Illyés Gyula: Bikarét
burgonyabokor ül, feszeng, figyel,
az útig el és föl a házfalig
százezer kotlós költi fiait.
milyen nyugalom a tojásokon
és bizalom az ólban s a magas
udvarban s benned égi szép kakas!
a kutya is csak félfüllel jelel.
Fickándozik az ember untalan,
De megkomolyszik, kinek dolga van.
kinek kezében biztos munka van.
Mint testén át a fű, viz édesen
áramlik rajta békés értelem.
munkál buzgón a dombon a tehén.
Mint magzatok, már meg-megmozdulók,
serénykednek a földben a gumók.
minden bokor egy fia-takarék,
nem pénz a pénzt, nem gyilkos, gyilkosát,
az élet szüli százszor meg magát.
a láng napon, mind bomba fészke, de
– midőn az ember ráteszi kezét –
bár minden bomba így robbanna szét.
sorsán töprengő tudós-koponya;
kisütnek rendre valamit, tudom,
halkan lépdelek köztük az uton.
engem te ringass, lágyhabu talaj.
Ezernyi kislány ülne igy, ha itt
ülne le éppen kötni egy kicsit.
azért lobog, mert nem sokáig él.
Munkálok én is, a szavak alatt
magától érik gond és gondolat.
ősök öklei, emelkedjetek,
példázzátok, mit markolna ma még,
mivel fizet, ha feltámad a nép.
a mi erőnk igy adná ki hevét.
A mi tüzünk ily vésszel törne ki,
rajtatok, isten kis kráterei!
Az erdőben a déli csend neszez.
Kilép gyanútlan, elszalad az őz,
de visszanéz, mint régi ismerős.