KAPRONCZAY JÓZSEF, DR. (MDF)
KAPRONCZAY JÓZSEF, DR. (MDF)
KAPRONCZAY JÓZSEF, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A bevezetőben szeretném hangsúlyozni, hogy általános vitáról lévén szó, a szó betű szerinti értelmében az előttünk fekvő törvényjavaslattal kapcsolatban valóban a rám gyakorolt általános benyomásaimnak szeretnék hangot adni a továbbiakban.
Az önkormányzatokról szóló törvény megalkotásával közismerten korántsem fejeződött be az a folyamat, amelynek célja az életre hívott önkormányzatok működtetéséhez szükséges feltételek biztosítása. A személyi feltételeket biztosítandó kell beszélnünk a közszolgálati apparátusok kiválasztására és megtartására vonatkozó szabályok teljesen új alapokon történő megalkotásáról. Azok az elvek ugyanis, amelyekre az eddigi struktúra fölépült, mára elvesztették hitelüket. Nehéz lenne tagadni, hogy a közigazgatási munkát napjainkban mind kevesebben tekintik élethivatásnak, hogy ne mondjam, szakmának.
E munka társadalmi presztízse, anyagi elismertsége nem tükrözi a folyamatosan növekvő követelményeket, a fokozódó szakismeretek, a kvalifikáltság, a tolerancia iránti jogos igényt. A közigazgatás pályavonzása alacsonyabb, mint valaha, köztudottan magas a diplomás pályaelhagyók száma, az apparátus jelentős része a jelenleg hatályos szakmai képesítési előírásoknak sem felel meg. Ez utóbbi tény szorosan összefügg az elmúlt időszak káder- és személyzeti politikájának a rendszerével, amely alig volt tekintettel az államigazgatás sajátosságaira. Vezetőcentrikussága háttérbe szorította az ügyintézőkkel, a beosztottakkal való foglalkozást. A káderkiválasztás hármas követelménye, a politikai alkalmasság, szakmai hozzáértés és rátermettség minden elemét az egykori állampárt határozatai értelmezték, azaz megtöltötték politikai tartalommal.
Az így kialakult körülmények nem kis szerepet játszottak abban, hogy napjainkra nosztalgikus emlékké vált az a régmúlt időszak, amikor a közigazgatásban dolgozni társadalmi rangot jelentett. E hivatás társadalmi presztízsének rehabilitálásához a szakmai és anyagi elismertség és megbecsültség teremtheti meg az utat, amelynek alapvető garanciáit a jogforrási hierarchia csúcsán elhelyezkedő közszolgálati törvénytervezet tartalmazza.
Bár a törvényben szabályozandó témák köre hagyományos és megfelel a hazai és a nyugat-európai jogfejlődésből ismert szerkezeti felépítésnek, a törvényjavaslat kiindulópontja újszerű, nevezetesen: a köztisztviselőktől többletkövetelményeket csak többletjogosultságok fejében lehet elvárni. A szakszerű, gyors, pártatlan és kulturált ügyintézés mint követelmény-megfogalmazás nem újdonság, hiszen ez minden társadalomnak érdeke.
Először tarthatunk azonban a kezünkben olyan törvényjavaslatot, amely a közszolgálati jogviszony keletkezésétől a megszűnéséig annak minden mozzanatába garanciák rendszerét építi, egyensúlyt teremtve jogok és kötelezettségek között. A munkavállalói oldalon egyaránt találkozhatunk a közigazgatásban eddig ismeretlen intézmények bevezetésével, illetőleg a mértékek jelentős emelésével; előbbiekre talán a végkielégítés, az alanyi jogon járó tizenharmadik havi illetmény, avagy a közvetlen bírói jogorvoslati út lehetősége, az utóbbira például a tizenöt nap pótszabadság, vagy hat havi felmentési idő lehet példa.
Más, jól ismert, de a korábbi időszakban általában sablonosan értelmezett fogalmak pontos, tárgyszerű körülírásával, az eszközök taxatív felsorolásával a törvényjavaslat gyökeresen átértékeli az összeférhetetlenség, az előmeneteli rendszer, a minősítés intézményeit. Ez az egyetlen járható út a közigazgatás teljes depolitizálásához, mert ezekben a kategóriákban a legnagyobb a veszélye a szubjektív szempontok felmerülésének.
Külön örvendetes, hogy olyan törvényjavaslat fekszik előttünk, amely kategorikusan kizárja a törvényben meghatározott alkalmassági feltételek alóli felmentést, bizonyítva ezzel: a továbbiakban nem szólam a szakmai alkalmasság követelménye.
Végül nem mehetünk el szó nélkül a mellett a rendelkezés mellett, amely – véget vetve a kötelező uniformizáltságnak – lehetővé teszi, hogy minden önkormányzat anyagi erőforrásaihoz mérten, bizonyos szűk körtől eltekintve, köztisztviselői számára még a javaslatban foglaltaknál is kedvezőbb szabályokat állapíthasson meg. Véleményem szerint a törvényjavaslat valamennyi, a teljesség igénye nélkül felsorolt rendelkezéséből kitűnik az a törvényhozói szándék, hogy megteremtsük egy, a társadalom megbecsülését élvező modern közigazgatás feltételeit, amely szakszerű munkáját önkormányzatbarát környezetben, a bizalom légkörében végezheti.
A jogalkotói munka természetesen nem zárulhat le ezen alapdokumentumnak a megalkotásával. E körben csak egyetlen kérdésre szeretném a figyelmet felhívni. A törvényjavaslat megszabja a képesítési rendszer alapelveit, amelyek azoknak a feltételeknek az összességét jelentik, amelyek a köztisztviselők alkalmazásának, előmenetelének, vezetői megbízatásának a képzettségi, szakmai gyakorlati előírásait tartalmazzák. Ugyanakkor köztudott, hogy a közigazgatási alkalmazottak képzési és továbbképzési rendszere jelenleg is szétszórtan, alacsony hatékonysággal, gyakran formálisan funkcionál. Összességében nem alkalmas ez az intézményhálózat a megnövekedett feladatok ellátására.
A törvényjavaslat enged ugyan türelmi időt a köztisztviselőknek a képesítési feltételek megszerzésére, a rendelkezésre álló időnek halaszthatatlan feladata azonban ehhez a konkrét személyi és tárgyi feltételek megteremtése. Nem halogatható az Államigazgatási Főiskola szerepkörének átgondolása, átértékelése, továbbfejlesztése akár egyetemi szintre. Külön feladatként jelentkezik a közigazgatásivezető-képzés rendszerének reformja, kiemelt figyelemmel a jegyzőkre.
A magam részéről a törvényjavaslatot a szükséges finomító, pontosító, módosító indítványokkal, azok közül is részemről kiemelten támogatva Balás István képviselőtársamnak a szakmai előmenetel gyorsítására vonatkozó módosító indítványait, ezekkel együtt a törvényjavaslatot elfogadásra ajánlom. Köszönöm. (Taps.)
