PALOTÁS JÁNOS (független)
PALOTÁS JÁNOS (független)
PALOTÁS JÁNOS (független) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A független képviselőcsoport előzetesen nem alakított ki vezérszónokláshoz is egy egységes álláspontot a beterjesztett törvényjavaslatok kapcsán, és én úgy gondolom, hogy ez természetes, hiszen a privatizációról, a privatizáció üteméről, annak szervezeti formáiról bizony, ha pártpolitikai okokat nem akarunk érvényesíteni, a képviselőház tagjainak igenis lehetnek és szükségszerűen vannak is eltérő véleményei.
Ezért rendkívül fontos, és fontos kell, hogy legyen azoknak a hozzászólásoknak a végighallgatása, megfigyelése, valamennyi törvénymódosító indítvány alapos tanulmányozása, ami e törvénytervezet kapcsán itt a Házban elhangzik, és fontos lenne, hogy valamennyi képviselő az előterjesztés, az itt elhangzottak alapján alakítsa ki végleges álláspontját minden indítvánnyal kapcsolatban.
Elnézését kell kérnem a tisztelt Háznak, de nem ígérhetem, hogy hozzászólásom túl rövid lesz, hiszen én úgy gondolom, hogy a Ház egyik legfontosabb törvényalkotásáról van most szó, még akkor is, ha ez egy törvénycsomag és részben törvényi módosítás. Muszáj utalnom bevezető gondolataimban arra, hogy mit nyerhetünk, mit veszíthetünk, vagy mit nem használunk ki akkor, ha nem kellő odafigyeléssel, nem kellő időben, nem kellő gyorsasággal lépünk a privatizáció területén. Én azt hiszem, hogy a magyar társadalom, a magyar gazdaság ma rendkívüli nehézségekkel küzd, számos területen. Elég, ha csak a munkanélküliségre, a nem kellő tulajdonformájú szerkezetre, az inflációra, az inflációhoz szorosan kapcsolódó kamatterhekre, és ezen kamatterheknek a gazdaságban való meg nem téríthetőségére utalok. Mindezek mellett e gazdasági nehézségek tudtával, az ebből következő gazdasági kockázat vizsgálatával és felvállalásával csak olyan gazdasági döntéseket hozhatunk, amelyek a magyar gazdaságot növekedési pályára állítják, csak olyan döntéseket hozhatunk, amelyek felgyorsítják azt a gazdasági tevékenységet és azt a hatékonysági tevékenységet, amely ma Magyarországon az átlagban megfigyelhető.
Logikusan következne az ország gazdasági problémáinak az elemzéséből, a fokozott kockázatból, hogy a mi gazdasági tevékenységünk megfontoltabb, mérsékeltebb ütemű legyen. Ez azonban nem megvalósítható folyamat, mert nekünk egy európai gazdaságot kell integránsan utolérnünk, ez az európai gazdaság alacsonyabb kockázatviselő képességgel, viszonylag jó ütemben halad. Márpedig egy jó ütemben haladó európai gazdaságot lassabban, a kockázatokra hivatkozva utolérni lehetetlen. Ezért előttünk más lehetőség nincs, mint elemezni, tudomásul venni ezeket a kockázatokat, s a lehető legnagyobb megfontoltsággal, de fokozott gyorsasággal, a kockázatok szinte teljes körű felvállalásával, nagy ütemben kell haladnunk. Gyorsabban kell haladnunk az európai átlagnál, mert csak gyorsabb kocsi tud egy egyébként jól menő szekeret utolérni. Van persze ennek a felvállalásnak egy esélylehetősége, s egy esélyszépsége, hogy ha sikerült, és egy gyorsabb ütemre tudtunk állni, az utolérés pillanatában nem kell belelépni a fékbe. Valóban betöltheti akkor a magyar gazdaság azt a lehetőségét, hogy ma Kelet-Európa felé, kelet felé kibővült az európai gazdaság, s ennek Magyarország egy új gazdasági fókuszpontja, csomópontja, azaz húzópontja lehetne már a közeljövőben is.
Mennyi ezekből a felmerült problémákból infláció, magas kamatteher, amit a privatizáció számunkra mint megoldást kínál e területek és problémák felszámolásában, méghozzá nem 5–10 évek távlatában, hanem igenis néhány év távlatában úgy, hogy már akár egy éven belül is érdemi javulásra kerüljön sor?
Szeretném elmondani a privatizáció előtt, hogy valóban igaz, az inflációért, a magas kamatterhekért elsősorban felelős államadósságról, hogy Magyarországon az egy főre jutó államadósság a legmagasabb a világon. Miniszter úrral azonban – aki most éppen elhagyja a termet – a legtöbb kollégája a világon, mint pénzügyminiszter cserélne, mert a magyar államadósság nem nehezen kezelhető államadósság. A magyar államadósság egy fedezettel rendelkező államadósság, méghozzá oly módon, hogy a magyar államnak a gazdaságban lévő vagyona – és ez egy mobilizálható vagyon, hiszen a gazdaságban lévő vagyona – lényegesen meghaladja az állam adósságát. Tehát egy tényleges és érdemi privatizáció ezt a belső államadósságot és a külső államadósságot is képes felszámolni.
Szeretném előttem felszólaló képviselőtársaimat abban picit pontosítani, hogy hosszú évekkel ezelőtt volt eszmei értéke kétezermilliárd a magyar államnak a gazdaságban lévő vagyona. Ma lényegesen nagyobb értéket képvisel még akkor is, ha pontosan nem tudunk rá válaszolni, hiszen nem került sor az egyes cégek átalakításakor egy kötelező cégauditálásra, és még a cégek döntő többsége nem is alakult át. Mégis az eddigi auditációkból és az eddigi privatizációból kiindulva én úgy gondolom, hogy ez a kétezermilliárd bizony 4–5000 milliárd körül van. Igaz, hogy veszélyezteti ezt a rendkívül nagy vagyont, azt, amire Tardos Márton képviselőtársam, frakcióvezető, vezérszónoklatában utalt, hogy jelenleg az állami vállalatok jelentős mértékben gazdasági tevékenységben vagyonfelélést folytatnak. De ennek ellenére igaz a jelenlegi állapotban nagy valószínűséggel, amit az előbb elmondtam. Így egyszerűen kézzelfogható lehetőség előttünk, hogy egy valós privatizációs folyamattal, abban az esetben, ha érdemben és tényleges értékeket kínálunk föl a privatizációban, rövid néhány éven belül a magyar belső és külső államadósság megszűnjön. Ez az államadósság ma olyan terheket jelent a gazdaságban, hogy például az össztartozás, a hitelintézet, a jegybank felé az össz pénzhiteltartozásnak közel kétharmadával az állam, a büdzsé tartozik. Méghozzá a tisztelt Ház jóváhagyásával egy diktált 9%-os kamattal. Ez természetesen irreálisan alacsony kamat a magyar gazdasági folyamatokból vetítve, és ezt a kamatveszteséget a maradék egyharmadnak kell megfizetnie, ezért ilyen irreálisan magas, 38–40%-os kamatrendszerrel küzdünk ma. Az államadósság felszámolása ezt a manipulációt is feleslegessé tenné.
Nyilvánvaló, hogy a törlesztés és a kamatteher érdemi csökkentése az állam oldaláról, tehát az állami büdzsének terhe oldaláról alapvetően mérsékelné azt a mohó központosítási szándékot, amely ma már megbéklyózza a gazdaságban a fejlesztési lehetőségeket. Ez tenne lehetővé, ennek a felszámolása egy alacsonyabb központosítási szintet, ami versenyképességet növel a gazdaságban, amely egy alacsony leépülési szintről automatikusan egy érdemi növekedési pályára állhatna. Egy növekedési pályán nem növekszik, hanem csökken a munkanélküliség, s az ebből adódó terhek. Én nem gondolom, hogy ezeket a folyamatokat végig ki kell fejteni, de szeretném bemutatni, hogy milyen jelentőségű az a kérdéskör, ami a Parlament előtt van, és milyen esélyt kíván számunkra akkor, ha a privatizációban rejlő esélyeinket és lehetőségeinket kihasználjuk.
Számtalan esetben fordul elő, hogy a magyar magántőke egyik vezetőjeként hazai és külföldi szakemberek, újságok, médiák megkérdeznek, mi a véleményem a magyarországi privatizációról. Én a kérdést kivétel nélkül minden esetben úgy kezdem, hogy a magyar privatizáció elveiben, jelenében jól körülhatárolhatóan még dicsérhető is. Tehát tényként kell elfogadni, hogy a közép-kelet-európai országok közül a magyar privatizáció áll testesítve is, tehát a mértékét tekintve is az első helyen. Itt indult meg legkorábban, és itt a legjobb a feltételrendszere is. Énszerintem lényegesen magasabb az a tőkegründolási lehetőség a hazai tőkében is, mint amit ma a privatizáció kihasznál, és még nem is csatoltunk hozzá minden pénzügyi eszközrendszert, amit a közgazdaságtan ismer, ennek a tőkének a megerősítésében.
Azt is pozitívumként kell minden alkalommal elmondanom, hogy bár minden pontjában nyilván az én megközelítésemből bürokratikus, azaz egyszerűsíthető, de a magyar privatizációs jogi környezet felel meg a legjobban a piacgazdaság privatizációs normáinak. Itt csak kiemelni szeretném képviselőtársaimnak, hogy a mi privatizációs jogunk már bemutatja azt a lehetőséget, amikor egy befektető kezdeményezi a privatizációt. Ennek bürokratikus az útja, de megvan az útja. Tehát nem lehetetlen, meg lehet ismerni a szabályait, s az ember néha dühös is, hogy miért vannak benne fölösleges korlátok, ha egyszer privatizálni akarunk, de megvan az útja. Kezdeményezheti maga az állam mint tulajdonos, csinált is néhány privatizációs csomagot. Kezdeményezheti a munkavállalói kör, ennek is megvan a jogi szabálya, annak minden nehézsége és ellentmondása ellenére, de létező szabálya van. Kezdeményezheti a menedzsment, kezdeményezheti az az üzleti partner, akivel az adott állami vállalat minden korban kapcsolatban van, tehát viszonylag jól ismeri. Kezdeményezheti minden irányból. Én nem is tudok olyat mondani, amelyről nem tudnák a tanácsadó cégeink elmondani, hogy kérem, ezt így kell tenni. Természetesen mindenhol lenne javaslatom az egyszerűsítésre.
Miért kell mégis azt mondanom, hogy közel sem használja ki a magyar gazdaság a privatizációs lehetőségeit? Miért kell azt mondanom, hogy én nagyságrenddel vagyok elégedetlen az ilyen, nemzetközi példákkal azért mérhető 40 milliárdos tavalyi privatizációval? Mert volt már olyan állami privatizáció Nyugat-Európában, ahol egyetlen privatizációs összeg is ennél nagyobb volt, nem dollárban, hanem átszámítva a dollárt, forintban; de hihetetlenül nagy összeg, és én miért vagyok mégis ezzel elégedetlen? Azért, mert a jogi keretek ugyan adottak, a társadalmi, de elsősorban a politikai fogadókészség azonban nem kellően adott. Valamennyi politikai pártnak – a parlamenti pártokról beszélek – itt a Parlamentben a programjában, a preambulumban az elsők között szerepel a gazdasági kérdéseikben a privatizáció, felismerve annak fontosságát.
Mégis azt kell mondanom, hogy nemcsak a kormánykoalíció sajátja, hanem amikor egy konkrét, jelentősebb privatizáció a gyakorlatban napvilágot lát, akkor szinte valamennyi parlamenti pártban megjelenik valamilyen bizalmatlansági megközelítés, valamilyen tagadása, amelyet én nem tudok másképp megfogalmazni – és ha a példát nem idevalónak tartják, kérem elnézésüket, de hát nem bántó –, mint egy nagymamaeffektusnak; olyannak, amikor a házunk teli van limlommal, vagy olyan dologgal, amivel már nem bírom a lakást tovább fenntartani, a családnak ráadásul adósságai is vannak: hívom az ószerest, mert kézenfekvő, hogy adjam el ebből azt, ami hasznosítható, jön az ószeres, még vásárolna is, még értéket is kínálna neki; csak amikor rámutat, hogy ezt veszem meg, akkor a nagymama megnézi és azt mondja, hogy pont ezt, hát a kisunokám ebben ment először óvodába. Hát miért pont ezt akarod? Ezt ne adjuk el! Ha valami mást nézett meg, akkor: hát pont ez volt a kedvenc rádiója a nagypapának, amit hallgatott.
Tehát a valóságban, amikor az ajánlat érkezik, amikor elsősorban a közszolgáltatásban, vagy – az előbb elhangzott sok nyilatkozattal ellentétben – az infrastruktúrában tömeges a befektetési szándék. Mégis mi a válasz? Az infrastruktúrába senki nem akar befektetni, azt, illetve a közszolgáltatási területeket hosszabb távon állami tulajdonban kell tartani. Pedig nem igaz, már majdnem politikai nyomást gyakorolnak a különböző országok befektetői arra, hogy ők hajlandók – nem szponzorálni a magyar infrastruktúra-fejlesztést, hanem – részvevőivé válni a magyar infrastruktúrának. Tehát nagyon sokan azért ábrándulnak ki befektetőként itthon és külföldön a magyar privatizációból, mert nem olcsó dolog kezdeményezni, feltárni, auditálni, átvilágítani egy egységet, amit meg akarok vásárolni, majd amikor leteszem az ajánlatot, ami már korrekt, ami már összeget tartalmaz, ami a könyv szerinti értéket jelentős mértékben meghaladja, akkor mind politikai nyilatkozatoknak, mind pedig elsősorban annak a válasznak vagyok kitéve, hogy igen, elvben lehetne, de a gyakorlatban, mint tulajdonos, ezt a konkrét dolgot nem akarom eladni. Ez nagyon kockázatos, ez túl sok pénzbe kerül.
Ebből a megközelítésből én örülhetnék a jelenlegi előterjesztésnek, hiszen egy valamit, egy máig rendkívüli módon hiányzó kategóriát be akar vezetni. Bevezetni azt, hogy mi az, amit el akarok adni, és mi az, amit tartósan állami tulajdonban gondolok tartani. Ez a befektetőnek, a privatizációban alanyként jelentkezőnek egy rendkívül hányzó információ, mert ne kezdjünk neki annak, ne fektessünk bele energiát, ne gründoljunk hozzá tőkét ahhoz, amit a tulajdonosa – jelen esetben az állam – nem kíván eladni. Ezért ennek a kategóriának a létrejötte hiányt pótol. Én úgy gondolom, hogy ezért az előterjesztésnek ezt a szándékát megkérdőjelezni nem szabadna.
Ami azonban rendkívüli módon zavar, az az, hogy a lényeget nem a parlamenti mechanizmusra, nem a parlamenti döntésre helyezi, a lényeget, hogy mit teszek, melyik skatulyába – tehát az azonnal privatizálandóba, a középtávon, a rövidtávon privatizálandóba –, vagy mit oda, amit tartósan állami tulajdonban képzelek el, azt meg kell mondanom, hogy a témához képest, az ebben rejlő felelősséghez és lehetőséghez képest egy rendkívül alacsony szintű jogszabályba helyezi. Rendkívül alacsony szintűbe, mert nem ott kell eldönteni, hogy milyen legyen a társadalom tulajdonszerkezete a közeljövőben és a jövőben. Éppen ezért e kategóriák elfogadása támogatandó. De úgy gondolom, hogy parlamenti jóváhagyás kéne azon fő normatív paraméterek elfogadásának, amik meghatározzák, hogy melyik kategóriába mi kerül be.
Én úgy gondolom, hogy rendkívül veszélyes volna megtartani azt a jelenlegi helyzetet, ahol a mindmáig egyetlen, itt a Parlamentben megvitatott és előterjesztett előprivatizációs törvényünkben olyan ötlet látott napvilágot – ami természetesen nem talált fogadókészségre a gazdaságban –, hogy privatizálni mit akarok? Hát a boltok bérleti jogát. Ez ötletnek nagyon jó, körülbelül azonos szakmai súlyú, mint a súlyadó, de úgy gondolom, hogy ehelyett most már érdemi lépéseket kéne tennünk, és a bolt bérleti joga mint fogalom, ki kellene, hogy kerüljön a rendszerből, és tudnunk kellene, hogy mi az, amit ténylegesen a privatizációban fenn kívánunk tartani; sőt sokkal egyszerűbb lenne, és a Parlament előtt elégséges keret lenne, ha azt mondanánk meg, hogy mi az, aminek a privatizációjához nincs társadalmi többség, tehát mi az, amit meg akarok tartani. Én tudniillik őszintén remélem, hogy ez az, amiből csak néhány darab van. Tehát nagyon leegyszerűsítenénk a kodifikálást, hogyha azt mondanánk, hogy ezt a néhányat – és gondolom, hogy valóban néhányat kéne itt felsorolni – fogalmaznánk meg.
Én nem akarok számháborúba bocsátkozni, amikor elhangzik itt az előterjesztésben, hogy ezért úgy gondoljuk, és valami olyan koncepció kerül majd a Ház elé, hogy ez olyan 35–40%-nál nem lesz több, vagy valami ilyen nagyságrend, és akkor beszélünk arról, hogy a könyv szerinti érték 40%-a, ha jól válogatom ki, akkor a privatizációs értéknek akár a 80%-a is lehet. Én azt hiszem, hogy nem ezt kell megcélozni. A magyar gazdaság nem célozhatja meg a háború utáni Európát. Nem célozhatja meg azt a tulajdonszerkezetet, amikor az infrastruktúra azért került számos országban az állam tulajdonába – az elosztórendszer, a pénzintézetek –, mert hidegháborúra készültek. Nem lehet azt mondani, hogy ezeket még nem privatizálták mind Nyugat-Európában, mert nincs olyan ország, ahol nem privatizációs program tárgya az összes infrastruktúra. Beleértve a felemlített Franciaországot, vagy Ausztriát, vagy bárhol mást. Nem hiszem, hogy a legrosszabb tulajdonszerkezetű nyugat-európai gazdasági példákat kellene megcéloznunk.
Kérem, ha javasolnom kell modellt, vagy ha javasolnom lehetne, én Hollandiát javasolnám a tisztelt Háznak, ahol ez 3%. Azaz a gazdaságban lévő állami vagyon nem haladja meg a 3%-ot. És talán képviselőtársaim is csodálkoznak, én is csodálkoztam egy pillanatig hollandiai tárgyalásaimkor, amikor azt mondták, hogy a fő program a privatizáció. Tehát ezt a 3%-ot kívánják privatizálni. Ígérem, ez lesz az egyetlen nemzetközi példám, de mégis válaszolnom kell. Én akkor felszólaltam az egyik vezető gazdasági és kormányzati tanácskozáson. Azt mondtam, hogy ezt a 3%-ot, mint privatizációs programot meg kell szüntetni, a 3%-ot meg kell tartani. Nem hitték el, hogy a magyar magántőke egy képviselője azt mondja, hogy nem kell privatizálni ezt a 3%-ot, ezért pontosítanom kellett a felszólalásomat, és azt mondtam, hogy kérem uraim, ha önök ezt a 3%-ot privatizálják, akkor rögtön, egy fél év múlva – az emberek feledékenyek! – elő fog jönni az a javaslat, hogy a köztulajdon magasabb hatékonyságú, meg centralizáltabb, mert jobban át lehet látni, mert jobban rá lehet figyelni. Kérem, ezt a 3% negatív példát el kell tudni viselni. Ezt mindig be kell tudni mutatni, hogy ez az a tulajdonforma, amire nem szabad törekedni.
Én úgy gondolom, hogy nekünk is valahol ezt az elméletet kellene megcéloznunk, és nem az európai átlagnak a harminc évvel ezelőtti struktúráját, hanem az európai irányt kell vennünk. Ha már most privatizálunk és nagy léptekkel, akkor mutassunk példát. Egyszer ne mi kövessük Európát; ő kövessen minket. Én ezért gondolom azt, hogy a szemléletét jól át kell gondolni, és talán vissza kellene hozni a Ház elé ennek az átgondolását a vagyonpolitikai irányelvek kapcsán, de e törvénytervezet kapcsán is, hogy mi az az egy vagy két dolog, aminek az állam tulajdonában szabad maradnia.
Engedjék meg, képviselőtársaim, hogy az előterjesztést e bevezető gondolatok után még néhány, most már konkrétan az előterjesztésekre is vonatkozó információval egészítsem ki.
Én úgy hiszem, úgy gondolom – miközben elmondtam, hogy ezekre a törvényjavaslatokra szükség van –, úgy gondolom, hogy az előterjesztés mégsem átgondolt. Mindenképpen hiányzik belőle – és a Parlament előtt rendkívül nehezen lesz pótolható – egy összefoglaló jogalkotói munka.
Nekem úgy tűnik, és erről szakmailag majdnem meg vagyok győződve, hogy egy team megkapta feladatul, hogy készítsen el egy ilyen állami vagyonkezelő részvénytársaság szervezeti formájára, elhatározására vonatkozó javaslatot, az időleges és a tartós állami tulajdonra tegyen javaslatot, de elfelejtettek megbízni egy másik teamet, amely ezt az előterjesztést, mielőtt a Ház elé került volna, beillesztette volna a magyar jogrendbe. Én úgy gondolom, hogy nem lenne szabad olyan törvényt elfogadnunk, amely igen erősen ütközik számos más gazdasági törvényünkkel. Vagy módosítani kell azokat a törvényeket – bár pont olyan területen látok ütközéseket, amelyeket nem lehet módosítani, mert az európai gazdasági szabályokkal vannak összhangban; vagy pedig ennek kell a célhoz illeszthető, de a jogrendbe is beleilleszkedő más megoldást adni.
Én itt csak utalni szeretnék arra, hogy a tartósan állami tulajdonban maradó cégekkel – amelyek az állami vagyonkezelő részvénytársaság alá kerülnek, azt hiszem, más vezérszónok gondolatai is utaltak rá, bizony az előterjesztés formájában sejtetni engedi – rendkívül erős monopóliumok jönnének létre a magyar gazdaságban. Ez bizony nincs összhangban, keményen nincs összhangban a versenytörvényünkkel, de nemcsak a miénkkel, hanem az európaival sem. Itt egymásal konkuráló cégek vagy pedig teljes kizárólagosságot élvező monopóliumok jönnek létre, és abban százaléknagyságrendben is, amit az előterjesztő szóbeli hozzáfűzésében megfogalmazott, abban is egy példátlan nagyságrendű tulajdonosi centralizáltságot hoz létre. Én úgy gondolom, ez nem megengedhető, ez rendkívül veszélyes a magyar gazdaság folyamataira, ahol már működik a piacgazdaság; sok más közgazdász képviselőtársammal ellentétben én állítom, hogy már hosszú évek óta, legfeljebb sok-sok hibával, de ez egy piacgazdaság. Nem lehet a piacgazdaság szereplőivel szemben egy ilyen mamuttulajdonnal és -hatáskörrel és ilyen hihetetlen tőkeerővel – hiszen rendelkezési joga van fölötte – rendelkező céget létrehozni anélkül, hogy korlátoznánk a jogosítványait.
Ugyancsak ebből a rendszerből következik, magának az előterjesztésnek egy konkrét pontjából, amely rendkívüli módon sérti a gazdasági társaságokról szóló törvényt, ami szintén az érintett pontjaiban semmi más, mint az európai standard modellek átvétele, tehát nem hiszem, hogy a gazdasági társaságok törvényét lehet módosítani. Itt csak egy példát emelnék ki, ami nem maradhat bent – meggyőződésem szerint – ebben az előterjesztésben, amely egyszerű gesztussal úgy szól, hogy az állami vagyonkezelő részvénytársaságba tömörülő cégeknél, ha azoknak pénzintézetekben tulajdonosi hányaduk van, tehát tulajdonosi részesedésük van, akkor a megalakulással egy időben ezt elvonja, és az állami vagyonkezelő kezében helyezi el. Ez lehet, hogy jól hangzik, de a valóságban végrehajthatatlan, márminthogy szakmailag, közgazdaságilag, és a gazdasági társaságokról szóló törvényben végképp végrehajthatatlan, hiszen ez azt jelenti, hogy egyes cégek, amelyekkel én tegnap akár hitelezői, akár együttműködési szerződést kötöttem, e törvény erejénél egyik percről a másikra a vagyonuk egy jelentős részével legyengülnek. Erre az a válasz, hogy kezességet vállal az elvont vagyon – az legyen, mondjuk 20% – értékig az állami vagyonkezelő részvénytársaság, nem lehet komoly közgazdasági válasz. Egyszerűen nem lehet, abszolút komolytalan! Hiszen egy 20%-os vagyoncsökkentéssel egy egyébként eredményes cég akár tönkre is mehet! Tehát nem 20% veszély fenyegeti a szállítóit, hanem 100% veszély fenyegeti a szállítóit. Úgyhogy ha létre akarok hozni egy vagyoncsökkentést, tessék betartani a gazdasági társaságokról szóló jogszabályt, amely ilyenkor a szállítóknak, hitelezőknek bizony tiltakozást, vétót és sok egyebet tesz lehetővé, követelhetik a vagyoncsökkentés előtt a tartozások teljes körű és azonnali rendezését, mert ők egy szegényebb cégnek nem kívántak hitelezni. És ez nem véletlenül van bent a gazdasági társaságokról szóló törvényben, hanem védi a gazdaság szereplőit – én úgy gondolom, az állammal szemben is védenie kell, mert szeretném, ha egyszer megvalósulna Füzessy Tibor képviselőtársam óhaja, aki azt mondta, hogy a magántulajdon az ő gondolatukban is prioritást élvez az állami tulajdonnal szemben. Én úgy gondolom, ez volna a helyes, bár a magyar Alkotmányból nem következik, a magyar Alkotmány ezt még egyenlő szintre helyezi. Én kollégáimmal mintegy másfél évvel ezelőtt ezirányú alkotmánymódosító javaslatot adtam a Kormánynak, nem utasította el, de válasz nem született ennek kapcsán. De az államnak, ha nem is a másodlagos, de az elsődleges szerepe már biztos, hogy nem tartható fönn, azzal szemben minket mindenképp meg kell védeni.
De az is igaz – és ez finomabban elhangzott már egy előzetes hozzászólásban –, hogy a pénzintézeti tulajdonostársak egyáltalán nem biztos, hogy partnerként szeretnék tudni a tulajdonosában most megváltozó üzletrész-tulajdonost, aki eddig egy vállalat volt, amelynek csak közvetve volt tulajdonosa az állam, most pedig az állami vagyonkezelő részvénytársaság lenne. Ezért ezt nem lehet törvénnyel elvonni. A szándékot meg lehet fogalmazni, csak biztosítani kell a pénzintézetekben lévő többi tulajdonosnak például az elővásárlási jogát. És akkor nem névértéken kerül át, hanem azon az értéken, amit hajlandók érte fizetni. És ha a névértéken a partnerek megveszik, akkor versenyezhet ebben a vásárlásban az állami vagyonkezelő részvénytársaság. Megfogalmazhatjuk feladatául, céljául, hogy vásárolja ki a pénzintézeti követeléseket, de ez persze arra utal, hogy az államnak nem szimpatikus, ha túlzottan privatizált a magyar pénzügyi rendszer. Én úgy gondolom, ez nem támogatandó cél, de ha már megfogalmazza és elfogadja, akkor csak a törvények szellemében illene végrehajtani azt. Nem hiszem, hogy ez benne maradhat.
A kodifikációs összhangra csak néhány példát emeltem, de sokkal több jogszabályunkkal ütközik, sokkal több pontjában az előterjesztés. És én azt hiszem, hogyha a módosító javaslatok megszülettek, nem illene azonnal a tisztelt Ház elé szavazásra hozni a javaslatot, hanem ezt megelőzően egy erős kodifikációs kontrollnak kellene alávetni. Alapvető törvénykezésünkről van szó!
Szeretném itt is, elvben is elmondani, hogy az előterjesztés kicsit nagyvonalú. Úgy gondolom, hogy hosszú egyeztető munka eredményeként alakultak ki azok az összeférhetetlenségi és azok az ellenőrzési szabályok, amelyeket a tisztelt Ház elfogadott az Állami Vagyonügynökséggel kapcsolatban, mind az igazgatótanácsra vonatkoztatva, mind az Állami Számvevőszék szerepére, ellenőrzési körére, mind pedig a parlamenti beszámolási kötelezettség kétoldalúságára és időszakosságára vonatkoztatva. Nem látom értelmét, sőt egész egyszerűen nem értem, hogy egy terveiben ennél nagyobb konglomerátum fölött az állami vagyonkezelő részvénytársaságnál miért olyan nagyvonalú ez az előterjesztés és ad sokkal enyhébb összeférhetetlenségi szabályokat. Gyakorlatilag egészen szűk területre korlátozza az Állami Számvevőszék ellenőrzési lehetőségét, gyakorlatilag egy sokkal átláthatatlanabb, gyakorlatilag parlamenti kontroll nélküli szervezetet kíván létrehozni.
Én azt hiszem, hogy módosítanunk kell az előterjesztés ezen részeit; és arról már hosszú viták után egy konszenzus kialakult az Állami Vagyonügynökség ellenőrzöttségére és irányítása területén, hiszen ugyanarról az állami vagyonról van szó, méghozzá hosszabb távon az állami vagyonról – gondolom, hogy ezeket egyszerűen át kell építeni, át kell venni a normaszövegbe és ugyanazt kell alkalmazni. Talán így lehet megtalálni a leggyorsabban az ellenőrzés és az összeférhetetlenség fölötti parlamenti konszenzust.
Egy-egy olyan szakmai kérdést is valószínűleg törölni kellene a szabályból, amely például az előterjesztés 15. §-ában "az éves költségvetési törvénnyel összhangban" általános, de nagyon fenyegető fogalmazásban fejezi ki, hogy hogyan kell dönteni a privatizálásról, hogy mit, hogyan privatizálunk majd a tartós állami tulajdonban. Én úgy gondolom, hogy a vagyonnak az éves költségvetéstől, ami egy folyó kiadás, a közgazdasági eltiltása az lehet a Parlament feladata és célja; a hozzárendelése, tehát egy közgazdasági nonszensz törvényerőre emelése, úgy gondolom, egy kicsit átgondolatlan, és minden bizonnyal törölni kellene.
Szintén fontosnak tartom, hogy ha már megosztjuk az Állami Vagyonügynökséget és az állami vagyonkezelő részvénytársaságot mint két funkciót, akkor ennek a két funkciónak továbbra is biztosítani kell a Kormányhoz való közvetlen kapcsolódását. Ez jelenleg az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának vezetőjében és egy megfelelő tárca nélküli miniszterben testesül meg. Én az hiszem, hogy nem lehet ilyen nagyságrendű kérdések közé egy miniszteri teamet állítani, tehát ha úgy tetszik, akkor a Kormány után még először egy meghatározott körben lévő tárcáknak a ráhatása, és csak utána jön e területek vezetőinek a kapcsolata, mert félő, hogy tárcaérdekek alá – és ebben nyilvánvalóan benne van a pénzügyi tárca is –, félő, hogy költségvetési érdekek, azaz rövid távú tárcaérdekek alá fog rendeződni a terület irányítása. Ezt mindenképpen el kell kerülni.
Tehát az ellenőrzési szintet parlamenti szintre kell emelni, az irányítási szintet pedig közvetlen kormányzati szintre az én meggyőződésem szerint. Természetes, hogy alapítványt ne tehessen ez a részvénytársaság. Én azt gondolom, hogy ezt a képviselőtársaim eddigi beszédükben már kellő módon előterjesztették.
Szeretném elmondani, nagyon csak kis területen egyetértve Ugrin Emesével, de az állami vagyon egy részének valóban feladata, hogy nyugdíjalapokba, kulturális alapokba kerüljön, ha úgy tetszik, akár olyan alapokba, amik fölött közjogi alapítvány működik, akár a televízió is kerülhet ide. Ebben a szakmai vitában én így nem kívánok részt venni. Ez elképzelhető. Csakhogy ez pontosan a privatizációs bevételből képzelhető el. Tehát az állami vagyon egy vagyonátadási részben képzelhető el, nem pedig osztogat ezekbe az alapítványokba. Ez vagyonátadással kell hogy végrehajtódjon, így itt ilyen típusú alapítványi feladata nincsen, más alapítványhoz rendelése pedig teljesen érthetetlen. Tehát nem hiszem, hogy arra. Bár szívesen hallanám az előterjesztő részéről, hogy ő milyen alapítványban gondolkodott, amikor ezt a jogot benn akarta tartani.
Azt is szeretném megerősíteni, hogy az állami vagyonkezelő részvénytársaság az előterjesztett formájában ellenérdekelt a privatizációban, hiszen saját magát számolja föl egy érdemi privatizációnál, de még rosszabb, mivel az irányítása az előterjesztés formájában kötődik a költségvetéshez, pénzügyi vezetéshez közvetetten, esetenként ugye, az idézett paragrafusban pedig közvetlenül is, ezért a mai körülmények között a nehézségekkel küzdő állami büdzsé, mivel, innen szerzi a bevételeit, minden erejével, a logikája szerint azon kell hogy legyen, hogy ne privatizáljon, mert ha ennek egy nagyobb hányada privatizáció alá kerül, akkor a kicsit már nem tudja olyan mértékben megpumpolni és a saját céljai alá vonni. Ezért mindenképpen ezeket a szétválasztásokat el kell végezni, s a Parlamentnek kell kimondania, hogy az innen származó bevétel mire fordítódik. Mert a Parlament lehet az a fórum, amelyik ellép a rövid távú büdzséérdekektől és a magyar gazdaság általános érdekeit fogalmazza meg.
Hát azt hiszem, hogy ezek voltak azok a gondolatok, amelyekkel feltartottam képviselőtársaimat. Én mégis azt kérem önöktől, hogy az elkövetkező napokban egy rendkívül fontos területen lépjük meg azt, amit lehet. Én nem hiszem, hogy el kéne csúsztatni ezt az előterjesztést, mert mind ezt, mind a vagyonpolitikai irányelveket minél gyorsabban kell megalkotni, mert a jogi feltételrendszer minél teljesebb körű, és minél nagyobb jogbiztonságot ad a privatizációban, annál jobban lehet a privatizációs esélyeinket kihasználni.
Ugyanakkor kérem, hogy azokat a szándékokat, amelyek a privatizációt gyorsítják és erősítik, amelyik optimista a privatizációban, és nem pesszimista, amelyik 2020-ban nem többségi állami tulajdonú magyar gazdaságot képzel el 30 éves távlatban – azokat kérem, hogy – támogassák.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
