KÓRÓDI MÁRIA, DR. (SZDSZ)
KÓRÓDI MÁRIA, DR. (SZDSZ)
KÓRÓDI MÁRIA, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Nagyon remélem, hogy az ország népét egy kicsivel jobban érdekli a költségvetési vita tárgyalása, mint ahogy ez itt bent az ülésteremben pillanatnyilag tükröződik.
Azzal a meghökkentő, de korántsem alaptalan kijelentéssel kell kezdenem hozzászólásomat, hogy a 907-es szám alatt beterjesztett, a Magyar Köztársaság 1991. évi költségvetéséről, az államháztartás vitelének 1991. évi szabályairól szóló törvényjavaslat parlamenti tárgyalása jogszabályba ütközik.
Kijelentésemet a helyi önkormányzatokról szóló törvény 102. § (2) bekezdésére alapítom. Hiszen ez a rendelkezés kötelezően kimondja, hogy az önkormányzatokat érintő jogszabályok és más állami döntések tervezeteiről az országos önkormányzati érdekképviseleti szervek véleményt nyilvánítanak, és kialakított álláspontjukról a központi döntést hozó szervezetet, esetünkben a Parlamentet tájékoztatni kell. Ilyen tájékoztatás pedig még az önkormányzati bizottság előtt sem hangzott el, nemhogy a képviselőkhöz eljutott volna.
Persze lehet felvetésemre azonnal reagálni, és azt mondani, hogy az idő sürget, az időszak válságos, az érdekképviseletek pedig még csak most formálódnak. Különben is ki tudhatja, hogy melyik az országos érdekképviseleti szerv, és ha magát országosnak vallja is, vajon legitim-e, vagy csak úgy hiszi. Talán el is fogadnám ezt a választ, ha nem tapasztalnám törvényalkotásról törvényalkotásra, hogyan sérülnek meg rendre már elfogadott alapelveink, törvényeink szelleme és betűje: hogyan ürülnek ki és lehetetlenülnek el, pillanatnyi érdekeknek kiszolgáltatottan a nehéz politikai alkuban megszületett kétharmados rendszerváltó törvényeink.
Ez történik most ismét és sajnos nem először az önkormányzati törvénnyel is, hiszen a költségvetés készítői következtetéssel kialakított álláspontom szerint az önkormányzati törvény szellemét nem, betűjét pedig csak akkor használták, ha ezt a kincstári érdek javára tudták fordítani. Ennek is és az érdekképviseletek elmaradásának is betudhatóan olyan költségvetési javaslat született, amely több rendelkezésében törvénysértő, összességében az önkormányzatiság kibontakozása ellen hat, és politikai válsághelyzetbe sodorhatja az abban vétlen önkormányzatokat. A magam részéről felszólalásomban ezekre a kérdésekre kívánok kitérni.
Hogy milyen konkrét törvénysértések jelennek meg a költségvetésben, azt már az Állami Számvevőszék jelentése is rögzíti. Így ezekkel én most külön nem foglalkoznék, hiszen az Állami Számvevőszék felvetésével és az ahhoz kapcsolt érveléssel egyetértek. Ellenérvként pedig eddig csak annyit hallottam itt az ülésteremben, hogy a Magyar Demokrata Fórum jogászai szerint az Állami Számvevőszéknek nincs igaza.
Ennyi ellenérv – bevallom – engem nem győzött meg. Azt mondottuk, hogy a rendszerváltás ténylegesen akkor fejeződik be, ha megválasztjuk önkormányzatainkat, és teret engedünk az önkormányzatiság kibontakozásának.
Az önkormányzati törvény általános indokolásában olyan önkormányzatbarát környezet létrehozását ígértük, amelyben biztosítjuk az anyagi szervezeti önállóságát az önkormányzatoknak, és képessé tesszük őket arra, hogy önfejlődési folyamatokat indítsanak el.
Nézzük meg, hogy mindezen elvárásoknak miként tesz eleget a költségvetési törvényjavaslat. Hát először is úgy, hogy megerősíti a központi hatalom intézményeit; fenntartja és biztosítja a már meglévő állami bürokrácia emelt szintű működési kiadásait. Ezeken túlmenően pedig tartalékot képez további olyan hivatalok felállítására, melyeket nem a kényszerítő szükség, hanem a szűk tárcaérdek követel ki magának.
Milyen hivatalokról is van szó? Azokról a hivatalokról, amelyek felváltják az eddig egy hivatalban, a megyei tanácsapparátusban végzett munkát. Megmarad ugyan a megyei közgyűlés mellett egy megyei hivatal, de ugyanakkor létrejön a törvényességi ellenőrzésre és különböző szintű államigazgatási feladatok ellátására 8 regionális köztársasági megbízotti főhivatal és ennek 19 megyei alhivatala.
Létrehozunk ismeretlen mennyiségben dekoncentrált államigazgatási szerveket, amelyek az önkormányzatok helyett a minisztériumnak alárendelten látnak el majd esetenként kifejezetten önkormányzati hatásköröket. És én nagyon remélem, hogy létrehozunk majd olyan hivatalokat is, amelyek mindezen hivatalok között feladatokat koordinálni és a koordinálás végrehajtását ellenőrizni fogják.
Ezekre a hivatalokra – higgyék el – az önkormányzatoknak semmi szüksége. És nemcsak azért, mert bizalmatlanságot sugallnak az önkormányzatok felé, hanem azért is, mert mindezen feladatok sokkal célszerűbben, olcsóbban megoldhatók lennének az önkormányzatok helyi szintjein. És különösen nincs ezekre a hivatalokra akkor szükség, amikor létrehozásuk csak olyan anyagi eszközök elvonásával történhet, mely anyagi eszközök az önkormányzatok finanszírozásától vagy az őket megillető tulajdonból kerülnek ki.
De nézzük meg azt is, hogy milyen módon érvényesül az önkormányzatok anyagi függetlensége a költségvetés tükrében.
Az önkormányzati választások előtt azt ígértük, azt ígérhettük a választóknak – mert ez következett az önkormányzati törvény szövegéből –, hogy végre megszűnik a kijárásokon, sérelmeken alapuló, baráti, elvtársi szálakkal dúsított szövevényes elosztási rendszer. Azt mondhattuk, hogy az önkormányzatok attól is lesznek végre igazi önkormányzatok, hogy anyagi eszközeikkel szabadon, kötöttségek nélkül gazdálkodhatnak; egyetlen kötelezettségük lesz, és pedig az, hogy az állam által kötelezően előírt és az állam által finanszírozott feladatokat ellássák.
És most a megválasztott önkormányzataink joggal érezhetik magukat becsapva, hiszen az államtitkár asszony előterjesztéséből az következett, hogy a Kormány egészen máshogy értelmezi a kötelező feladatokat és azok állami finanszírozását, mint ahogy azt annak idején az önkormányzati törvény tárgyalása során értelmezték. Mégpedig, ha én jól értettem, amit az államtitkár asszony mondott, akkor itt a kötelezés egyirányú kötelezés. Ez a kötelezettség csak az önkormányzatok felé jelent kötelezettséget, jelenti azt, hogy az önkormányzatok ezeket a feladatokat, ha törik, ha szakad, el kell, hogy lássák. Az államnak, az államkincstárnak pedig ezekben a feladatokban a nemzetgazdaság önkormányzatok által ellenőrizhetetlen teherbíró képességére hivatkozással már akkor is teljesít, ha adott esetben mondjuk ezeknek a feladatoknak a költségeiből pusztán 1%-ot teljesít. És ebben az értelmezésben az sem zavarja a Kormányt, hogy ezek a feladatok olyan minimumok, melyeket a XX. század végén magát civilizáltnak tartó állam minden polgárának alanyi jogon kell, hogy biztosítson.
De becsapottnak érzi magát az önkormányzat a normatív támogatás kialakítási rendjével is. Hiszen a költségvetési tervezet készítői úgy tettek, mintha itt nem új önkormányzatiságot kellene kialakítani. Talán az alapelvek tisztázatlansága, talán más ok miatt ahhoz az egyszerű, bár mindeddig hatékonytalannak bizonyult módszerhez folyamodtak, hogy vették az ez évben felmerült intézményi költségeket, felszorozták olyan automatizmusokkal, amelyek sem az áremelkedést, sem az inflációt nem építik magukba, dehát legalább kerek számok, majd az eddigi 7 intézményi szintből csináltak hol ennyit, hol annyit, legutoljára éppen 19-et.
És ezekkel a normákkal nemcsak az a baj, hogy konzerválják a meglévő intézményhálózatot, hogy nem a tényleges igényekhez, hanem a már ellátottakhoz kötik a hozzájárulást, hanem az is, hogy a költségvetésben rögzített ilyen normák megszületésük pillanatától állandó feszültséget jelentenek az önkormányzatok és az önkormányzatok intézményei között.
Ez a feszültség pedig abból fakad, hogy ezek a normatívák nem fedezik legfeljebb a költségek 80%-át, de az óvodáknál például csak az 50%-át. De fakad abból is, hogy hiába mondja ki a költségvetési törvény és az önkormányzati törvény is, hogy nem terheli az önkormányzatokat felhasználási kötöttség, a normák törvényi deklarációjából adódóan az intézmények ezt jogos járandóságnak fogják tekinteni, és ezzel megakadályozzák azt, hogy az önkormányzat tényleg maga határozza meg, milyen tevékenységet kíván elsorvasztani, vagy milyen tevékenységet kíván fejleszteni.
De becsapottnak érezheti magát az önkormányzat a címzett és céltámogatások törvényben szabályozott rendszerével is, hiszen megmaradt az elosztási rendszer, tovább működik az alkumechanizmus, csak most éppen kuratóriumnak neveztük el. Ez a kuratórium lenne jogosult a még folyamatban lévő beruházások folytatására sem elegendő pénzmennyiség elosztására.
De mindezek a problémák magyarázhatók szűkös anyagi lehetőségekkel. Mégis, ha már így van, ha már szűkösek az anyagi lehetőségek, akkor talán valami más megoldási módot is keresni kellett volna a kormányzatnak. Például azt, hogy visszaadja az önkormányzatoknak azt a vagyont, amelyet a valamikori tanácsok hoztak létre, és fejlesztették ezeket a vállalatokat.
Ismerem, de nem tartom elfogadhatónak azt az érvelést, hogy ezek a vállalatok azért nem adhatók vissza az önkormányzatoknak, mert az így privatizálásra kerülő vagyonból az államadósságot kell csökkenteni, és egyébként is egyelőre 20, esetleg valamivel több százalékot a privatizációs bevételből visszajuttatnak az önkormányzatoknak.
Ez az érvelés álláspontom szerint csak arra jó, hogy jelentősen megnövelje a vagyonügynökségre szánt kiadásokat. Privatizálni ugyanis helyi szervekkel, helyi ismeretekkel, helyi kapcsolatrendszerekkel gyorsabban és célszerűbben lehet, különösen akkor, ha ez az önkormányzatoknál megélhetési kérdés, és nem csak rövid távon az. Ugyanakkor a vagyonügynökségnél ez nem más, mint egy adminisztrációs feladat. Én nem hiszem, hogy bármelyik önkormányzat elzárkózna az államadósság viselésének terhétől. Mégis azt gondolom, valamennyien jobban járnánk, ha az önkormányzat fizetné be az ilyen bevételek 50%-át az állami költségvetésbe, mintha ő várakozik ezek folyósítására. (Gyér taps a balközépen.)
Különösen sokat segítene ennek a kérdésnek ilyetén megoldása a fővárosban. Ugyanis ha a költségvetést változatlan formában fogadjuk el, ez Budapestre nézve kritikus következményekkel járhat. Az elvont személyi jövedelemadó, az állami támogatások csökkenése az alapintézmények működésének megbénulását eredményezheti. A tömegközlekedésre fordítható eszközök, még a viteldíjak jövő évi, esetleges 100%-os emelése esetén sem fedezik a költségeket, és még sorolhatnám. De ehelyett néhány fontosabb számot mondok.
Budapest költségvetéséből hiányzik négymilliárd forint az alapintézmények működtetéséhez, hétmilliárd forint a tömegközlekedés üzemeltetéséhez, ötmilliárd forint a rekonstrukciós minimális programhoz. Ez összesen 16 milliárd forint. Összesen hárommilliárddal több, mint amit a dekoncentrált szervek létrehozására félretettünk. Lakóház fenntartására egy fillér sincs. Ugyanakkor Budapesten a Budapestre beszámított helyi adók, ha azt a tervezet szerint végrehajtják, az országos növekedésnek háromszorosát fogják kitenni.
Mindezek, azt gondolom, a költségvetéshez egyébként nem mellékelt hatásvizsgálat nélkül is kiszámítható következményekkel járnak.
De nemcsak Budapesten keletkeznek ilyen feszültségek, a települések nagyon nehéz helyzetbe kerülnek. A helyi adót mindenképpen ki kell vetniük, mert bevételeik egyébként nem fedezik működési kiadásaikat. És ha hátrányos pénzügyi helyzetbe kerülnek, akkor pedig még inkább ki kell vetniük a helyi adót, még inkább meg kell sarcolni a lakosságot, mert ha ezt nem tennék meg, akkor a költségvetési törvény mostani renelkezései szerint nem részesülhetnek abból a mindössze ötmilliárd forintnyi kiegészítő támogatásból, amit erre a célra a költségvetés tartalékol.
Már az eddig felsoroltak is elegendőek lennének annak bizonyítására, hogy ez a költségvetés a politikai, gazdasági válság színterét egyértelműen áttelepíteni próbálja az önkormányzatokhoz. Időzített bombaként helyezi el a helyi adók bevezetésének szorító kényszerét, a lakásgazdálkodás minden terhét, de ugyanígy a lakáshoz jutás feltételeinek megteremtését is az önkormányzatoknak adja. Ettől kezdve a fiatal házasok támogatása az önkormányzat feladata, de az önkormányzatoknak kell a lakáshitel megemelt kamatterhét is átvállalni a szociálisan rászorulóktól. És mindezekre valamennyi önkormányzat között ötmilliárd forint kerül elosztásra. Hogy miért pont ötmilliárd, és hogy miért pont úgy kerül elosztásra, ahogy az a költségvetésben megjelenik, ezt igazából nem lehet látni. Hiszen ezt az összeget a kommunális normatívába építik bele oly módon, hogy például a kamatterhek megemelkedésének finanszírozásához fejenként 200 forintot juttatnak. Ezt a hozzájárulást minden település kapja. A kamatterhek növekedése viszont, ha én jól ismerem az eddigi hitelfelvételi lehetőségeket, elsősorban a városi lakosságot fogja terhelni, hiszen az eddigi hitelek nem a családiházas-építkezéseket, hanem a sorházas-építkezéseket, a társasházakat preferálták.
Én csak abbahagyni tudom, de befejezni nem mindazokat a problémákat, amik ebben a problémában benne rejlenek. Ez a költségvetés feszültségeket teremt a szétváló községek, az önkormányzatok, az önkormányzatok és az intézményeik, az önkormányzatok és a központi irányítás szervei között. És feszültséget teremtenek az önkormányzatok és a települések lakossága között. Pedig az önkormányzatokról legalábbis annyit tudnunk kell, hogy az önkormányzatok polgárainak összessége az állampolgárok összessége, azaz maga a nemzet, maga az ország. Aki tehát az önkormányzatokat bénítja meg, az az országot bénítja meg, ezért pedig vállalni kell a felelősséget.
Módosító indítványainkkal nem vállalkozhattunk a jelzett problémák, feszültségek feloldására. Ezért indítványaink az adott költségvetési kereten belül maradva csak enyhíthetik az önkormányzatokra 1991-ben háruló nehézségeket, és higgyék el, már ez sem kevés. Köszönöm. (Taps.)
(A jegyzői teendőket dr. Horváth József helyett Balogh Gábor veszi át.)
