DARVAS IVÁN (SZDSZ)
DARVAS IVÁN (SZDSZ)
DARVAS IVÁN (SZDSZ) Mélyen Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Én egyetértésemet szeretném kifejezni kitűnő kollégám, Csurka István úr délelőtti hozzászólásának egyik mozzanatával. Ő azt mondta, hogy nem készült erre a felszólalásra, de nem állhatta meg szó nélkül, ami itt elhangzott. Jómagam is körülbelül ugyanígy vagyok vele. Csakugyan, én sem készültem arra, hogy a honvédelem bármiféle kérdéséhez hozzászóljak már csak azért sem, mert nem óhajtom véka alá rejteni: minden, ami fegyverrel, ami katonasággal összefügg, az igen távol áll tőlem. Egyike vagyok azoknak, akik a fegyverviselés lelkiismereti okokból való visszautasításának hívei. Én nagyon régen, 1944-ben is - mindenféle felkoncolási veszéllyel is szembenézve, fondorlattal - kiharcoltam magamnak ezt a jogot, és azóta is gyakorló katonaszökevény vagyok. (Derültség.) Ilyen értelemben semmiféleképpen nem tudtam volna, és nem is akartam hozzászólni ahhoz a precízen megfogalmazott kérdéshez, aminek a vitájára mi itt ma összegyűltünk, hisz úgy értesültem, hogy egy konkrét, meghatározott törvény módosításáról fogunk vitatkozni. Azt tapasztaltam azonban, hogy az igen tisztelt kormánypártok képviselőiből többen nem kifejezetten ehhez a konkrétan meghatározott témához szóltak hozzá. Inkább, ha szabad így kifejeznem magam, egyfajta filozófiai fejtegetésbe bocsátkoztak, egyfajta állampolgári magatartásról.
Továbbra sem óhajtom véka alá rejteni, hogy én a magam részéről nem vagyok híve - semmiféle marciális magatartásnak, ilyen militáns értékek központba helyezésének. Én nem tagadom, hogy egy civil társadalom híve vagyok. Talán, vállalva a szűk látókörű pacifizmus vádját is, nem félek kijelenteni, hogy én mindenféle hadsereget egy szükséges rossznak tartok. Nem látom semmiféle pozitívumát, egy állampolgári magatartás, pláne az ifjúság nevelésének középponti elvévé való feltupírozását bármiféle honvédelmi kötelezettségnek. Nem óhajtom letagadni, természetesen jómagam is még egyelőre szükségesnek tartom a honvédséget, de hangsúlyozom a "még" és az "egyelőre" szócskát. Bízom abban, reménykedem abban, hogy az emberek együttélésének és a nemzetek együttélésének formáit nem az fogja meghatározni, hogy ki erősebb, ki van jobban felfegyverkezve, és kinek gyorsabbak a rakétái, hanem az, hogy ki tud civilizáltabb, bonyolultabb és komplexebb szerződésrendszert kidolgozni, amelynek alapján a szomszédaival békében és egyetértésben tud élni.
Éppen ezért nem tudom elfogadni azokat a példákat, amelyeket Csurka képviselő úr és Borz képviselő úr is hangoztatott. Én a magam részéről nem vagyok meggyőződve arról, hogy Svájc azért követendő példakép, mert erős hadserege van, mert a körzetben a legerősebb hadsereg. Én azt hiszem, Svájcot az mentette meg eddig a szomszédos államok agressziójától, hogy igen magas hegyei vannak és igen fejlett bankrendszere van. (Derültség.) Tehát minden potenciális agresszor igen jól meggondolja, hogy elfoglalja-e Svájcot, hisz ott tartja ő maga is a maga kis dugipénzét - magától értetődik. Tehát ilyen értelemben nem tartom ezt szerencsés példának.
Még Kuvait példáját sem tartom szerencsésnek. Mert azt mondja Borz képviselő úr, hogy Kuvait szomorú példája azt mutatja, egy gyengén felszerelt hadsereggel rendelkező állam ki van téve az agressziónak, és ingerli. Hát hiszen, ha ezek a szerencsétlen kuvaitiak mindegyik állampolgárukat felszerelték volna a legmodernebb fegyverekkel, a csecsemőket, az aggastyánokat is beleértve, akkor se tudnának akkora hadsereget felállítani, mint amilyet felállított Szaddam Husszein.
Még azt a példát sem tudom elfogadni, hogy 1956-ban lám, mi azért veszítettük el a Szovjetunió ellen viselt szabadságharcunkat, mert gyengén voltunk felszerelve, hisz arra emlékszem, hogy 1941-ben, amikor megüzentük a Szovjetuniónak és az Amerikai Egyesült Államoknak a háborút, akkor ott állt mögöttünk a világ akkoriban legerősebbnek hitt katonai hatalma, a náci német hadsereg - és, a kezdeti sikerek ellenére, úgy emlékszem, mégsem vezetett a dolog a várt eredményre. (Derültség, taps a bal oldalon.)
Ezért tisztelettel azt javaslom, hogy ne ilyen általánosságban vitatkozzunk erről a kérdésről, hanem állapodjunk meg abban, mennyi legyen a szolgálat: 18 hónap vagy 12 hónap, én ebbe nem tudok beleszólni, s utána vitatkozzunk azon, hogy hogyan szüntessük meg azt a tényt, hogy Budapesten, Magyarországon manapság éheznek az emberek. Inkább erről beszéljünk. Elnézést kérek, hogy túlléptem az időt. (Taps balról.)
