OLÁH SÁNDOR (FKgP)
OLÁH SÁNDOR (FKgP)
OLÁH SÁNDOR (FKgP) Elnök Úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Rögtön közölni szeretném, gondolataimat egy fenyegetés köré csoportosítanám, amit röviden úgy lehet összefoglalni: hosszú, forró ősz előtt áll az ország. Tanult barátaim is kérdezgették kezdetben, hogy mit jelent ez a jóslat, azután tájékoztattam őket: nem egy táv-meteorológiai prognózisról van itt szó, hanem a meglévő vagy meg nem lévő feszültségek kihasználására spekuláló politikai szándékokról.
Ha egészen plasztikusan szeretném kifejezni, mi az, hogy "hosszú, forró ősz" politikailag, akkor azt mondanám, ez olyasmi, mint a nagy szomszédunknál, ami kezdődött valami hosszú, forró nyárnak; aztán hogy 60 óra után a forróságból egyesek számára hűvösség lett, az a történelem és az ottani társadalom akarata és szerencséje.
Szeretnénk, hogyha a mi "hosszú, forró ősz"-jóslataink nem válnának be – én hiszek abban, hogy ezek nem válnak be. A 60 napos forró nyárból egypár tanulságot a magyar demokráciának nem árt levonnia. Ebből az egyik az: a hatalomban mindig vannak olyanok, akik túlértékelik súlyukat és szerepüket. A másik ilyen tanulság, hogy vannak a hatalomban olyanok, akik szereptévesztésbe keverednek. Végül, vannak a hatalomban – néha ténylegesen a hatalmon lévők közt – olyanok, akiknek kompromisszumkészsége, jó szándéka, az ellenfelek és az ellenségek előtt előbb vagy utóbb valami gyengeség látszatát fogja kelteni.
Ezzel a három gondolattal szeretnék foglalkozni, és ehhez a magyar jelenségeket hozzákapcsolni.
Az egyik a médiák szerepe Magyarországon. Sok, szenvedélyes és éles vita folyik ebben a kérdésben. Megmondom őszintén, én azok közé tartozom, akik a negyedik hatalmi ágként elfogadják, tisztelik és respektálják a médiákat. De időnként egyesek szereptévesztésbe keverednek. Minden újságíró iskola első óráján két fogalomra megtanítják a leendő újságírókat: az egyik az, hogy a riport egy jelentést jelent, a sztori pedig történetet.
A magyar újságírásban lassanként megszokjuk, hogy néha megjelennek riportok, amelyek egy-egy szerkesztői prekoncepciót szolgálnak; és nem lehet sztori, nem lehet történet az, amiben egyesek vagy valamibe, vagy valakibe teljesen bele nem gázolnak. Meg kell mondanom őszintén, nem lehet hatalmi eszközökkel, nem lehet sajtótörvénnyel, nem lehet politikai eszközökkel etikussá tenni a sajtó, a társadalom és a politika viszonyát, csak egy módon: ha a sajtó nagy része, jó szándékú nagy része éberen figyeli, vigyázza és korrigálja saját kollégái időnkénti szereptévesztését.
A másik ilyen tanulság egyes hatalmi ágakban vagy szervezeteknél: saját szerepük túlértékelése. Én itt most az érdekképviseletek mostanában tanúsított viselkedésmódjára szeretnék rámutatni.
Megint egy vallomással kell kezdenem. Amikor itt a szakszervezeti vagyon zárolásával kapcsolatos törvény előkerült, nekem az volt az érzésem, országgyűlési választást is tudtunk úgy végezni – és azt hiszem, nagyjából a népakaratnak megfelelő eredményt hozott az –, hogy az egykori állampárt vagyonának zárolása, kezelése, megosztása az érdekelt pártok között nem volt éppen vitatéma. Bizonyos fokig tehát nem értettem, miért kell a szakszervezet esetében ettől a már bevált tapasztalattól eltérnünk. Azután megvilágosodott előttem, amint láttam, hogy milyen gusztustalan lépések történnek egy struktúra és egy vagyon – jövőt szolgáló – átmentése érdekében. Itt, kérem, hamis az 1 milió 200 ezer aláíróra vagy 2 millió pártolóra való hivatkozás, mert mások védenek egy struktúrát, egy vagyont és egy pozíciót, és mások – néha a munkahelyi kis bizalmik vagy szakszervezeti bizottságok – azok, akik a munkatársak bizalmát megalapozzák. A munkahelyi szakszervezeti bizalmik és bizottságok sosem élvezték tulajdonképpen azt a sokmilliárdos szakszervezeti vagyont, és nem érezték annak áldásos gyümölcsét sem pozíciókban, sem fizetésekben, sem egyéb kiváltságokban.
A harmadik tanulság, ami alól magunkat sem vonhatom ki, az a határozottabb kormányzati magatartás szükségessége. Mindenki számára egyértelművé kell tenni: ez a demokrácia és ez az ország provokált időszakokat – akár forró nyár, akár forró ősz ez – nem hajlandó eltűrni és elviselni, mert ezt a magyar jövő nem tudja elviselni. Számomra nagyon megnyugtató két nyilatkozatra kell hivatkoznom. Az egyik Antall József miniszterelnök úr nyilatkozata volt, amikor azt mondta: ő úgy érzi, hogy ebben az országban nincs tábora a diktatúrának. Igaza van, de remélem, nem hiszi azt, hogy nincsenek emberek, akik szeretnének diktatúrát.
Egy másik nyilatkozat; ezt a Szabad Demokraták Szövetségének a frakcióvezetője mondta el az újságíró kérdésére, amikor azt kérdezték tőle, hogy értékeli és éli meg azt, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének zsugorodik a választói bázisa. És nagyon őszintén azt a választ adta: tudjuk, hogy nem tudunk a közvélemény számára klasszikus ellenzéki szerepben tetszelegni, mert nem tudjuk az embereknek azt ígérni, ha mi lennénk Kormányon, jobb lenne a helyzetük és a sorsuk, mint a mai Kormány mellett. Lehet, hogy nem szó szerinti az idézet, (Mozgás, közbeszólások: Nem bizony!) nyilván nem szó szerinti az idézet, de a lényege az volt, hogy nem tud jobb lehetőségeket ígérni ma a társadalom számára. Szeretném erre a két nyilatkozatra építeni, – (amit) s ebből vonjunk le következtetést.
Keresse meg ez a Parlament annak útját-módját, ahogy a társadalom békességét, az emberek jogos igényeinek lehetséges teljesítését, és a parlamenti egyetértéssel a parlamenti demokrácia célját, valóságát meg lehet menteni.
Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
