SZABÓ IVÁN, DR. (MDF)
SZABÓ IVÁN, DR. (MDF)
SZABÓ IVÁN, DR. (MDF) Mélyen tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársak! Nagyon sok kérdés felvetődött a részletes vitában, és azt hiszem, hogy amikor a végleges állásfoglalás előtt erre pontot teszünk, néhány kérdésre vissza kell térni, konkrét kérdésre is, de az itt elhangzott általánosságokra is. A gazdasági bizottságban felvetődött valóban ez a kérdés, amit Pál László képviselőtársunk elmondott, mi – a többség – fordítva láttuk azt a problémát, amit felvetett, nevezetesen, éppen az a rengeteg módosító indítvány, amelyik a "hogyan" kérdésére hivatott válaszolni, mutatta azt, hogy ennek törvényszintű szabályozása igencsak aktuális, mert ha egy ilyen témában a Kormány maga lépte volna meg ezeket a kérdéseket, az egész privatizációs folyamat indítása olyan össztüzet zúdíthatott volna a Kormányra, amelynek a lebonyolítása később az egész privatizációs folyamat hitelképességét megkérdőjelezte volna. Ezért a magunk részéről úgy ítéltük meg, hogy ezt meg kell lépni, és két, nagyon rövid magyar közmondással szeretném ennek az indokoltságát alátámasztani. Valóban nem teljes körű, de azért "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok". A másik, amit ezzel kapcsolatban mondani szeretnék, az, hogy nem törekedhetünk tökéletes pontosságra, tökéletes precizitásra, mert egy dolgot nem szabad elfelejtenünk, több mint egy éve ebben az országban spontán módon, szabályozatlan módon folyik a privatizáció. Pont abban a körben a legélénkebben foglalkoztatja a lakosságot, amelyikről most tárgyalunk. Érdekes módon a spontán privatizációval szemben ilyen minuciózus kikötéseink nincsenek. Azt írjuk, látjuk, hallgatjuk, időnként dohogunk az újságban vagy a parlamenti ülésteremben, de itt most tökéleteset akarunk csinálni – az élet viszont folyik a maga útján. Ezt az ellentmondást fel kell oldanunk, hogy némileg szabályozott keretek közé kerüljön annak a teljes tudatában is, hogy ez valóban nem lesz tökéletes, de elindítója, szemléletindítója lesz a teljes, további privatizációs folyamatoknak.
A másik, amire szeretnék utalni, az, hogy ne akarjunk többet markolni, mint amit egyszerre lehet, mert aki "sokat markol, az keveset fog". Nagyon egyetértek azzal, amit Schamschula György mondott, itt az ingatlanprivatizáció nincs benne, és akár lehetne is. Hozzá kell tennem, hogy ezzel kapcsolatban szabad legyen egy-két gondolatot megosztanom a képviselőtársaimmal.
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy hosszabb távon is szükségképpen a kereskedési jog és az ingatlan tulajdonjogi joga összetartozó fogalmak lennének. Felteszem azt a kérdést, akár önkormányzati tulajdonú, akár magántulajdonú lakásépítkezések vonatkozásában, ha a jövőre gondolok, ki az, aki nem gondol arra, amikor egy lakóházat fog építeni vagy építtetni a pénzén, abban ne legyenek olyan üzlethelyiségek, amelynek jól fizető bérbeadása lesz az egész ingatlan utáni bevételnek a része. Ugyanez most, amikor az önkormányzati vagy lakossági eladás után teljes magántulajdonba kerülnek a házak, azt el lehet képzelni, hogy az az 50–60 lakó nem érdekelt abban, hogy az alatta levő üzlet a ház vagy az önkormányzat tulajdonában legyen, a lakbéreknek és az egész háznak a költségkiadásai egy kézbe kerüljenek. Tovább kell menni ebben a kérdésben a kereskedők védelme oldaláról is. Ha most kiszakítva valamilyen csodálatos jogi technikát találnánk, hogy két-három héten belül önálló ingatlanként meg tudnánk jeleníteni az üzletet, kérdezem én, hol van Magyarországon ma akkora tőke, hogy a kereskedési jog mellé még az ingatlan megvásárlására is fordíthassék pénz, és ha fordíttat, most nem az a veszély áll fenn, hogy valamilyen formában kiteszik a bérletből. Azonban az kétségtelen, hogy az nem maradhat úgy, hogy egy házat tataroznak, és az üzlethelyiség lepusztultan marad, olyan beláthatatlan anyagi konzekvenciába sodródik a megvett tulajdonos, amit bérletnél kényelmesen ki tud kerülni, mert az egész házban nem osztanak rá tulajdoni arányában például tatarozási költségeket.
Tehát a kérdés sokrétű. Azt is elismerem, hogy vidéken ez másképpen néz ki, mint a fővárosban, mert ott rendszerint a kiskereskedő a saját házában lakott vagy lakik a jövőben. Ezért úgy gondoltuk, hogy beiktattuk azt a passzust, amit a gazdasági bizottság javasolt, hogy ahol már most az ingatlannal együtt az értékesíthető, ám menjen, de Budapesten nagy bérházak, lakótömbök… egyéb területen ez egyszerűen nem léphető meg egyidejűleg. Azt hiszem, el kell választanunk a privatizációt a kereskedelemben és a privatizációt az ingatlanforgalomban.
A másik kérdés, amiről két mondatot szeretnék mondani. Elég élénk vita alakult ki Torgyán képviselőtársunk mondása alapján, hogy most "re-" vagy nem "re-". Azt hiszem, hogy valamiről mindnyájan elfeledkeztünk. Nemcsak arról van szó, hogy egy privatizációs… nem törvény, hanem tézisek vannak közkézen. Ez a Parlament – legalábbis többségében – elfogadta a Kormány bemutatkozása után a nemzeti megújhodás programja címet viselő kormányprogramot. (Zaj.) Ez pedig világosan kimondja, hogy a föld kivételével az eredeti tulajdonállapotok visszaállítására nincs lehetőség. Úgy ítélem meg, hogy a kormányprogram elfogadásával a reprivatizáció lekerült akkor a napirendről. Erről tehát ma itt, ennek a keretében nem érdemes vitát kezdeni, hiszen éppen az a kérdés, amiről már ennek a törvényjavaslatnak az általános vitáján már volt szerencsém szólni. Egy ügy a kártalanítás az igazságtalanságot szenvedettekkel szemben, más ügy a privatizáció.
A harmadik kérdés – már nagyon sokan említették ezt a dolgot, és nagy örömömre szolgál az, hogy itt a törésvonalak még csak nem is igazán a pártok között mutatkoznak meg. Ha csak arra gondolok, hogy a gazdasági bizottságtól Tardos Mártontól, Kósa Lajoson, Lotz Károlyon keresztül Katona Kálmánig és Mihály Zoltánig nagyon sokan megszólaltak és sok tekintetben ugyanabban a kérdésben azonos nézetet vallottak, ez azt mutatja, hogy itt alapvetően bizonyos pártmegfontolások mellett – ezt nem vitatom – de hellyel-közzel szakmai vita folyik.
Ez tükröződik abban is, hogy a gazdasági és pénzügyi bizottság sok esetben azonos nyomvonalon haladt, a jogi megfontolások néha más kérdéseket helyeztek előtérbe. Nem érzem olyan tragikusnak, hogy a Kormány képviselője – méghozzá ugyanolyan képviselője – mindegyik bizottságnak azt mondta, hog ezzel is és azzal is egyetért. Gazdaságpolitikailag ugyanazok a kérdések valóban szabad döntést hoznak, így is el lehet képzelni, úgy is. A Kormány szempontjából alapvetően semleges, döntsön a Parlament ebben a kérdésben, hogy azokat a kérdéseket hogyan látja a legjobban szabályozandónak.
Ebből egyetlenegyet szeretnék még kiragadni a pénzügyivel teljesen összhangban: azt a bizonyos moratóriumot a forgalmazhatóság kérdésében elvetni javasoltuk.
Teljesen egyetértek Palotás János képviselőtársamnak ezzel az észrevételével – valóban jogtechnikailag sem tudom elképzelni –, hogy egy magánkézbe adott privát üzleti jogot két éven belül a Vagyonügynökség milyen alapon orvosolhat vagy nem orvosolhat. Ez jogtechnikai kérdés. Nem hiszem, hogy egyáltalán van arra lehetőség, hogy a magántulajdonba utólagosan benyúljon a Vagyonügynökség. Engem alapvetően nem ez az oldala érdekel. Itt mindnyájan arra szövetkeztünk, amikor a parlamenti választások voltak – és ebben nem volt ellentét közöttünk –, hogy piacgazdaságot szeretnénk ebben az országban létesíteni. A piacgazdaságot pedig nem úgy szeretnénk létesíteni, hogy olyan akadályokat is tegyünk bele, amelyek a piacgazdaságot gátolják és nem a spekulációt. Elismerem a törvényalkotó jó szándékát, hogy spekulációellenes kodifikációt szeretne, de azt is szeretném meggyőzően elmondani azoknak, akik nem járatosak a gazdasági életben, hogy objektív gazdasági törvényeket még jogi tilalomfákkal sem nagyon lehetett soha megakadályozni a történelemben. Ezért arra kérem tisztelt képviselőtársaimat, amikor el fognak jutni addig a passzusig, hogy legyen-e forgalomképes a szerződés megkötése után vagy csak két év múlva, szíveskedjenek végiggondolni, hogy ezért a piacgazdaság kiépítéséről folytatott versenyben nosztrifikáljuk-e a jó szándékkal, de mégiscsak elhelyezett akadályokat.
Arra gondoljanak, mielőtt megnyomják a gombot, hogy bármennyire is tiszteletre méltónak tartom az atlétikában az akadályfutást, azért azonos távra vetítve általában a síkfutásnak az időeredményei jobbak szoktak lenni. (Taps.)
