ANNUS JÓZSEF (MSZP)
ANNUS JÓZSEF (MSZP)
ANNUS JÓZSEF (MSZP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A részletes vitához illően olyan parányi részlettel szeretnék foglalkozni, amely – hogy némiképp abszurd módon fogalmazzak – szabad szemmel nem is nagyon látható a költségvetési tervezetben. Ez pedig kultúránk egyik tartóoszlopának, az irodalomnak, tágabban értelmezve az immár 550 éves nyomtatott magyar könyvnek, líraibban fogalmazva az ólomba öntött gondolatnak a jövője. Erről szeretnék néhány gyalogjáró szót ejteni, tényleg csak a részletről, hiszen az általános vitában többen emlegették már a kulturális támogatásnak a gondjait. Éppen Kósa Ferenc képviselőtársam volt az, aki beszámolt azokról a naiv találgatásokról, amelyek szerint az a 440 millió forint, amely kulturális mecenatúra címén szerepel a költségvetésben, olyan összeg, amelyről mindenki azt hiszi, hogy az övé. A színháziak is, a filmesek is, az írók is, a képzőművészek is. No, én azt mondom, nem kell kapkodni, ez valószínűleg mindannyiunké. De a dolog még ennél is szomorúbb, hiszen úgyszólván senkié, miután ez új támogatásként nem létezik. Erre a költségvetés indoklása ad magyarázatot, idézem: ez az összeg az idei adókedvezmények megvonása miatt vállalati pozícióromlás ellentételezéseként szerepel a tárcánál. Semmi baj, mondhatnánk, hiszen a Kormányhoz csoportosított pénzek között is találunk 256 milliót, ez az úgynevezett Kulturális Alap, amely – ismét idézek – általában a kulturális járulékot jelenti, amelyet a különböző kulturális jellegű termékek és szolgáltatások előállítása, illetve értékesítése után kell a gyártóknak és forgalmazóknak befizetniük.
Mire jut ebből a 256 millióból? Mert ez aztán már igazán a miénk, a kultúráé. Megvan a magyarázat, a II/3-as kötet 54. oldalán: az alap célja a színpad-, zene- és táncművészet, a közösségi művelődés, a szórakoztatás, a filmgyártás, -forgalmazás, a könyv- és lapkiadás, a közgyűjteményi, művészetoktatási feladatok megoldása és értékesebb hangszerek vásárlása stb. Gondolom, hogy ami ezek után a 256 millióból megmarad, azon nem fogunk összeveszni, miután ez takarékosan számítva nagyjából három játékfilm ára.
De térjünk vissza a magyar könyv ügyéhez, tudniillik erről akartam beszélni. Én nem akarom dramatizálni a helyzetet, önök saját szemükkel győződhetnek meg róla, nem kell most már az aluljárókban szétnézni, elég, ha a korábban a kultúra kápolnájaként tisztelt könyvesboltokat nézzük végig, már oda is beszüremkedett a kulturális szemét. Nem akarok kiáltozni, hogy kizárólagosságot követeljek a minőségi kultúrának, de talán föl kell emelnünk a hangunkat, ha nem is kiáltanunk kell, ha eszünkbe jut, hogy itt jövőre senki nem fogja már kiadni Babitsot és Jókait, Illyés Gyulát és Kosztolányit, mert hogy az nem üzlet. A magyar könyv végveszélybe kerül, hogyha nem kap erős támogatást.
Miféle támogatásra gondolok? Képviselőcsoportunk több tagja 1187-es számon jegyezve adott be egy módosító javaslatot, amely arra keres megoldást, lehetne-e a kultúra számára mégis valamiféle pénzeket összeszerezni. Itt egy nagyon csinos összeget találok, több más megtakarítás mellett, 373 millió forintot. Azt hiszem, ez olyan, amellyel a magyar minőségi könyv- és folyóiratkiadást megmenthetnénk.
Miként lenne ez lehetséges? Az én ajánlatom az, hogy most, amíg még nem késő, nagyjából három nagyobb kiadónkat úgynevezett nemzeti kiadóként kellene kezelni. Egyik, amely klasszikusaink kiadója, a másik, amely a jelenkori magyar irodalmat próbálja életben tartani, a harmadik pedig, amelyik a világhírű magyar gyermek- és ifjúsági irodalomnak próbál segítséget nyújtani. Ha ezeket alkalmassá tesszük ezekre az értékmentő feladatokra, bizonyosan jó úton járunk. Még ma, bár inogva, léteznek ezek a szellemi műhelyek, de nagyon nehezen állnak a lábukon, néhány hét alatt összeomolhatnak. Ezeknek a műhelyeknek olyan szerkesztői vannak, olyan literátorok, akik a nehéz időben is mindenkor a minőségért harcoltak, érdemesek a támogatásra.
Csak zárójelben jegyzem meg, bár egyáltalán nem mellékesen, hogy a határokon túli magyar kiadók sorsa is éppen a közös kiadások révén igen szorosan kötődik ezekhez a kiadókhoz. Ha nem tudjuk őket megsegíteni, sorra lehetetlenülnek el, előbb a kárpátaljai és csehszlovákiai, később a többi hasonló műhelyek is.
Kerülni szeretnék én itt minden hamis összehasonlítást. Nagy figyelemmel hallgattam az általános vitában Kulin Ferenc barátom, a kiváló irodalomtörténész és író fejtegetéseit és a javaslatát, hogy a Magyar Televízió költségvetését további ötmilliárddal meg kellene segíteni. Nagyon szép pénz, kell az ott bizonyosan, de én azt hiszem, hogy nem az lenne a nemzeti tragédia, ha – mondjuk – a televízió műsorát egy fél órával csökkenteni kellene. Az lenne inkább a nagyon nagy nyereség, hogyha a magyar könyvkiadást ennek az emlegetett összegnek az egytizenketted részével meg tudnánk nyerni, meg tudnánk menteni. Tudniillik én nagyon tisztelem a képi kultúra kiváló képviselőit, Ráday Mihály urat is, de azt bizonyosan ők is elismerik, hogy valódi élményt és igazi, rendszerezett műveltséget nem a varázsdobozból szereznek a felnövekvő nemzedékek, hanem csak könyvekből. De mondhatnánk Gárdonyival is, a könyvre adott pénz látszólag kidobott pénz, mint a vetőmag. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
