CSEHÁK JUDIT, DR. (MSZP)
CSEHÁK JUDIT, DR. (MSZP)
CSEHÁK JUDIT, DR. (MSZP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim!
Mindenekelőtt azzal szeretném kezdeni, hogy megkövetem két nagytekintélyű bizottságunk elnökét, akiket akaratom és szándékom ellenére az elmúlt plenáris vitában ezek szerint megbántottam. Személy szerint ugyan ezeket már elmondottam nekik, de úgy vélem, hogy a párbajkódex szabályai azt követelik, hogy ez nyilvánosan is elhangozzék.
Számomra más tekintetben is tanulságos volt a minapi vita, hiszen éppen ezen okulva most nem kívánom magamat túlkoros naivaként a súlyos szavakkal vitatkozók közé vetni, hiszen könnyen megkaphatom a magamét, miközben az azért sejthető, hogy lesz majd valamilyen megállapodás; ügyrendi vagy tartalmi, de mindenképpen olyan, amit nem mi, a teremnek ezen a táján ülő képviselők fogunk sem befolyásolni, sem eldönteni, hacsak el nem fogadja a tisztelt Ház Horn Gyula iménti javaslatát.
Szkeptikusan és rezignáltan csendesen tűnődhetnék, de nem tudom magamban takarékra állítani a személyemben érintett állampolgárt és a szociális kérdések iránt érdeklődő szakembert. Valóban nem túlzás ugyanis, hogy egész jövőnket meghatározhatja, milyen önkormányzatok jönnek vagy jöhetnek létre. De nem a hatalom és nem a hivatal pozíciói és struktúrái érdekelnek elsődlegesen. Ezekért küzdenek itt mások. És vállalva a kockázatot, hadd értsek egyet Bibó Istvánnal, aki azt mondja, hogy az igazi probléma minden közigazgatás megítélésében a hatalom, a hivatal és az élet egymáshoz való viszonya.
Elég fontos ez az útmutatás, különösen ha figyelemmel vagyunk arra is, amit a megvalósítás módszeréről elmond. Súlyos tévedés, ha a közigazgatás modern eredményességét a személyes vállalkozás, a szabályokhoz nem kötött lendület és az ötlet jegyében értelmezzük, mintha minden egyes közigazgatási feladat egy huszárosan megoldandó járőrfeladat lenne. Az eredményesség, amelyre a modern posztindusztriális államnak szüksége van, elsősorban nem huszáros lendületet, hanem nagyon sok megbízhatóságot, átgondoltságot, szolgálatszerűséget, összefüggést, egyenletességet és folyamatos készenlétet kíván és az ötletességnek csak nagyon határozott közösségi közreműködés mellett veheti hasznát.
A magam részéről mindennek tudatában nagyon szerényen, csak egy egyszerű, a mai Magyarországon a jelenlegi viszonyok között működőképes, pontosan és szépen szolgáltató, egészséges, erős önkormányzatot szeretnék.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mert kívánhatok-e és remélhetek-e állampolgárként ennél kevesebbet? Amikor azoktól, akik a világ és a közös Európa közös jövőjével foglalkoznak, azt olvasom, hogy a 90-es évtized, az évezredforduló nemcsak a nők, az idősek, az új-szegénység térnyerését hozhatja el, hanem az individuum, az egyes ember méltóságának a széles körű megerősödését is. Az emberét, aki nemcsak két lábon áll, hanem végre megáll majd a maga két lábán is. Ezek a kutatók nem kevesebbet állítanak, mint a helyi közösségek jelentőségének növekedését és az alternatív életmódok egyenjogúságának a pártokat keresztbemetsző vagy egyenest elkerülő állampolgári célmozgalmaknak a szélesedését jövendöli. S mindezt olyan decentralizált, autonóm önkormányzatok bázisán képzelik el, amelyeket nem önmagukban, hivatalként, hanem a polgárok, az emberek személyes jogainak, közvetlen és közösségi jogainak közvetett képviseleteként értelmeznek.
S Hölgyeim és Uraim! Mit tegyek, ha jó előre tudom, hogy nemcsak politikai nézeteim, hanem életkorom és nemem, valamint egészségi állapotom miatt biztosan a kisebbséghez – a szociális jogait nehezebben érvényesítő milliós kisebbséghez fogok előbb-utóbb tartozni és azt is tudom, hogy a kisebbségvédelemnek minden tekintetben a legjobb garanciája a politikai decentralizáció és a fejlett civil társadalom. Tehetek-e mást tehát, mint állampolgárként megfogalmazom azt az önző véleményemet, hogy legalább a következő évezredben olyan önkormányzati keretben működő helyi közigazgatást szeretnék, amelyikhez közöm van. Amelyik a számomra törvényesen járó közszolgáltatásokat a segítségemmel és az ellenőrzésem alatt a legdemokratikusabban, a legolcsóbban és legeredményesebben tudja majd biztosítani.
Éppen ezért elégedettebb és nyugodtabb lennék, ha nem csupán a mindenkori Országgyűlés, hanem maga a Magyar Köztársaság garantálná számomra az önkormányzás szabadságjogát. Tenné mindezt minden hatalmi eszközével, az Alkotmánnyal, gazdasági és emberi erőforrásaival, a teljes nyilvánosság működtetésével, minden politikai és nem politikai szervezetével, írott és íratlan közösségi játékszabályaival és normáival.
Tisztelt Képviselőtársaim! A szakember számára is legalább ilyen izgalmas és meghatározó az, miként is alakul az önkormányzatok sorsa és jövője. Az önkormányzatok által szervezett és nyújtott közszolgáltatások egyre nagyobb hányada lesz, kell legyen törvényekben garantált egészségügyi és szociális ellátás.
Az előttünk példaként álló országokban 50-100 éve léteznek szociális törvények (és évszázadok óta jól működő önkormányzatok) A bonyolult törvényes támogatási normák, valamint a kötelező helyi szokásjog alapján, képzett szakemberek és lelkes laikusok segítenek a pénz célszerű felhasználásában. Ők ma már annak a módját is kereshetik, hogy miként ne legyenek kötelező pénzügyi-gazdálkodási előírások a létező pénz mellé – hisz úgyis takarékos és humánus megoldásokra kötelez a helyi nyilvánosság. Ők ma már arra is figyelhetnek, hogy a gondozandó idős ember, az ápolásra szoruló beteg úgy kaphassa meg a neki törvényesen járó szolgáltatást, hogy őt támogassák, ne a szolgáltatót, ne az intézményt, hogy választhasson, hogy ne legyen kiszolgáltatott, hogy méltóságát a legelesettebb is megőrizhesse.
Úgy alakítják ezekben az országokban a helyi közösségeket, hogy az ne patrónusokból és kliensekből, ne hivatalnokokból és ügyfelekből álljon, hanem partnerként együttműködő közösségekből és egyenrangú emberekből.
Meggyőződésem, hogy a korszerű megoldások keresése és követése közben nem lehet megfeledkezni a hazai körülményekről, a törvények hiányáról, a szakemberhiányról, a pénz hiányáról, a begyakorláshoz szükséges türelemről és időről. Mert a környező országok többsége már átesett egy erőszakos vagy önkéntes közigazgatási racionalizáláson és a legkisebb létszámú képviselőtestület és falu mögött is információs rendszer, számítógépek hada, egységesített gazdálkodás és szolgáltatás-szervezés, patikamérlegen kiegyensúlyozott adó- és támogatáspolitika és szakmailag igen jól képzett management áll.
Ugye nem akarjuk most mi, az érthetően az önállóság felé induló kisközségeket és városrészeket mindezek nélkül, mindezek hiányában magukra hagyni? Nem felettes hivatalokra, hanem vagyonra, önállóságra, társulási lehetőségre, érdekeltségre és segítségre van szükségük. Ugye nem akarjuk a kis létszámú testületeket még tovább szűkíteni, hanem tudjuk azt, hogy sokkal inkább szükség lenne bizottságok sorára, önkéntes segítőkre, a szociális és egészségügyi szükségletek, a helyi önkormányzati és a társadalombiztosítási önkormányzati érdek összehangolására?
Ugye nem véletlen, hogy még a tervezethez képest is szűkültek az állampolgári részvétel, a helyi nyilvánosság lehetőségei, fórumai, garanciái? Az tehát a véleményem, hogy még a legkompromisszumosabb és a leginkább átmeneti törvényben is tudatosan meg kell fogalmaznunk azokat a szerény, olykor talán csak jelképes előfeltételeket, amelyek jelzik a választott irányt, s amelyek a helyes, a korszerű felé terelik majd az ebből kötelezően következő törvényeket.
Tisztelt Ház! Hogy el ne veszítsem a realitás- és arányérzékemet és optimizmusomat, elolvastam az 1886. évi köztörvény-hatóságokról szóló parlamenti vita jegyzőkönyvét.
A törvény szövege mellett talán sokkal érdekesebb maga a vita, nagyon tanulságos.
Az 1886. évi XXI-XXII. törvény kapcsán szenvedélyes, de irígylésreméltóan tárgykörű vita folyt a centralizáció veszélyéről, a pártérdekekről, a megyékről, a főispánról, az angol vagy a kontinentális példák követhetőségéről.
Összességében lenyűgöző olvasmány. Nem csak azért, mert a tartalmas bizottsági jelentés mellé csatolták a törvényjavaslattal egyet nem értő megyék felterjesztéseit, nem csak azért, mert az előterjesztő imponálóan érvelt, meg akarván győzni a nem túl nagy számú ellenzéket a maga igazáról, nem azért, mert a XXI. törvény előljárónak választotta élethossziglan a körorvost és büntetni rendelte (méghozzá a szegénypénztárba fizetendő súlyos forintokkal) a notóriusan perlekedő tisztségviselőket. És azért sem, mert megtudhattam, hogy a főispánok kapták az első korengedményes kiemelt nyugdíjat, 40 évvel az általánosan bevezetett nyugdíjtörvény előtt. Hanem azért, mert világosan nyomon követhető belőle, hogy minden szépen felépített akció, szenvedélyes küzdelem és meggyőző külföldi példa ellenére hogyan szenvedett vereséget az Eötvös József-i gondolat, s miként maradt illúzió a szabad község akkor (is?)
Az ellenzék a törvény ellenében egy határozati javaslatot nyújtott be akkor. Így szólt: "Hazánkban a történelmi fejlődés a közigazgatási jogok és kötelességek teljesítésénél az önkormányzati elvet juttatta érvényre. Ezen elv alkalmazásában rejlik az egyéni szabadság egyik kiváló biztosítéka, a polgárok köztevékenységének legerősebb rugója, a polgári jogok gyakorlásának nélkülözhetetlen iskolája, a hatalmi visszaélések megakadályozásának vagy orvoslásának hatályos eszköze és a közigazgatás és a közigazgatási eljárás jóságának, eszességének és olcsóságának kulcsa."
Nem harmadik, tehát kompromisszumos javaslatként olvastam fel ezt a változatot, bár úgy gondolom, hogy ezt a száz évvel ezelőtt benyújtott ellenzéki határozat-javaslatot most teljes politikai konszenzussal aláírhatnánk, hanem azért, mert ebben a szellemben tettem meg módosító indítványomat és kívánok részt venni a részletes vitában. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
