PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF) Tisztelt Képviselőtársaim! Igyekszem azért nem túl hosszú lenni, mégsem tudok elállni a hozzászólásomtól. Azt is szeretném még a konkrét gondolatok előtt elmondani, hogy sajátos volt számomra Becker Pál képviselőtársam javaslata, az a szavazás, amely további hozzászólásokról szólt. Szeretném majd felhívni a Ház figyelmét az új Házszabály kapcsán, hogy lehetőség szerint egyszerre két elvet ne alkalmazzon. Tehát a házbizottságban ne állapodjanak meg hozzászólási sorrendben, s utána ne alkalmazzák esetleg azt a megoldást, hogy a további hozzászólásokat lezárják. A kettő együtt erősen sérti megítélésem szerint a parlamenti képviselők jogait. Külön-külön valamilyen módon elfogadhatónak tartom.
Az is érdekes lehet számomra, hogy miután 100 képviselő azt megelőzően elmondta hozzászólását, ő közülük ki volt az, aki úgy gondolta, hogy ő elmondta, a többire meg nem kíváncsi. Ezt érdekes lenne esetleg valamely parlamenti frakciónak megnézni, a szavazási listát.
A konkrét dologra rátérve, szeretnék olyan jó előadói stílusban és egyébként nagyon kellemes logikával hozzászólni, amit dr. Vona Ferenc képviselőtársam tett meg néhány hozzászólással ezelőtt. A gondolataival alapjaiban nem értettem egyet, de azt hiszem, fontos lenne, az ellentétes vélemény is ilyen stílusban, ilyen megalapozottsággal és rendszerezésben kerüljön általában elmondásra.
Először mégis azzal szeretném kezdeni, hogy a Fiatal Demokraták Szövetsége nagyban megkönnyítette a feladatomat az általános vita kapcsán, e kérdésben őszintén becsülöm a FIDESZ frakciójában ülő képviselőtársaimat, akik ugyan ismerik a politika tudományát, ismerik és alkalmazzák a politikai alku mechanizmusát, mégis képesek megvalósítani, hogy alapvető társadalmi kérdésekben nem kötnek alkut elveikkel. Széles körben népszerűtlen ugyan álláspontjuk, de korántsem olyan széles körben, mint sok képviselőtársam hozzászólásában ezt elmondta vagy vélte. Hozzászólásuk alapján módot adtak arra, hogy részletes indoklás helyett mindössze azt mondhassam, Orbán Viktor által elmondott frakcióvéleményüket én erkölcsileg is kifogástalannak, szakmailag vitathatatlannak, a magántulajdon szentségét elsődlegesnek tartó és a mai vállalkozók, magánvállalkozók igen széles körét képviselő VOSZ véleményét is kifejező vélemény volt.
Ilymódon módom van kiegészítést tenni néhány gondolatban, ezeket meghatározó fontosságúnak tartom. Antall József miniszterelnök úr 1991. február 10-én TV-beszédében azzal magyarázta a törvény legfontosabb indokát, hogy véglegesen rendezni kell a gazdasági rendszerváltáshoz a tulajdonviszonyokat. Én a miniszter úrral teljes mértékben egyetértek. Az elmúlt években a magyar gazdasági rendszerváltásnak, a magyar gazdaság fejlődésének meghatározó gátja volt a bizonytalan tulajdon. Elképzelhetetlen, ha csak abba belegondolnak, hogy ki fog gyárat építeni egy olyan ingatlanterületre, ahol az ingatlan tulajdonosa ma még bizonytalan, ahol elképzelhető, hogy később valaki a gyár működését lehetetleníti el.
Még sok mással lehetne ezt indokolni. Magyarul: a szellemi tőkebefektetésnek nincs igazi akadálya, de az igazi termelőtőke nem tud bejönni mindaddig, amíg a tulajdonviszonyokat ez a Parlament le nem zárja. De akkor nem értem, a törvénynek a 21. § (2) bekezdésében mit jelent, hogy a korábbi időszak, tehát az 1949. június 8-át megelőzően történt jogsértésekről majd később, majd valamikor fogunk rendelkezni. Nem értem, ezt a kormányjavaslat tartalmazza. Ezt még megfejeli jó néhány képviselőtársam módosító indítványa, amely szintén kiszélesíti más, korábban keletkezett jogsértésekre az ő indítványukat, vagy ha arra nem adnak konkrét javaslatot ebben a törvénytervezetben, akkor azt vázolják előttünk, hogy később, másik törvény keretében erre térjünk ki.
Mindaddig, amíg véglegesen le nem zárják – nem kompromisszumokkal, nem részben hanem véglegesen –, nem kerül lezárásra a magyar tulajdonviszony Magyarországon, mindaddig ez az alapvető elv sérül, addig gyakorlatilag nincs igazi értelme véleményem szerint a beterjesztett törvényjavaslatnak. Én ugyanis nem tudom, és a külföldi vállalkozók és a hazai vállalkozók éppúgy nem tudják, hogy e törvény kapcsán bizonytalan az az ingatlan – mondjuk –, amire építkeznek, vagy egy majdani törvény kapcsán lesz bizonytalan. Amíg ennek a végleges lezárása nem történik meg, addig a legfontosabb dolog gazdasági oldalról, amiért erre a törvényre esetleg szükség lenne, az sérül, az nem valósul meg.
Kicsit bátor a törvényjavaslat 3. § (1) bekezdése, az a kijelentése, hogy az elvételkori értéket kell megszorozni a 2-es számú melléklet igen precíz szorzószámaival, amelyek 7,5, 4,6, 2,8, tehát igen precízen meghatározott számok, gondolom, valami gazdasági alku következményei, tehát nem 2,9, hanem 2,8 a szám.
Csak egy valami baj van: alatta az x, az az ismeretlen, amit meg kell szorozni. Én nem tudom, a törvény előterjesztői mennyiben készültek fel arra, hogy kivétel nélkül, minden esetben jogi út, jogi vita eredménye lesz az az érték, amelyből ki kell majd indulni a kárpótlási jegy kapcsán. Nem tudom, hogy ismerik-e, mert voltaképpen a törvényjavaslat nem mond ki mást, mint: a kárpótlás alapja a valamikori érték meghatározása, tehát azt kell lejátszani a kárpótlás kiszámításakor, mintha annak idején kisajátítás történt volna.
Aki ismeri a mai kisajátítási folyamatokat, az tudja, hogy kisajátítás gyakorlatilag nincs per nélkül. Elképzelhetetlen, hiszen én azt fogom mondani a szekérre, ami akkor majdnem összedőlt, hogy aranyból volt. Elképzelhetetlen, hogy az állam feljogosítja a kárpótlásban illetékes szervezetét, hogy elfogadja tőlem azt a bemondást, hogy aranyból volt. Én viszont nem fogadom el, hogy másnap összerogyott volna. Ez a kisajátítási per perenként éveket jelent a mai gazdasági folyamatokban, ma, amikor a szakértő megtapinthatja általában, amiről szó van, ma, amikor megnézheti azt a közvetlen közeget és nem abban az esetben, amikor évtizedekkel ezelőtt az akkori törvények alapján el sem készültek azok a dokumentumok, amelyek miatt ma szakértők állást foglalhatnának. És nagyon veszélyes lesz ezeknek a pereknek százezres, esetleg milliós nagyságrendje. Nem hiszem, hogy az igazságügyi miniszter úr állíthatná, hogy felkészült hivatal van annak elvégzéséért, amely lehetővé fogja tenni ezeknek a pereknek a lebonyolítását.
És most kérem képviselőtársaimat egy konkrét figyelemre, amit nagyon fontosnak tartok: az érintettek kétharmada idős, 70 év vagy 60–70 év körüli nyugdíjas. A nyugdíjasok 90%-a egykeresős családmodellben él. Tehát 70%-a egykeresős családmodellben él, míg a nyugdíjasok 90%-ának jövedelme tízezer forint alatt van. Ezért az érintettek döntő többsége olyan egykeresős családmodell, ahol a jövedelem tízezer forint alatt van. Az ő számukra nem lesz, kérem, megoldás, nem lesz megoldás az, hogy valamikor a következő évek kapcsán valamilyen per megoldásában megalkotják azokat a számokat, ami neki a kárpótlás alapjául szolgál. Az ő kapcsán arról van csak szó, hogy a következő, hátralévő esetleges egy-másfél évben, ami még az életéből hátra van, akkor át tudja-e váltani a csirkecombot esetleg hetente egyszer egy szelet húsra. És az ő számára kell majd megértetni, hogy, elnézést kérek, de a bíróság kapacitása nem bírja, és körülbelül másfél év múlva fogjuk a perét tárgyalni. Meggyőződve lesznek a nyugdíjasok arról, hogy nem ismerve az általános helyzetet, meggyőződnek arról, hogy egyszerűen arra vár a társadalom, hogy őneki a perére már érdekmúlás miatt ne kerüljön sor.
Ebből olyan egyéni tragédiákra kerül sor a társadalomban, ami számomra elképzelhetetlen, hogy erre ne készüljön föl tudatilag a mostani előterjesztő.
Az életkorból és az előbb elmondottakból még egy valami következik, és ezt talán még fontosabbnak tartom. Azt, hogy ezektől a nyugdíjasoktól azt elvárni, hogy a következő három év privatizációjában felajánlott állami vagyon egy részéből, vagy egy részének egy ezredrészét vásárolják meg, üzletileg hasznosítsák, majd ennek hozadékával egészítsék ki azt a tízezer forint alatti jövedelmet, aligha lehet. Az ő számukra értéket ez a kárpótlási jegy csak abban jelent – és ez a döntő többség –, hogy piacra dobja, hogy a piacon megpróbálja értékesíteni. Csakhogy a fizetőképes kereslet és a felajánlott vagyonrészek arányából (közbeszólások: Idő van!) én itt bizton állítom önöknek képviselőtársaim (az elnök csenget) , hogy a valós érték nem fogja elérni a kárpótlási jegyen szereplő érték 20%-át. (Közbeszólások: Idő!)
Én a hozzászólásomat azért tartottam – Elnök úr, kérek öntől egy pár pillanat türelmet – meghatározóan fontosnak, mert már ebben a vitában több képviselőtársamtól elhangzott, hogy lesznek úgynevezett sakálok, olyan haszonélvezők, akik a piacon felvásárolják, mert meg akarnak gazdagodni ezekből az értékpapírokból. Szeretném elmondani, hogy a piac nem így működik. A piacon az értéken szokták felvásárolni a papírokat, és ezeket a papírokat valóban 10–20%-os értéken fogják felvásárolni, ha erre nem hozunk megakadályozó jogszabályokat. De ez azt jelenti, hogy az önök egyébként degresszíven csökkentett érték helyett nem egymillió forintot adtak annak a kárpótoltnak, akinek ezt szánták, hanem csak kétszázezret.
És tudnia kell minden kárpótoltnak, hogy a Parlamenttől kapott egymillió forint helyett kétszázezret, mert az, aki megvásárolja tőle ezen az értéken, az a piaci értéket fizette meg, afölött képtelenség a vásárlás. Lehet olyan szabályokat hozni, amelyek ezt a fogalmat korlátozzák. Csak ennek más a közgazdasági tartalma, képviselőtársaim. Az, hogy nulla felé fog konvergálni az értéke a kárpótlási papírnak. Tehát, ha olyan akadályokat fognak begördíteni, amelyek az alacsonyabb értéken történő felvásárlást nehezítik meg, az azt jelenti, hogy a valóságban már 20%-ot sem adtak azoknak, akiknek szánták, hanem nulla százalékot adtak.
Elnök úr, meg kell kérdeznem, körülbelül három percre van még szükségem (zajongás) most mondjam el, vagy a részletes vitában kérjek ismét szót. (Közbeszólások: Fejezze be!)
