BOD PÉTER ÁKOS, DR. ipari és kereskedelmi miniszter:
BOD PÉTER ÁKOS, DR. ipari és kereskedelmi miniszter:
BOD PÉTER ÁKOS, DR. ipari és kereskedelmi miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az általános vita során az első hozzászólásnál Eörsi Mátyás azt mondta, hogy az egyik szeme sír, a másik zokog, amikor ezt a törvénytervezetet meglátja. Én azt mondhatom, örömmel, hogy az egyik szemem nevet, a másik kacag. (Derültség.) Végre az Országgyűlés plénuma elé került az első komoly gazdasági törvény. Oly sok kritika ért minket, hogy sok fontos, sürgős, de csak politikai kérdésről tárgyalunk, most íme egy fontos gazdasági kérdés.
Valóban fontos annak ellenére, hogy amint többen észrevették, a magyar gazdaságnak valóban csupán egy kis szegmensét érinti a javasolt törvénytervezet. Tízezreket ugyan, de nem a nemzetgazdaság nagyobbik hányadát. Mégis fontosnak tartom, mert amint a vita megmutatta, a magyar privatizáció összes fontos alapkérdése szóba jött: ki privatizáljon, kinek privatizáljon, hogyan privatizáljon, hova menjen a pénz.
A nagyon sok szóbeli kiegészítés – talán nem szerénytelenség az állításom – azt mondja, azt súgja, azt jelzi, hogy ezekben az alapkérdésekben igenis megvan az egyetértés. Nem volt azonban egyetértés a részletekben, s ez nem is csoda. Pro és kontra, jórészt pártállástól függetlenül nagyon sok kiegészítés érkezett. Ahogy megállapítottam, a kiegészítések az első soroktól az utolsóig terjednek, mert már a címben is történt változás. Az eredeti címe nem az, amit beterjesztett a Kormány. Nem az állami kiskereskedelem privatizálásáról, hanem a kiskereskedelmi szolgáltatást végző állami vállalatok privatizálásáról van szó. Az utolsó mondata a beterjesztésnek az volt: "Ez a törvény 19… napján lép hatályba." Az új javaslat úgy szól: "Ez a törvény a kihirdetése napján lép hatályba."
Közben is volt rengeteg változás, azonban azt gondolom, igazából lényegileg a törvénytervezet logikáját nem érintették, de jobbá tették a javaslatot. Azt hiszem, a Kormány bölcsen teszi, ha minden javító szándékot figyelembe vesz, és nem csinál presztizskérdést abból, hogy másnak is lehetnek jó ötletei.
Azt is előre kell bocsátanom a válaszomban, hogy ez a címmel ellentétben sem fedi le a kiskereskedelem, vendéglátóipar és fogyasztási szolgáltatást végző állami vállalatok vagyonának privatizálását, csak egy részprivatizálás. Ezeknek a vállalatoknak a privatizálására sort kell majd később keríteni. Talán más formában, hiszen a nagy cégek magánkézbe adására más technika kell, más módok kellenek.
Fölmerül az első kérdés: kell-e egyáltalán törvény?
És itt felmerül az első kérdés: kell-e egyáltalán a törvény? A magam részéről osztom Szabó Iván érvelését, hogy törvényre szükség van, törvény nélkül is privatizálhatna az Állami Vagyonügynökség, most azonban ex lege, a törvényből kifolyólag kell privatizálnia, mégpedig záros határidőn belül, tehát nem egy állami szerv döntésére bízza az ügyet, hanem a törvényhozás erejével, fellépésével kényszeríti ki, indítja el a privatizálást.
Az némileg zavaró, hogy szocialista párti képviselőtársaim egyike szerint nem kell törvény, mert elégséges az Állami Vagyonügynökség, és egy másik vélemény szerint ez a Vagyonügynökség nem alkalmas arra, és az itt leírt metódus és a korrupciónak is beépített intézményévé válhat.
A két vélemény között most nem akarok igazságot tenni, én azt vallom, hogy kell törvény, kell sajátos, külön szabályozás erre a sajátos körre.
Még azt a kiegészítést tenném, mielőtt a vitakérdésekre rátérek és a Kormány álláspontját kifejteném, hogy a leírt szövegnek nem része – értelemszerűen, mint semmilyen törvénynek nem lehet része – olyasvalami, ami más törvényben majd szerepelni fog. Nem része tehát a kárpótlási törvény, mert ilyen még nincs, az erre való utalást is kihúztuk, pontosabban a Kormány kihúzásra javasolja, nem mintha nem tartanánk fontosnak, de nem szükséges egy törvénytervezetben megjelentetni azt, ami később úgyis szabályozva lesz. Ugyanúgy nem tudtunk kitérni ebben, bár nagy volt a csábítás, a helyiséggazdálkodási jogszabályok felülvizsgálatára, itt valóban nagyon kusza a helyzet, rendet kell előbb-utóbb csinálni, valóban meg kell szüntetni néhány intézményt, jogosan kritizált intézményeket, mint az IKV-t, de azt gondolom, nem ez az a törvénytervezet, amelynek kapcsán ez a fontos lépés megteendő.
Nem tér ki a törvényjavaslat részletesen, bár elég erős nyomás nehezedett ránk, hogy az állami vagyonnal való gazdálkodás technikáit is törvénybe iktassuk, hiszen az Állami Vagyonügynökségről szóló korábban elfogadott törvény lényegében rögzíti, hogy a Vagyonügynökség milyen formák között végezze munkáját.
És végül nem lehet egy törvénynek része a foglalkoztatási gondok kezelése, noha az a kormánypolitikának értelemszerűen fontos része, a kormány a felelősségét nem háríthatja át, nem is kívánja, de nem ebben a törvényben szükséges mindenről gondoskodni, a kormány a maga felelősségével ezekben az ügyekben úgyis szembe kell, hogy nézzen.
Ezek után hadd térjek rá néhány vitakérdésre, de értelemszerűen nem fogom tudni az összes hozzászóló összes kérdését szóba hozni, márcsak azért is, mert vannak egymást kizáró kérdésfeltevések, és vannak olyan technikai kérdések, amelyek végül is a nagyon intenzív bizottsági vita során már meglehetősen mély elemzés tárgyát képezték.
Hadd bocsássam előre, hogy külön köszönetet kívánok mondani nem csupán a bizottsági munkának, nem csupán a bizottságban részt vevőknek, hanem Horváth József MDF-es képviselőnek és Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselőtársunknak, akik igen részletes, szakszerű javaslattervezettel segítették a törvény módosítását, a törvényjavaslat fejlesztését.
Nos, az első kérdés, ami talán a legvitatottabb kérdés volt: mi a privatizáció tárgya. Én azt hiszem, itt van némi félreértés, hiszen alapvetően valóban a privatizáció tárgya az üzlet, telephely, műhely. Üzlet alatt pedig az üzlethelyiség, a berendezés és a felszerelési tárgyak valamilyen jogcímen történő használata értendő, amint Szabó Iván elmondta egyébként, a cég, a firma elválhat a vagyontól. Utánanézve azt tapasztaltuk, hogy a két háború közötti időszakban Magyarországon a fővárosban a kereskedőknek mintegy 15 százaléka volt annak az ingatlannak a tulajdonosa, amelyben a telephelye, tehát az üzlete, raktára működött. Vidéken más volt a helyzet, most is más, ott valóban a kereskedők nagyobb hányada működik abban az épületben, amelynek a tulajdonjogát is bírja. Ez volt egyébként az oka annak – ez a nemzetközileg is ismert helyzet –, hogy már az I. világháborút megelőzően külön törvény szabályozta az üzletek eladását, ez az úgynevezett üzletátruházási törvény. És azt gondolom, Nyugat-Európában ugyanúgy eléggé elterjedt helyzet, hogy más az üzlet joga és más a tulajdonjog. Egyébként – és ez némi félreértés – a törvényjavaslat mind a kétfajta privatizálásra lehetőséget nyújt, tehát lehetőséget nyújt arra is, mert hiszen nem zárja ki azt, hogy valaki az üzlet tulajdonjogát is megszerezze, ha a vevő egy olyan boltot vesz meg, amelynek tulajdonosa, kezelője maga a kereskedelmi vagy vendéglátóipari vállalat.
Ez tehát, azt gondolom, talán megnyugtató válasz arra, hogy többet teszünk itt, mint csupán egy meglevő állapotot szentesítünk, ez valóban privatizálás.
Vannak valóban zavaros ingatlangazdálkodási viszonyok, ezt szóvá tette több képviselő is, ki vehemensebben, ki kevésbé vehemensen. A magam részéről azt gondolom, a nem magántulajdonban levő ingatlanok bérleti díját most hatályos jogszabályok rendezik, nem tehető ki az illető, a bérlet nem mondható fel tetszőlegesen, van bizonyos védelem, de a hatályos jogszabályok módosítása nem képezheti most ennek a törvénynek a tárgyát, az általánosabb kérdés.
Én egyetértek Schamschula Györggyel, aki zavarosnak tartja a helyiséggazdálkodást, vagy Tardos Mártonnal, aki szintén említette, ő némileg kormánypárti hangsúlyokkal, de azt hiszem, valóban nem oldhatjuk meg ezt a kérdést ennek a törvénynek a meghozatala során.
A másik vitakérdés az volt: hogyan kell lebonyolítani a privatizálást. Itt azt hiszem, ismét van némi félreértés. Az Állami Vagyonügynökség nem maga fogja eladni a boltok ezreit. A privatizációs technika lényegében egy egyszerűsített versenytárgyalási forma, hiszen az Állami Vagyonügynökség által kijelölt, felkért szervezetek meghirdetik a boltokat, előzőleg elvégeznek egy durva vagyonbecslést, hogy megállapítsák a kikiáltási árat, és megállapítsák azt az értéket, amelyet a kereskedő előzetesen befektetett a boltba, hogy ha a szerződéses bolt vezetője nyeri meg, akkor ennyivel csökkenjen az ár, ha nem ő nyeri meg, akkor ezt az összeget visszakapja, majd utána a legtisztább piaci módszerekkel el lehessen adni a boltokat. A magam részéről itt korrupciónak nem látom a lehetőségét, bár kétségtelenül mindenhol felütheti a fejét ez az undok jelenség. Azonban azok a vállalatok, szervezetek, vállalkozók, akik a privatizálást végzik, azok egyfajta költségeket számíthatnak csupán fel, azok, akik megveszik, azok pedig nyílt versenytárgyaláson kötelesek hozzájutni a vagyonhoz. Ennél tisztább, ellenőrizhetőbb, nyilvánosabb módszert nem lehet kitalálni, én azt gondolom, a félelmek itt talán túlzottak.
Egyébként az Állami Vagyonügynökségről szóló törvény részletesen szabályozza az ügynökség által alkalmazható eljárásokat, és ez az oka annak, hogy a benyújtott törvényjavaslat nem kívánta külön szabályozni a kérdést.
Felmerült többször is, a sajtóban, itt is, hogy igazában hány üzletről van szó. Statisztikák azt mutatják – és a statisztikák nem egészen megbízhatók, hiszen az élet állandóan változik – a június 30-i állapot szerint feltételezve, hogy a nem belkereskedelmi, idegenforgalmi célú, funkciójú vállalatoknál is van belkereskedelmi és idegenforgalmi üzlet, és ez utóbbi körre csak becsléseink vannak, körülbelül 10-11 ezer bolt, üzlet, egység az, amely végül e törvény hatálya alá tartozik. Azért bizonytalan a megállapítás, mert részben nagyon sok változás történt ezen a területen, azon kívül, miután megszűnt a vállalatok profilkötöttsége, nem olyan kézenfekvő, hogy melyik vállalat tart fenn ilyen típusú üzletet, mint ahogy ez a Ház is fenntarthatna egy kantint – és fenn is tart –, ennek megfelelően nagyon nehéz megállapítani azt a kört, amely e törvény hatálya alá tartozik, ezért is nem a Vagyonügynökség fogja megkeresni az érintetteket, hanem a törvény erejével kívánjuk kötelezni az érintetteket, hogy jelentkezzenek, mert máskülönben nemigen lehet megtudni, hogy hány üzletről van szó.
Az is kritika volt, hogy késlekedett a Kormány, későn terjesztette be a Parlament elé, esetleg talán a helyhatósági választások megvárásával próbált politizálni a törvénnyel. Én azt gondolom, itt félreértés van. E törvény előző változata elkészült júliusban, akkor tárgyalta a Kormány, július elején, akkor beterjesztettük a Parlament elé, de az ismert politikai viták, majd később a rövid szünet nem tette lehetővé, hogy előbb kerüljön Önök elé, és amint az első hozzászólók fölolvasták a bizottságok tárgyalási jegyzőkönyveit, utaltak rá, abból kiderülhet, hogy volt olyan bizottság, amelyik háromszor, négyszer, ötször, esetleg többször is tárgyalta. Nos, ez a késedelem oka, nem pedig valami taktikázás.
Egyébként az is elhangzott, hogy ez igazából a régi törvénynek a leporolása. Ez ismét csak félreértés. Az előző kormányzat idejében valóban készült egy tervezet, azt azonban legjobb tudomásom szerint a Kormány nem tárgyalta meg, már nem volt ideje, ereje, hogy kitérjen rá.
Az akkori változat és a mostani között nagyon jelentős eltérések vannak. Most nem említem azt, hogy más például a létszámkorlát, akkor kevesebb, azt hiszem, öt főre terjedt volna ki, most magasabb létszámhatárról van szó, akkor nem működött még az Állami Vagyonügynökség, az új tervezet erre is nyilván figyelemmel volt. Azóta tudtuk meg, hogy milyen mértékű a spontán privatizálás, és ezért például a törvénytervezet nem csupán a boltokra terjed ki, hanem az eladott egységeknek utánanyúl a megoldásában, és koncepcionális különbségek vannak még, például a kereskedő részére nyújtott elővásárlási jogot illetően.
És ezzel eljutottam egy olyan ponthoz, amelyikbe n a Kormányt az a kritika érte, hogy az egyik bizottságban ezt mondja, a másikban azt. Kétségtelen, nagyon nehéz szakmai álláspontot képviselni egy kormánytisztviselőnek olyan kérdésben, amelyik nem igazán szakmai kérdés, hanem súlyosan politikai kérdés, nevezetesen, azonos licitérték mellett kit részesítsen előnyben az Országgyűlés.
Végül is én belenyugszom abba a megoldásba, amelyik fölmerült az alkotmányjogi bizottság által készített jelentésben, és végül is ez a jelentés, amely majd a szavazatnál sillabuszként a leginkább alkalmazható, mert tartalmazza a Kormány álláspontját.
Van azonban néhány olyan kérdés, ami konvenció ügye, és ebben igazán bizonytalan az ember. Csak példának említem: ez a kétéves moratórium, amelyiknek a logikája az, ha valaki megvesz egy cipőboltot, másnap azonnal fölszámolhatja-e, eladhatja-e, vagy előírunk valamilyen, ebben az esetben kétéves időszakot, amely alatt nem adhatja tovább.
Én nagyon jól tudom, hogy minden korlátozás a gazdasági életet befolyásolja és kórosan. Másról azt is nagyon jól tudom, hogy van bizonyos félelem az emberek körében, hogy a privatizáció során túlságosan sok esetben történik hirtelen váltás másnap. Ez egyfajta pszichológiai környezet. Ha azonban Önök úgy döntenek, hogy ez a kétéves korlátozás nem szükséges, ez egyáltalán nem kabinetkérdés, érvek szólnak mellette, érvek szólnak ellene, van, aki még tovább szeretné látni azt a garanciát, hogy az a cipőbolt cipőboltként fog működni, és azt gondolja, hogy kijátszható a rendelet. Természetesen népünk nagyon leleményes, és minden szabályozást kijátszik, nemcsak gazdaságit, hanem erkölcsit és közlekedésit is, ennek ellenére egy törvényt vagy szabályt van jogunk hozni, tudván tudva, hogy nem lesz tökéletes.
Végül arra térnék ki, ami többször elhangzott, és bár igazából a vita nem lett éles, de nemzetközi visszhangot is kapott, hogy egyfajta nacionalista törvényjavaslat áll előttünk. Hozzáteszem: a gazdasági nacionalizmus nem olyan rút dolog, mint a politikai, és bizonyos esetben akár indokolt is lehene. Ebben az esetben azonban nem ez volt a Kormány döntésének a mozgatója, hanem pontosan arról volt szó, hogy családi vállalkozásúra szabott, olyan méretű boltokról van szó, és ezért nem kirekesztés az, hogy az egyéni vállalkozásról szóló, ebben az épületben ez év tavaszán elfogadott, azt hiszem, 5. számú törvény definiálja, hogy kik azok a természetes személyek, akik e törvény hatálya alá tartoznak. Ezeknek van fönntartva a privatizálás, ebből azonban nincs a külföldi kirekesztve, nem is ez a szándéka a törvénynek.
Megfordítom: nem a külföld van kirekesztve. Ki van rekesztve például a magyar bank, a magyar vállalat, a magyar szövetkezet és ugyanúgy természetesen a külföldi bank, külföldi vállalat és külföldi szövetkezet is.
Egyébként, ha jól tudom, a külföldi sincs tökéletesen kirekesztve, mert a törvénytervezet valuta-, devizabelföldi, amikor belföldi személyt ír, ezt lehet fordítani deviza-belföldire. Ha valakinek, külföldi személynek az a vágya, hogy az 5326-os italboltra pályázzon, és munkavállalási engedélyt szerez, letelepedési engedélyt, akkor a jog szerint – úgy tudom – indulhat a versenyben. Azonban feltételezzük, hogy nem ez fog bekövetkezni, hiszen elég jelentős az igény a hazai polgárok közül is.
Ezért én azt gondolom, nem nacionalista törvény, és a kereskedelem egészéből semmiképpen sincs kirekesztve a külföldi tőke, nagyobb üzletek esetében örömmel látjuk. Itt azonban egy más ügyről van szó.
Elnök Úr! Ezek voltak a nagyon általános megjegyzéseim, amelyeket el kívántam mondani. Ennél részletesebben azt gondolom, nem érdemes kitérni, hiszen a bizottságokban igen részletes vita folyt, az érveket, ellenérveket többé-kevésbé mindannyian ismerjük, sok esetben most már Önökre vár csupán a döntés, hogy a sok értelmes és technikailag elképzelhető megoldás közül pont melyiket választják.
Én kérem ehhez az Önök döntését és támogatását. Köszönöm szépen. (Taps.)
