EÖRSI MÁTYÁS, DR. (SZDSZ)
EÖRSI MÁTYÁS, DR. (SZDSZ)
EÖRSI MÁTYÁS, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A mostani alkotmányozó vitában kialakult hagyományoknak megfelelően engedjék meg, hogy először a két párt között létrejött úgynevezett paktummal kapcsolatban fejtsem ki álláspontomat. Azért mondtam, hogy "úgynevezett paktum", mert a két párt között létrejött szerződés, mindenki által ismerten, a "Megállapodás" címet viseli. Feltehető, hogy a megállapodás ellenzői akasztották rá e megállapodásra a jóval pejoratívabb kicsengésű "paktum" szót. Önmagában a "paktum" szó ellen egyébként nem lenne semmi kifogásom – szeretném azonban végigvenni azokat a kifogásokat, amelyek, ha úgy tetszik, a paktummal kapcsolatban felmerültek.
Sokakkal szemben én nem hiszem, hogy egy politikai döntés attól demokratikus, ha a szándékot már jó előre bejelentik, s az egész döntéshozatalt a közvélemény széles nyilvánossága előtt tárgyalják végig. Egyrészt demagógok, másrészt azonban illuzórikusak azok a feltevések, hogy a politikai döntéseket minden esetben a nyilvánosság előtt kell végigtárgyalni.
A jelenlegi alkotmányozó vitában a konstruktív bizalmatlansággal kapcsolatban felmerült egy érv, nevezetesen az, hogy a konstruktív bizalmatlanság következtében az ellenzéki pártok titkos tárgyalások útján egyezkednek a kormányzó párt politikusaival, ilyen módon készülnek a hatalom átvételére. Már most szeretném az SZDSZ-frakció nevében ünnepélyesen kijelenteni: abban az esetben, ha az SZDSZ a kormány megbuktatására fog törekedni – márpedig ezt nem kívánjuk kizárni –, akkor minden ezzel ellentétes elvárás ellenére titkos tárgyalásokat fogunk folytatni. Erre vonatkozó szándékunkat a bizalmatlanság bejelentéséig nem fogjuk nyilvánosságra hozni. (Derültség a jobb oldalon.)
Jó előre szeretném felhívni erre minden, Parlamentben résztvevő párt figyelmét, valamint a közvélemény figyelmét, és nagyon szeretném, hogyha sikerül végül a kormányt megbuktatnunk, akkor nem amiatt fogják az SZDSZ-frakciót támadni, hogy titkos tárgyalásokkal vezette be a kormány megbuktatását.
Szeretném visszautasítani azokat a vádakat, hogy a paktum létrejöttének a körülményei emlékeztetnek a régi pártállam politikai gyakorlatára. A régi pártállam politikájával kapcsolatos legfontosabb kifogás – legalábbis nézeteink szerint – az, hogy a különböző politikai és más tárgyalásokat a közvéleményt nem informálva folytatták. Elnézést kérek, nem ez a legfontosabb kifogás, hogy nem a közvélemény előtt folytak a tárgyalások, hanem az, hogy e politikai tárgyalások során rossz döntések születtek, és még inkább az, hogy ezeknek a rossz döntéseknek semmifajta személyi és politikai konzekvenciái nem voltak.
A demokrácia nem úgy működik, hogy mindenki mindenkivel szemben, mindenki mindenkivel mindent előre egyeztet, hanem úgy, hogyha rossz döntések születnek, akkor a döntést hozó vezetők megbuknak. A demokratizmus az előző rendszerben ott szenvedett csorbát, hogy Kádár János és társai megkíméltek bennünket és tulajdonképpen saját magukat minden káros belpolitikai csatározásoktól, végtelen önbizalomról tanúbizonyságot téve, önmaguknak megszavazva az egész nép bizalmát.
Az, hogy az egyezménnyel kapcsolatban a pártokon belül mi, hogyan történt, az nem feltétlenül a plénumra tartozó kérdés. A rend kedvéért azonban az egész SZDSZ-frakció nevében szeretném leszögezni, hogy a megállapodás megkötését megelőzően, annak főbb vonalairól és magáról a tárgyalási előkészületekről az SZDSZ-frakció vezetősége az SZDSZ-frakciót tájékoztatta, az SZDSZ-frakció a tárgyalásokon hozzájárulását adta. Azért tartom ezt szükségesnek leszögezni, hogyha valahol frakción belül nem demokratikus módszerről eshet szó, akkor az semmiképpen sem vonatkozhat az SZDSZ-re.
A formai kérdéseken túlmenően megítélésem szerint nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a megállapodás érdemének, tehát azzal, hogy egyetértünk a megállapodás lényegével, vagy pedig nem értünk azzal egyet. A megállapodást érdemi szempontból bírálók – és itt még nem az egyes részletkérdésekről szeretnék szólni, hanem a megállapodás egészéről – felvetik, hogy vajon a megállapodás önmagában nem veszélyes-e a magyarországi demokratizálási folyamatra. Megértem egyfelől ezeket az aggályokat és csak annyit tudok rájuk felelni, hogy a megállapodás minden ellenkező híreszteléssel szemben nem titkos, hiszen a megállapodás teljes egészében nyilvánosságra került.
A kamarilla-politika jegyében született megállapodások a megkötésük után is titkosak maradnak, az SZDSZ–MDF-megállapodásban azonban volt egy klauzula, amelyben mind a két párt nyilvánosságra hozta, hogy azokon a megállapodásokon kívül, amelyeket a megállapodás tartalmaz, amelyeket olvasni lehet, a két párt között semmilyen más megállapodás nem született. Ezt egyébként a parlamenti munkánk során – megint az SZDSZ-frakció nevében kijelenthetem – teljes egészében igazolni fogjuk.
A paktummal kapcsolatban végezetül az a formai kifogás merült fel, hogy a két párt a nemzet feje fölött, egymással egyeztetve állapodott meg valamiben. Szeretném itt leszögezni, hogy a paktum a két párt közötti megállapodást tartalmazza, és a legkevésbé sem zárja el a Parlamentet attól, hogy az alkotmányozás kérdésében állást foglaljon és döntsön. Azért ülünk most is itt, hogy nem a megállapodás tartalmáról, hanem az előterjesztett törvényjavaslatról vitát folytassunk. Ebben minden képviselő elmondhatja a véleményét, tehát nincs a Parlamentnek az a joga csorbítva, hogy saját maga alkotmányozzon. Az aggályoskodókkal szembeni legfontosabb érvem azonban a spanyol példa, hiszen Spanyolország a rendszerváltás első pillanatától kezdve példaképként volt Magyarország elé állítva, lévén egyike azon országoknak, amely diktatúrából valódi parlamenti demokráciát tudott kialakítani.
Nos, Spanyolországban az első szabad parlamenti választásokat követően a legnagyobb kormánykoalíciós párt és a legnagyobb ellenzéki párt között megköttetett az úgynevezett Moncloa-paktum, amely összehasonlíthatatlanul szélesebb megoldást tartalmazott a felek között, mint az MDF-SZDSZ-paktum. Minden további érvelés helyett hadd utaljak arra, hogy Spanyolországban a parlamenti demokrácia nem összecsuklott, amint attól sokan a magyar parlamenti demokráciát féltik, hanem ugyancsak pompázik.
Felszólalásom második részében Orbán Viktor felszólalására szeretnék reagálni, részben egyetértően, részben pedig polemikusan. Amivel egyetértek, az az, hogy Orbán Viktor a felszólalását indította, amikor szemrehányást tett Kónya Imrének amiatt, hogy Kónya Imre a FIDESZ szakmai érveivel szemben egy politikai kifogást hozott elő, mégpedig azt, hogy bájos – nem is tudom pontosan, hogy fogalmazta –, bájosnak minősítve azt, hogy a FIDESZ és az MSZP egy platformra került. Orbán Viktor nem szorulna rá az én támogatásomra, hogyha azóta is a vitában nem merültek volna föl hasonló érvek, ahol a felszólaló pusztán arra mutat rá, hogy vele szemben álló pártok hogyan csúsznak azonos platformra.
Azt hiszem, hogy az elkövetkező négy évre megállapodhatunk valamiben, ugyanis észre kell vennünk azt, hogy ez a Parlament egyszerre kétpólusú és egyszerre hárompólusú. Kétpólusú abban az értelemben, hogy van egy kormánykoalíciós oldal és van egy ellenzéki oldal, és felteszem, hogy az esetek túlnyomó többségében a véleményük különbözni fog. Hárompólusú azonban abban az értelemben, hogy a Parlamentben helyet foglal törvényesen megválasztott pártként az MSZP is, és ennek igen súlyos közelmúltbeli történelmi okai vannak, minden Parlamentben helyet foglaló párt igyekszik valami módon elhatárolni magát az MSZP-től, illetve az MSZP állásfoglalásától.
Itt most nem kívánok a függetlenekkel kapcsolatban nyilatkozni, hogy ők milyen helyet foglalnak el, de annyit megjegyeznék, hogy az ő függetlenségük nagy összefüggésben áll azzal, hogy maguk sem tudják még eldönteni, hogy a két pólusnak melyik oldalán kéne helyet foglalni.
Nos, azért mondtam mindezt el, mert egy olyan helyzetben, ahol egy Parlament egy adott kérdésben mindössze két választ tud adni, mégpedig azt, hogy igen és azt, hogy nem – mert a tartózkodás abból a szempontból nem válasz –, egy hárompólusú Parlamentben szükségszerűen előfordulnak olyan esetek, hogy a három közül kettő azonosan szavaz. Az SZDSZ vagy az MSZP-vel fog együtt szavazni, vagy pedig az MDF-fel. Ha ez nem így történik, az MDF és az MSZP fog együtt szavazni egy kérdésben, és most hallgatólagosan megállapodhatunk abban, hogy minden képviselőnek, aki felszólal, nem kell erre felhívni a figyelmét, mindannyian tudomásul vesszük. Nevethetünk is rajta egyet, de rengeteg időt tudnánk megtakarítani, ha erre nem hívnánk fel külön a figyelmet.
Orbán Viktor felszólalása érdemében a konstruktív bizalmatlanság jogintézményéről szólt hosszadalmasan. Ennek egyik tétele a titkosságot illeti – Dornbach Alajos már szólt róla, én is említettem –, a titkosság adott esetben szükségszerű együttjárója a politikai életnek, nem mindenféleképpen elvetendő. Orbán Viktor legfontosabb kifogása a konstruktív bizalmatlansággal szemben az volt, hogy a konstruktív bizalmatlanság mint jogintézmény olyan helyzetet hoz létre, hogy a kormányzó párt tagjai a koalíciós tárgyalások során nem szakszerűségi szempontból választják a minisztereket, a munkatársaikat, hanem a lojalitás szempontjából; valamint a másik nagyon fontos kifogása az volt, hogy a koalíciós tárgyalások nem elvszerűek lesznek, hanem inkább a személyekről és nem az elvekről, a programokról folyik a vita.
Jogos aggályok ezek, tisztelt Országgyűlés, amelyeket Orbán Viktor felvetett; valóban elképzelhető az, hogy a konstruktív bizalmatlanság jogintézménye keretei között a koalíciós tárgyalások nem elvekről, hanem valami egészen másról fognak szólni. Kíváncsi lennék azonban, tisztelt Országgyűlés – s hadd hívjam föl a figyelmet már most előre, hogy olyan időszakról beszélünk, amikor még a konstruktív bizalmatlanság nem került elfogadásra –, a miniszterelnök magyarázatára, hogy a Magyar Demokrata Fórum, mint a kormánykoalíció legerősebb pártja, amikor a kormánykoalíciós tárgyalásokat folytatva a Független Kisgazdapárttal létrehozta a koalíciós megállapodását, s ennek során a Kisgazdapárt földprogramját magáénak elfogadta, akkor ebben milyen elvi megfontolások vezették? Felteszem, hogy semmilyen. A konstruktív bizalmatlanság nélkül is, amikor az MDF elfogadta a Kisgazdapárt földprogramját, amely szöges ellentétben áll a kampány során kifejtett elveivel, akkor ez nem lehet a konstruktív bizalmatlanság következménye!
A másik kifogás, mint említettem, azzal áll összefüggésben, hogy a Kormány nem eléggé szakemberekből fog állni. Arra kérem Orbán Viktort, tegye a kezét a szívére, és nézzen körül a Kormányban! Antall József ugyanis azt ígérte, hogy ez a Kormány nemzetközi hírű szakemberekből fog állni. Azt kérdezném, hogy vajon ez-e az a Kormány, amit Orbán Viktor nemzetközi hírű szakemberekből álló Kormánynak tart? Ugyanis ha úgy találja, hogy nem, akkor nyilvánvaló az is, hogy ha a Kormány nem nemzetközi hírű szakemberekből áll, hanem inkább lojalitás alapján lett kiválogatva, pártközi megállapodások – kevésbé elvi jellegű megállapodások – alapján, akkor ez nem a konstruktív bizalmatlanság következménye, hanem valami egészen másé!
Úgy gondolom tehát, hogy Orbán Viktor megállapításai minden tekintetben megállják a helyüket, csak éppen a konstruktív bizalmatlansághoz nincs közük, hanem amiket ő mondott, azok már magára a jelenlegi Kormányra is igazak.
Végezetül reflektálni szeretnék két felszólalásra. Az egyik Jakab Róbertné felszólalása volt, aki a nemzetiségekkel kapcsolatban tartott egy beszédet. Mindenekelőtt szeretném az SZDSZ-frakció nevében hangsúlyozni, hogy az SZDSZ is úgy gondolja, a nemzetiségek parlamenti képviseletét a nemzetiségek bevonásával, az ő egyetértésükkel kell megteremteni. Rosszul emlékszik azonban Jakab Róbertné, amikor a Gál Zoltán akkori belügyminisztériumi államtitkárnál történt megbeszélésre utal, ott ugyanis nemcsak a nemzetiségek parlamenti képviseletéről volt szó, hanem általánosságban a kisebbségek képviseletéről!
Azt hiszem, meg tudunk abban állapodni, hogy a nemzetiségek nem egyenlőek a kisebbségekkel, a kisebbségek ennél szélesebb kört ölelnek fel. Már ezen a megbeszélésen is elhangzott az az aggály, hogy ha a nemzetiségek képviseletéről korporatív módszerekkel gondoskodunk, akkor mi lesz a mozgáskorlátozottakkal, akkor mi lesz a kisebb vallások képviselőivel; de továbbmegyek: akár a homoszexuálisokkal, akik szintén egy kisebbséget képeznek; vagy egy olyan kisebbségre hadd hívjam föl a figyelmet, akik számszakilag többségnek minősülnek, politikailag mégis kisebbség, a nők helyzetére. Vajon miért nem kérik akkor, hogy a nőket is inkorporatív módon, arányosan hívják be a Parlamentbe?
Szeretném fölhívni Jakab Róbertné figyelmét, hogy a nemzetiségek képviselői részt vettek ezen a megállapodáson, azonban ők nem a nemzetiségek valódi képviselői voltak! Matyó ruhás – emlékszünk vissza a korábbi Parlamentben helyet foglaló nemzetiségi képviselőkre – nemzetiségi ruhába öltözött álképviselők voltak, akik a fotóriporterek kedvéért fölvették a ruháikat, és minden fontosabb volt számukra, csak a nemzetiségek képviselete nem! Jakab Róbertné előadásával szemben a jelen Parlamentben már helyet foglalnak a nemzetiségek képviselői. Az SZDSZ frakciójában feltétlenül helyet foglalnak! Igaz, hogy nem viselnek semmifajta erre utaló ruhát, azonban – csak az SZDSZ-ről tudok beszélni – az SZDSZ listájára már ebben a minőségben kerültek föl, tehát mindenki, aki rájuk szavazott, tudta, hogy nemzetiségi képviselőkre adják a szavazatukat!
Körösfői László felszólalásával kapcsolatban szintén szeretnék reagálni, aki idézte az SZDSZ vezetőinek korábbi nyilatkozatait. Vagy rosszul emlékszik Körösfői László, vagy pedig csak részletekben idéz azokból a nyilatkozatokból, amelyek elhangzottak. Pető Iván ugyanis úgy nyilatkozott a népszavazás másnapján, hogy a Parlament megfontolhatja azt, tehát az új választások alapján összeülő Parlament megfontolhatja azt a kérdést, hogy vajon a köztársasági elnököt a népnek kell megválasztania vagy pedig a Parlamentnek! Ezen nem esett csorba, hiszen itt ülünk, ezen vitatkozunk, és a Parlament a kérdést megfontolva remélhetőleg úgy fog dönteni – a szakmai érveket nem kívánom még egyszer fölhozni –, hogy a köztársasági elnököt a Parlamentnek kell megválasztania.
Nem szeretem azokat az érveket, hogy "nem tudjuk, mit akar a nép"! Hogy nincs jogunk a nép helyett ilyen fontos kérdésekben dönteni! Hiszen kiszámoltam, egy képviselőre 25 ezer állampolgár jut. Felteszem a kérdést, hogy Körösfői László, amikor azt kérdi, hogy nem tudjuk, mit akar a nép, ő vajon kit kérdezett meg? Hány embert kérdezett meg, hogy ezt a költői kérdését föltehesse?
Szeretném hangsúlyozni, nem azt kifogásolom, hogy nem kérdezett meg senkit, hiszen az MSZP – amint erre már utaltam – a Parlamentben törvényesen helyet foglaló párt, százezres nagyságrendben adták rá a szavazatokat, tehát Körösfői László itt elmondhatja az érdemi kifogásait a köztársasági elnök választásával kapcsolatban! Azonban állandóan, tartalom nélkül, pusztán a nép vélt vagy valós akaratára hivatkozni minden nélkül, ezt nem tartom helyénvalónak! (Taps.)
Befejezésképpen utalnék Salamon László szakmailag alátámasztott érveire: a Parlament a nép által legitimen megválasztott testület, és módjában áll a nép nevében ilyen fontos kérdésekben döntést hozni! Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
