JAKAB RÓBERTNÉ (MSZP)
JAKAB RÓBERTNÉ (MSZP)
JAKAB RÓBERTNÉ (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Meggyőződésem, hogy Tolsztoj híres regénykezdése, mely szerint a boldog család mind hasonló egymáshoz, a boldogtalan mind a maga módján az, nemcsak a kétszemélyes közösségekre igaz. A boldog nemzetek majd mindegyikének a sorsa egyforma, a nemzetiségeké pedig mind másképpen boldogtalan.
Képviselőtársaim! Május 2-án, az egyik vendégünk szerint, megkezdődött a második magyar ezredév. Nem tudom, ugyan miért kell kisajátítanunk az évezredeket, de ha ettől boldogabbak lehetünk, ám legyen! Jómagam azt szeretném megérni, hogy az emberi jogok teljes körű szabadsága, illetve az, amit miniszterelnökünk mondott: "A nemzeti kisebbségek jogaikat és méltóságérzetüket vissza kell hogy nyerjék, az kézzelfogható valóság legyen", bár arról, hogyan lesznek jogaik és főleg méltóságérzetük, nem szóltak az irányelvek, és Németh Zsolt képviselőtársam éppen ennek okán igen sok kérdést tett fel, illetve – ahogy ő mondta – nem tett fel a kormányprogram vitájában, ám ezek válaszra várnak.
Az alkotmánymódosítás kapcsán két kérdéssel szeretnék foglalkozni: a 45. § (3) bekezdésével és a 8. § (2) bekezdésének k/ pontjával. Nem véletlen a sorrend. Az új 45. § szerint ugyanis a modern köztársaság területén a kisebbségek képviselete biztosított. Kérdezem: hogyan? Pontosabban: a nemzetiségek kollektív jogait ki képviseli ebben a Házban? Pártérdekektől független, alapvető emberi jogokról beszélek, amelyekről az Alkotmány kimondja, hogy azok gyakorlása nem korlátozható. Vagy talán mégis? A rendszerváltás megújhodása azt jelentené, hogy másként hívjuk a korlátozást? Most ugyanis a törvényhozásból kizárattak a kisebbségek. Miért? Mert a kooptálásnak nincs közjogi indoka. Hallottuk. S mert a választójogi törvényt kellene módosítani a megfelelő nemzetiségi képviselethez.
Ha szelektív lenne az emlékezetünk, felidézem a történteket. A törvény elfogadása előtt bennünket senki sem kérdezett meg, mármint bennünket, kisebbségeket. Utána Gál Zoltán vezetésével összeültek az érdekképviseleti szervezetek vezetői és a pártok. Végeredmény: "Csak nem képzelik, hogy az Önök kedvéért átalakítjuk a törvényt?" Vagy: "Különben is, alakítsanak pártokat!" Vagy: "A kialakult érzékeny egyensúlyt nem szabad megbontani", és így tovább.
Senki számára sem volt meggyőző az érv, hogy a német, a román, a horvát vagy a szlovák joga, hogy legyen kereszténydemokrata, kisgazda vagy szocialista. Természetesen lehet pártonkívüli is, mint ahogyan a többség az. Ugyanakkor mint szlovák, román vagy német akarhat anyanyelvén óvodát, iskolát, esetleg istentiszteletet vagy netán képviseletet. Szeretne saját nyelvén közigazgatást, színházat, tv-műsort, kiadványokat, szóval azt, amiből megerősödik hovatartozása, az maradhat, aki.
Ezek kollektív jogok. Felvetésükre igazán nincs mód, hiszen pártok színeiben ülünk itt, és nincs közöttünk egyetlen román, szerb vagy szlovén képviselő sem. Nem állítom, hogy az 1990 márciusában hozott alkotmánymódosítás modellértékű megoldás lenne, de az elsietett, hézagos választójogi törvény egyik hiányosságát igyekezett pótolni. Rosszul.
Hadd hívjam azonban fel a figyelmüket arra, hogy nem a kooptálás ténye, hanem a mód, ahogyan a képviselők bejuthattak volna a Házba, antidemokratikus és jogsértő. A kisebbségek ezért tiltakoztak. A formális jogegyenlőség a nemzetiségek számára nem eredményez létszámarányos képviseletet. Igaz. Ezért van szükség pozitív diszkriminációra, az általánostól eltérő jogi szabályozásra.
Ilyesmire egyébként van példa a nyugati demokráciában – amire olyan gyakran hivatkozunk –: Dél-Tirolban, Dániában, Belgiumban, Svájcban, Írországban korporatív elemek kerülnek be, igaz, a szenátusba. Ennek is van jogalapja. A korporatív választási elv alkalmazása esetén ugyanis az állampolgárok nem egyenlő jogokkal vesznek részt a hatalom gyakorlásában, hanem azzal a politikai státussal, amelyet az a szervezet, érdekcsoport kölcsönöz számukra, amelynek tagjai.
Ezt én legitimációs képviseletnek nevezném. A Parlament elismeri, hogy létezünk. Szükség van erre? Azt hiszem, hogy igen. Itt is, szomszédainknál is. Megerősít ebben Antall József a Spiegelnek adott nyilatkozatában: "Erkölcsi alapunk arra, hogy szót emeljünk a határon túl élő magyarságért, csak akkor van, ha saját nemzetiségeinkkel jól bánunk." Akárhányan vannak is, ügyük nem elhanyagolható. Svédország kb. 20 évvel ezelőtt törölte el Parlamentjének kétkamarás rendszerét, és azonnal kinyilvánította, hogy intézményes garanciák szükségesek a megfelelő előkészítés, a többszöri megfontolás, illetve a kisebbségi jogok biztosítására.
Mi a helyzet nálunk? Nos, intézményes garanciák nincsenek. Az államigazgatás teljes vertikumában sehol sem látom a hazai nemzetiségekkel való törődés garanciáit. Avagy netán a 8. § (2) bekezdésének k/ pontja, azaz a nemzetiségi jogok biztosítása lenne az? Akkor nézzük meg ezt közelebbről!
Először az információk szempontjából. A módosító szövegben ugyanis biztosokról van szó. Hányról? Tájékozódtam. Május elején az MDF alkotmányjogászai állították, hogy egy, valószínűleg magyar nemzetiségű biztosról van szó. Május 22-én köztársaságunk elnöke, Göncz Árpád kihívatott az ülésteremből, hogy Tölgyessy Péterrel, az SZDSZ frakcióvezetőjével együtt meggyőzzön, az aznapi lapban megjelent tiltakozásom alaptalan, mivel a többes szám éppen a következőt takarja. Minden nemzetiség maga fogja ajánlani jelöltjét, ha már nem képviselőre, saját köréből származó nemzetiségi biztosra. Tehát 8 főről lenne újfent szó? – kérdeztem. Igen! – állították egybehangzóan.
Május 31-én délelőtt Baka András képviselőtársam itt a plénum előtt állította, hogy valószínűleg miniszteri székben ülő egy fő fogja nemzetiségi biztosként orvosolni a kisebbségi sérelmeket.
Ezek után megállapítok és kérdezek: először is, jogvédelem és képviselet két különböző jelentésű szó. Másodszor: államalkotó tényezők lennénk az egyik legújabb módosító indítvány szerint, de alkotmányos képviselet és szavazatjog nélkül. És kérdezem: mi lehet a sérelem, amikor a jog deklaratív törvény által nem biztosított? Mi a fontosabb: jelezni a földrengésveszélyt, vagy a bekövetkezett katasztrófa után gondoskodni a sebesültekről? Milyen módon jut a biztos sérelmek birtokába, ha a nemzetiségek nyelvén nem beszél?
Kérdezem továbbá: Önök külön-külön döntenek, vagy csak különböző módon értelmezik a döntéseiket? Azt már meg sem kérdezem, hogy nekem ki állított valótlant. Mi itt ugyanis mindannyian azt hallottuk, hogy ez a Parlament és ez a Kormány véget vet a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazság országlásának. Hát akkor legyen így – és nem négy év múlva! A Parlament 30 napot adott önmagának, hogy ebben a kérdésben döntsön. Ha nem véglegesen, akkor átmenetileg. És ne ötletszerűen és ne látszatintézménnyel! Van az országnak Kormánya, van igazságügyi kormányzata; ne pártok vagy képviselők nyújtsanak be indítványt, esetleg azok sorozatát a nemzetiségi képviseletet illetően! Dolgozza ki az Igazságügyi Minisztérium, terjessze elő a választójogi törvény módosításaként a magyarországi nemzetiségek teljes jogú képviseletének módozatait!
Ami eddig történt a kérdéskörben, rossz volt. A rossz döntés pedig minden döntéshozót diszkreditál, kivétel nélkül. Az alkotmánymódosításnak az a része, amelyik a kisebbségi képviselettel foglalkozik, ugyanúgy, mint szinte mindegyik pontja, pontosan az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit Kutrucz Katalin előterjesztő mondott: a cél, hogy megteremtődjenek a parlamentáris demokrácia működésének jogi feltételei. Ha a cél ez, akkor eszközei rosszak!
Befejezésként emlékeztetek arra, hogy Franz Werfel, a Musza dag negyven napja írója szintén 100 éve született. Az ő szavait idézem: "Ami igazán nagy vétek, az a lélekmérgezés. Nem a népirtás a legnagyobb bűn, hanem az, ha az ember lelkéből kiirtják az érzést, hogy ő is ugyanolyan, mint a másik, egyenrangú."
Az alkotmánymódosítást nem támogatom. Köszönöm figyelmüket. (Taps a szocialista párt soraiból.)
