DORNBACH ALAJOS, DR. (SZDSZ)
DORNBACH ALAJOS, DR. (SZDSZ)
DORNBACH ALAJOS, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy a politikai és a gazdasági átalakulás kezdetén vagyunk, és az átalakulás idejére másfajta követelményeket kell támasztani a kormányzati munkával szemben, mint egy már kiforrott, stabilizált helyzetben. Az alkotmánymódosítás is ezeket a speciális igényeket tükrözi. A két legerősebb párt egymás közötti megállapodása a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményében ennek a speciális igénynek kívánt megfelelni.
Az a véleményünk, hogy az átmeneti időben, amikor a gazdasági nehézségek alig felmérhetőek, a kormányzati munka – hangsúlyozom: a kormányzati munka – stabilitását és folyamatosságát biztosítani kell. Nem feltétlenül a Kormány pozícióját kell erősebbé tenni az ellenzékkel szemben, tehát nem az ellenzéket kívánja gyengíteni ez a paktum, hanem a folyamatos kormányzati munka stabilitását növelni.
A teremben ülők számára nyilván világos, de a hallgatók közül talán nem mindenki számára világos, hogy mi az a különbség, amin vitatkozunk. Ezt világosan látni kell. Az egyszerű bizalmatlansági indítvány – amire módosító javaslat is érkezett – azt jelentené, hogy a képviselők egy csoportja, ha bizalmatlansági indítványt terjeszt elő, és az Országgyűlés egyszerű többsége ezt megszavazza, akkor a kormány elveszíti a legitimitását, új kormányt kell kinevezni. A régi kormány hivatalában marad a kormányalakítás 40 napos időszakára. A köztársasági elnök az általános szabályok szerint, megfelelő mechanizmusokat követve – konzultálva a parlamenti frakcióvezetőkkel –, megbízást ad egy kiszemelt új miniszterelnöknek, aki 40 napon belül kormányprogrammal lép az Országgyűlés elé, s az Országgyűlés 40 napon belül dönt, hogy megválasztja a miniszterelnököt és elfogadja a programját. Ebben az esetben 40 napig ügyvezető kormányként a régi kormány tölti be a tisztségét. Álláspontunk szerint ez az átmeneti időben nem szerencsés dolog. Egy ügyvezető kormány nem tud úgy megfelelni a követelményeknek, mint egy hivatalban lévő, minden tekintetben legitim kormány.
Felvetődik a kérdés – okos érveket hallottunk –, hogy a konstruktív bizalmatlanság milyen nem kívánt tüneteket hordoz. Nevezetesen a konstruktív bizalmatlansági indítvány lényege az: egyidejűleg kell döntenie az Országgyűlésnek arról, hogy megvonja a bizalmat a hivatalban lévő kormánytól, s egyidejűleg megválasztania az új miniszterelnököt. Ebben az esetben programról később már nem lehet és nem kell döntenie az Országgyűlésnek. Ez inkluzíve azt is jelenti, természetesen: akkor fogja megválasztani az új miniszterelnököt, ha a programjával egyetért.
Igaza van Orbán Viktornak: itt lényegében három kérdésről szavaz az Országgyűlés. Az a kérdés, hogy valóban lényegesen megnehezíti-e az ellenzéknek netán a kormány megdöntésére irányuló törekvéseit. Véleményem szerint nem, csupán némileg lassítja, mert körültekintőbb munkát igényel. Olyan érveket hallottunk, amely szerint a konstruktív bizalmatlansági indítvány előterjesztése előtt titkos tárgyalásokat kell folytatni – ráadásul a Parlament olyan tényezőivel is, akik a kormányalkotó koalíció tagjai. Ez gyengíti a Kormány pozícióját, mert olyanokkal kell egy asztalnál ülnie, akik közben a háta mögött titkos tárgyalásokat folytatnak egy leendő koalíciós partnerrel. Szerény véleményem szerint ez soha, sehol nem zárható ki. Ha nem konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal buktatnak meg egy Kormányt, akkor is meg kell előznie – józan ellenzék esetében – a teljesen azonos, titkos vagy nem titkos – mert nem szükségszerű, hogy titkosak legyenek – tárgyalásoknak, amelyben a majdani koalícióalkotó tényezők nézeteiket egyeztetik.
Az is nyi1vánvaló, hogy akár konstruktív, akár egyszerű bizalmatlansági indítvány előterjesztésére akkor kerülhet sor, ha van realitása annak, hogy a Parlament többsége egyetért az indítvánnyal. Ez repedéseket – ha kell, szakadékot – tételez fel a koalícióalkotó tényezők soraiban. Az is nyilvánvaló, hogy repedések mindig, minden koalícióban vannak. Hogy ezek mikor válnak krízist alkotó repedésekké, természetesen mindig esete válogatja.
Az én véleményem – s azt hiszem, mondhatom, hogy a szabad demokraták véleménye is – az a jelenlegi bizonytalan – nem is bizonytalan: érzékeny – helyzetben (amikor igen sok változásnak kell folyamatosan történnie, különösen a gazdasági életben) fontos, hogy teljes parlamenti támogatást élvező, nem ügyvezető, hanem hivatalban lévő kormány kormányozzon. Nem kívánatos, hogy olyan helyzet állhasson elő, amelyben megbuktatja a Parlament a kormányt, amely 40 napig ügyvezetőként ugyan a helyén marad, de a 40 nap alatt nem sikerül új kormányt alakítani.
Ismeretes, hogy a IV. Köztársaság idején Franciaországban, vagy Olaszországban miként váltották egymást.
Ezt a rémképet, azt hiszem, felidézni nem kell, ennek nincsenek is meg a feltételei. De mindenesetre nem az a célja az ellenzéknek, hogy a kormány helyzetét, pozícióját erősítse, csupán az a célja, hogy a kormányzati munka folyamatosságát biztosítsa. Nem látok igen lényegbevágó különbséget a bizalmatlansági indítvány előterjesztése reális lehetősége tekintetében az egyik vagy a másik módszer esetében. Konstruktív bizalmatlansági indítvány esetében legfeljebb valamivel hosszabb tárgyalásokat kell folytatni a koalíciós partnerekkel, mert a kormányprogram főbb kérdéseiben is egyet kell érteni. De kérdem én: hiteles-e az az ellenzék, amelyiknek nincs eleve programja? Legalábbis olyan szintű programja, mint amilyen programmal akár a közelmúltban is találkoztunk.
Tehát az a véleményem, hogy a jelen helyzetben a konstruktív bizalmatlansági indítvány megfelel a követelményeknek.
A történelmi analógia, ami elhangzott, az arra való hivatkozás valahol hiányos. A Német Szövetségi Köztársaságban nem egy ízben próbálkoztak konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal, hanem kétszer. Az első eset sikertelen volt 1972-ben, de nem azért volt sikertelen, mert konstruktív bizalmatlansági indítványt terjesztettek elő, ha egyszerű, sima, komplikációktól mentes bizalmatlansági indítványt terjesztettek volna elő, annak ugyanaz lehetett volna a sorsa, hiszen parlamenti patthelyzet állt elő, azért nem volt eredményes, mert teljesen azonos szavazatarány alakult ki a Szövetségi Köztársaság Parlamentjében. Viszont Helmut Schmidt kormánya egy eredményes bizalmatlansági indítvány kapcsán adta át a helyét a jelenleg is hivatalban lévő nyugatnémet kormánynak. Ezt csak azért mondom, hogy igenis vannak szép példák arra, hogy igenis, a konstruktív bizalmatlansági indítvány tud működni.
Köszönöm szépen. (Taps.)
