GÖNCZ ÁRPÁD, DR. a Magyar Köztársaság elnöke:
GÖNCZ ÁRPÁD, DR. a Magyar Köztársaság elnöke:
GÖNCZ ÁRPÁD, DR. a Magyar Köztársaság elnöke: Tisztelt Ház! Kedves Barátaim! Engedjék meg, hogy első szavam a köszönet szava legyen. Jóleső érzés, hogy a Ház valamennyi pártja, s a függetlenek csoportja egyaránt egyetértett jelölésemmel, hiszen ők a szabad választások egyértelmű tanúsága szerint a magyar nép túlnyomó többségét képviselik, s így joggal tekinthetem magam nem csupán az ország Háza, hanem az ország közös választottjának. Meglehet, ennek ékesebb kifejezése lett volna, ha magának a népnek a színe előtt mérettem volna meg, mégis úgy érzem, hogy az elnöki hivatal aligha bírt volna el tekintélyének súlyos csorbulása nélkül még többhavi ideiglenességet, amit az ország politikai stabilitása sínylett volna meg.
De engedjétek meg, hogy azt is kijelentsem: tudom, hogy ez a jelölés - bármilyen egyhangú is volt - nem annyira nekem, mint legújabbkori történelmünk azon személyeinek szól, akiknek az életem során munkatársa voltam, némelyiknek rabtársa voltam, akiknek neve politikus létem állomásait jelzi, s akiket, ha élnének - mint magamnál méltóbbakat -, szívesen látnék az új Magyar Köztársaság elnöki székében.
A magyar nemzeti függetlenségnek olyan védelmezőit, mint a vértanúhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endrét; a Magyar Diákok Szabadság Frontjának vezetőjét, a Paraszt Szövetség igazgatóját, a Margit körúton megkínzott Kiss Sándort vagy a Független Kisgazdapárt egykori főútkárát, az elhurcolt s Vorkutában hosszú éveket raboskodó Kovács Bélát és Nagy Imrét, '56 mártír-miniszterelnökét; mint Bibó Istvánt, akiben a legnemesebb demokratikus eszmék, keresztényi türelem és hazaszeretet, a citoyen függetlenség öltött testet; vagy Donáth Ferencet, a haláláig fáradhatatlan hídverőt, a Márciusi Front legszebb hagyományainak örökösét; vagy mint az ellenállás, nemzeti függetlenségünkért életüket áldozó, kommunista és nem kommunista résztvevőit, '56 utcai harcokban vérüket ontó, életüket bitófán végző Angyal Istvánjait és Bárány Jánosait.
Talán ez a névsor, egykori tanítómestereim, bajtársaim és barátaim névsora bizonyítja, hogy nem vagyok, nem lehetek páctok, pártérdekek szolgája. Világéletemben pártban és párton kívül a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, a szabad szót, a "szabad hazában szabad hit" gondolatát, a társadalmi igazság emberjogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni, a pártvitákban is érlelődő magyar demokráciát, a jövőt. Azt a jövőt, amelyet a két győztes, és győzelme teljében eltaposott magyar forradalom, 1848 jobbágy-felszabadító és 1956 munkás-felszabadító szabadságharca jelöl, azt a demokráciát, amelynek teljes megvalósításával még mindig adósok vagyunk. Életem ugyancsak kacskaringós pályáján az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy élvén élve ismerhettem meg a munkássorsot, a paraszti sorsot, a szabad értelmiségi sorsot. Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osztályérdekek kovácsa legyek. Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni Önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.
Végezetül hadd mondjam meg Önöknek, hogy nem félek a vitáktól, nem rejtettem eddig sem, és nem rejtem ezután sem véka alá a véleményemet, mert vitában érik az igazság. Mindig is bíztam és bízom az igazság erejében, mint ahogy bízom abban is, hogy a magyar nép tökéletesen érett a demokráciára, felismeri és képes megvédeni az érdekét, az igazát, és - mint ahogy a közelmúltban többször bebizonyosodott - ítélete biztos, és ezt szóval, tettel ki is nyilvánítja. Joggal hiszem tehát, hogy jövő, fényes jövővár rá.
Ebben a hitben merem vállalni megtisztelő megbízatásukat, hogy önökkel együtt e jövő formálója legyek. (A képviselők felállva, hosszan tapsolnak.)
