KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Könnyű dolgom van, mert tisztelt képviselőtársaim: Kósáné Kovács Magda és Szokolay Zoltán már védelmébe vették az indítványomat, mellette szóltak, nekem szinte csak csatlakozni kell, csatlakoznom kell hozzájuk.
Akkor, amikor a múltkori indítványomat beadtam, ehhez képest Kósáné Kovács Magda egy annál tágabb körű indítványt nyújtott be, tehát itt voltaképpen a szerződés kérdése, hát némileg kétes, ugye, mert a két indítvány összeolvasztásáról volt szó, illetve Kósáné visszalépett a maga indítványával, úgy, hogy az ő javaslatait beledolgoztuk a bizottsági ülés során ma délelőtt az enyémbe, és abban, hogy ő kitágította és hozzáigazította az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény szövegéhez a javaslatot, azzal nagyon jót tett, és hasznosan javított a törvényjavaslat szövegén.
Mindazonáltal el kell mondanom, hogy a megközelítésmódon úgy tűnik, volt mégiscsak egy jelentős különbség a kettőnk javaslata között. Ugyanis az én javaslatom, ahogy azt Szokolay Zoltán nagyon helyesen látta meg, és voltaképpen én ezt a múltkor az általános vitában, tegnap tett hozzászólásomban is elmondtam, valóban az késztetett a módosító indítvány benyújtására, hogy azt tapasztalhattuk, most a legutóbbi népszavazási kezdeményezés során is, de még azt megelőzően az országgyűlési választások előtt, a kopogtatócédulák gyűjtése során, hogy számos helyen, különösen vidéken, de nem csupán vidéken, munkahelyi vezetők megpróbálják befolyásolni, megpróbálták befolyásolni a választókat, részint annak idején abban, hogy kopogtatócédulát az ő nevükre töltsenek ki, de tudunk olyan eseteket, hogy tsz-ekben a tsz-elnök indult, és mintegy elvárta a tsz valamennyi tagjától és dolgozójától, hogy az ő nevére töltsék ki a kopogtatócédulát, és számos esetről értesültünk most a mostani népszavazási kezdeményezés során is, hogy az aláírásgyűjtés munkahelyeken, tsz-ekben folyt. És hogy ezt menynyire természetes gyakorlatnak tekintik például, tekinti például a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, arra jó példát és bizonyítékot nyújt a napilapokban mindennap megjelenő hirdetés – fizetett hirdetés –, amely, ugye, a népszavazási kezdeményezéshez való csatlakozásra hívja fel a munkavállalókat, és amely úgy végződik, hogy keresse az aláíróíveket munkahelyi szakszervezeteinél. Tehát eleve a gyűjtés munkahelyeken folyik.
Én meg kell hogy mondjam őszintén, ez volt az, ami a legfőbb késztetést adta ennek az indítványnak a benyújtására. Ugyanakkor az az indítvány, amelyet Kósáné Kovács Magda képviselőtársunk nyújtott be, alkalmazkodva a korábbi törvény szövegéhez, úgy hangzott, hogy az kifejezetten az indoklásban arról szólt, hogy a munkahelyi viszonyok, mint a korábbi tapasztalatok mutatják, nem befolyásolják az ilyen aláírásgyűjtés eredményét; szó szerint azt mondja, a munkahelyi függőségre való hivatkozás nem bizonyult valós félelemnek, és ehhez képest a törvényjavaslat szövegében úgy hangzott eredetileg, hogy nem gyűjthető aláírás munkaidőben, a munkaviszonyból fakadó munkavégzési kötelezettség teljesítése közben stb. És voltaképpen számomra most a bizottsági vita során vált világossá, hogy ez egy megfontoltan elkészített szöveg: a munkahelyen munkaidőben az azt jelenti e szerint az értelmezés szerint, hogy a munkahelyen nem gyűjthető aláírás addig, ameddig a munkaidő tart, ezzel szemben gyűjthető, mihelyt a munkaidőnek vége.
Tehát tulajdonképpen annak, amit itt a törvénymódosítási javaslat kivédeni igyekszik, nagyon is tág lehetőséget biztosítana az eredeti szövegezés, ezért maradt ki a munkaidőben szó a végleges javaslatból, és hát nekem is, és azt hiszem, hogy a bizottságban jelenlévőknek, valamennyiünknek, nagy örömünkre szolgált, hogy Kósáné Kovács Magda helyt adott ennek a változtatási javaslatnak, és a maga indítványát visszavonta.
Nos, egy vitás kérdés maradt, amelynek azonban két része van. A Kósáné által benyújtott javaslat nem tartalmazott semmiféle szankciót, nekem pedig az volt a véleményem, és az a véleményem, hogy nincs értelme olyan tiltásoknak, amelyeknek megszegése nem szankcionáltatik, hogyha valamit megtiltunk, akkor e tilalom megszegésének következménye kell hogy legyen, méghozzá részint olyan következménye, hogy érvényét veszítsék azok az aláírások, amelyeket ilyen módon, e szabály megszegése révén gyűjtöttek, részint azonban úgy, hogy az a személy, aki azt a tilalmat megszegi, maga is büntetőjogi felelősséggel tartozzon.
Ebben a bizottság egyetértett az álláspontommal, és hogy valamilyen szankció legyen rá, már a tilalom megszegésére, abban a bizottság véleménye egységes volt.
Megoszlott azonban a bizottság álláspontja, és az én javaslatom kisebbségben maradt, ennek ellenére fenntartom azt, hogy ezek a következmények szabálysértésiek legyenek, vagy pedig kifejezetten büntetőjogiak, tehát a tilalom megszegése vétség legyen-e, vagy csupán szabálysértés.
Ha néhány szóval megpróbálom indokolni, hogy miért ragaszkodnék, hogy ez vétség legyen, és ne csupán szabálysértés, elsősorban azt mondanám, hogy a szabálysértés maga egy rendkívül bizonytalan kategória. Ezt ellenzékiként saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen könnyen lehet valakire szabálysértést ráfogni. Nem tételezem fel, hogy ez a jövőben is így lenne, de éppen a szabálysértésnek a nagyon gyenge lábon álló bizonyítási kötelezettsége, tehát a hatóságnak a nagyon gyenge lábon álló bizonyítási kötelezettsége teszi nagymértékben lehetővé azt, hogy valakit szabálysértéssel gyanúsítsanak, és esetleg emiatt meg is bírságoljanak, amikor nem követte el azt a szabálysértést, és ez, ellentétben, mondjuk, egy közlekedési szabálysértéssel, olyan, ami nehezen – esetleg nehezen – bizonyítható, és ezért e tekintetben csak a bírósági bizonyítás a megnyugtató számomra.
A másik dolog az, hogy annak ellenére, hogy a vétség természetesen súlyosabb dolog, súlyosabb kategória, mint a szabálysértés, így természetesen a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek, a bíróságnak messzemenően lehetősége van arra, hogy az eset társadalmi veszélyességének hiányára való hivatkozással az eljárást mindenféle büntetés kiszabása nélkül megszüntesse, és arra gondolok, és ez vetődött fel a bizottsági ülésen, hogy hát nem lehet egyévi börtönbüntetéssel fenyegetni azt, aki – mondjuk – olyan módon szegi meg ezt a szabályt, hogy egy kórházban az ismerősével, akit meglátogat, aláíratja a népszavazási kezdeményezés aláíróívet.
Ez kétségtelenül igaz. Én azt gondolom, hogy egy normális gyakorlatban nem is kell tartani ettől.
Ugyanakkor azt hiszem, hogy nagyon is súlyos következményekkel fenyeget egy munkahelyi vezetőt, aki a munkahelyen beosztottjait készteti népszavazási ív aláírására. Nem tartom elégségesnek e tekintetben azt az érvet, hogy amennyiben ő pressziót gyakorol, akkor amúgy is súlyosabb következmények fenyegetik a btk. 211. szakasza értelmében. Nem tartom elégséges ellenérvnek. Egy munkahelyen ugyanis – éppen a függőségi viszonyok következtében – ez a presszió olyan megfoghatatlan is lehet, hogy semmiféle bíróság nem tudja ezt bizonyítani. Ezért tartom fontosnak, hogy a tilalom ellen vétők a vétségi kategóriában mondassanak ki bűnösnek, amennyiben cselekményük súlya, társadalmi veszélyessége elég nagy ahhoz, hogy valóban bíróság elé kerüljenek. (Taps.)
