BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. A költségvetési törvényjavaslat általános vitájában számos képviselőtársammal együtt adtunk hangot annak a meggyőződésünknek, hogy ez egy krízis-költségvetés, kényszer-kompromisszumokra épül, alapjaiban nem javítható. Ugyanakkor élt bennünk az a hit, az a remény – egyben az az eltökéltség is –, hogy lehet ezt a költségvetési tervezetet javítani, noha alapjaiban megváltoztatni ennyi idő alatt nyilvánvalóan nem lehetséges. Javítani annyira, hogy a harmadik pólus – tehát a kormányon és a nemzetközi szervezeteken kívül, azt hiszem, a legdöntőbb pólusnak –, a lakosság, a társadalom számára is elfogadhatóbb legyen annál, mint amit az eredeti javaslat tartalmaz.
Voltaképpen a szocialista frakció ennek a meggyőződésnek, ennek a szándéknak a jegyében, lényegében három nagy csomagot nyújtott be módosító indítványaiban, és a három nagy csomag keretében öt célt kívánt szolgálni.
Az első célja az volt, hogy a lakosság terheinek csökkentése érzékelhető mértékű legyen az eredeti törvényjavaslathoz képest, és ezen belül is mindenekelőtt a bérből és fizetésből élők terheinek csökkentése nyilvánuljon meg a módosító indítványokban.
A második cél az volt, hogy az egyik legnagyobb társadalmi feszültség, amely minket minden bizonnyal fenyeget ebben az átmeneti krízis-esztendőben, a munkanélküliség kezelésére megfelelő erőforrások álljanak a költségvetésben rendelkezésre.
A harmadik cél az volt, hogy javítsunk az önkormányzatok helyzetén, növeljük az önkormányzatok támogatását. Ez nem egyszerűen valamiféle szamaritánus cselekedet, hanem mögötte az a gondolat húzódik meg, hogy amennyivel képesek vagyunk növelni az önkormányzati támogatásokat, olyan mértékben tudjuk csökkenteni azt a gazdasági kényszert, amely az önkormányzatoknál rendkívül magas helyi adók kivetését tenné szükségessé.
Negyedik célunk az volt, hogy mindezekkel szemben, és a Kormány kompromisszumos álláspontját is meghaladó módon, radikálisan csökkentsük az állami rezsit, az állam működésének rezsijét – beleértve az állami hivatalokat, a központi, dekoncentrált igazgatási szervezeteket, a védelmet és a biztonsági szolgálatot.
Ötödik célunk pedig az volt, hogy próbáljuk meg gyorsítani azt a privatizációt, amelytől nem elsősorban költségvetési pozíció-javítást, hanem – úgy gondolom, valamennyien – a gazdaság gyors átalakítását, és előbb-utóbb egy gazdasági növekedést is várhatunk.
Mindennek az érdekében a három csomag összesen 40 milliárd forint körüli kiadás-megtakarítást és 15 milliárd forint bevételi tartalékot ajánlott a Parlament számára és természetesen a Kormány számára is. Ezeknek a csomagoknak a lényege az volt, hogy a bevezetőben említett öt célt döntően a lakossági jövedelmeket terhelő adók csökkentésével – ami egyben inflációnyomás-csökkentő effektusokat is tartalmaz –, a már említett körben kiegészítve egyedi támogatásokkal, a decentralizált alapok támogatásának csökkentésével, a költségvetés kiadásainak mérséklésével, a privatizáció gyorsításával, illetve bizonyos feladatok átrendezésével próbáljuk megvalósítani.
Miként miniszter úrtól hallottuk, és ahogy a költségvetési bizottság előadója is beszélt róla, az a kompromisszum, mely a Kormány és a költségvetési bizottság között kialakult, ennek a programnak lényegében az 50%-át teljesíti: egy 24 milliárd körüli kiadáscsökkentési programot, és – mint hallottuk – egy 8 milliárd forint körüli bevétel-növelési lehetőséget kíván a Parlamenttel elfogadtatni.
Nehogy félreértés essék, itt rögtön szükségesnek tartom reagálni Kupa Mihály megjegyzésére: a szocialista frakció javaslata a vámoknál és a vállalkozási nyereségadónál nem vám- és adóemelés volt, hanem bizonyítani tudtuk, hogy a Kormány által beterjesztett előirányzatok indokolatlan, alul-tervezett előirányzatokat tartalmaznak, mi több, a vállalkozási nyereségadónál – durva szakmai hibát.
Ebből fogadott el egy 8 milliárdos nagyságrendű bevételnövelési lehetőséget a Kormány. Ha a kialakult kompromisszum és a benyújtott módosító csomag közötti differenciákat nézzük, akkor engedjék meg, hogy ezekről négy pontban szóljak.
Az első, számunkra kardinális kérdés a személyi jövedelemadó terhelésének alakulása 1991-ben. Változatlanul állítjuk, elfogadhatatlan az a nézet – közgazdaságilag, társadalmilag, politikailag egyaránt –, amely abból az alapállásból indul ki, hogy elkerülhetetlen az adóteher növekedése 1991-ben. Ez a tízmilliárdos kompromisszum, végül is, ami kialakulni látszik, annyit jelent, hogy az 1990., tehát ez év végére kialakuló 17%-os átlagos adóteher 19%-ra fog a jövő esztendőben emelkedni – ez önmagában véve sem jó. Ha azonban ennek a belső tartalmát nézzük meg, egészen rendkívüli jelenségekre figyelhetünk fel.
Az egyik, tisztelt Ház, hogy ha a Kormány jövő évi gazdasági programjának úgynevezett makro-számait tekintjük, akkor arra kell felhívnom a figyelmet, hogy ez a 10 milliárd forintos, úgynevezett személyi jövedelemadó-csökkentés majdnem a nullával egyenlő, hiszen a személyi jövedelemadó növekménye 23%-os bértömeg-növekményre épít. Ha igaz az, hogy 28-29%-kal nő az átlagbér 1991-ben – ami a makro-számok alapján nagyjából megfelel a 36%-os költségalapú inflációnak –, és igaz az, hogy maximum 200 ezer fős munkanélküliséggel kell számolni – ami lényegében 4%-os bértömeget vesz igénybe –, akkor nem kevesebb, mint minimum 25%-os bértömeg-növekedéssel kell számolni, tehát 2%-kal többel, mint amivel a Kormány számolt. Ez pedig, tisztelt Ház, 8 milliárd forint személyijövedelemadó-többlet.
Az egyik oldalon tehát itt áll előttünk a képlet, hogy a Kormány – meghallgatván különböző indítványokat, a társadalom panaszait, meg az ellenzék átkos javaslatait – 10 milliárd forintot enged, amiből pillanatok alatt egy megalapozatlan makro-számítással visszavesz minimum 8 milliárdot. Akkor még nem beszéltem arról, hogy mindannyian tudjuk: a közgazdaságtan nem ismer olyat, hogy egy 36%-os költségalapú infláció mellett meg lehet úszni olyan bérnövekedéssel, amelyet a Kormány tervez. Nyilvánvalóan nem – adja Isten, hogy ne így legyen, de nem tudok másról nyilatkozni, mint az érdekképviseleti szervek egyértelmű elutasításáról, amely adót is, költségvetést is elutasít. Ezen kívül a Kormánynak csak a költségvetési szervek keretében van esélye arra, hogy kézben tartsa a béreket – más esélye nincs.
Mindebből csak azt akarom mondani; az egyik ügy tehát, amivel változatlanul keményen szembe kell szállni, az az, hogy olyan mértékű legyen a valorizáció csökkentése, mint amilyet a Kormány ajánl 1991-re.
A második dolog, tisztelt Ház, a kiadáscsökkentési program. Az általános vitában azt mondtuk, nincs igazán kitapintható koncepciója a költségvetésnek – és ez alatt nem egyszerűen gazdaságpolitikai koncepciót értettünk – bemutattuk, hogy távlati és rövid távú hatásaiban hol vannak ellentmondások ebben az úgynevezett koncepcióban –, hanem arra is gondoltunk, változatlanul állítjuk, hogy nincsenek igazán törekvések ebben a költségvetésben egy relatív súlypont-képzésre. Akkor a válasz az volt, hogy relatív súlypont-képzésre azért nem kerülhet sor, mert a Kormány egyetlen terület ellehetetlenülését sem kívánja még egy krízis-költségvetés viszonyai közepette sem, ami lehetetlenné teszi más területek relatív, akár milyen szerény mértékű kiemelését is.
Az érvelés kétségkívül rendkívül tetszetős, és minden bizonnyal az a szándék húzódik meg mögötte, hogy lehetőleg a társadalom minden rétege számára valamit adni lehessen, vagy mindenkit többé-kevésbé egyformán lehessen terhelni, vagy nehéz helyzetbe juttatni.
Most, amikor a kompromisszum kialakult, úgy látom, hogy mégis van súlypont-képzési szándék a kormányzati törekvésekben, amit ők stratégiai célokkal magyaráznak. Ez annyit jelent, hogy a stratégiai célok, e súlypontok első helyén a kormányzathoz szükséges hivatalok működésének biztonsága, a védelmi kiadások biztonsága, a biztonsági szolgálatokhoz tervezett kiadások biztonsága szerepel, és csak ezután következik például a lakosság terhelése, a szociális biztonság, és hadd ne soroljam tovább.
Tisztelt Ház! Ez az a pont, ahol végképp nem tudunk azonosulni a Kormány stratégiájával, koncepciójával. Tudom, kényelmetlen dolog, és végtelenül nehéz egy kormányzatnak elhatároznia magát arra, hogy saját kebelében hajtson végre radikális változtatásokat, csökkentéseket saját apparátusában, igazgatásában.
Tisztelt Ház! Bármilyen kényelmetlen, ki kell végre mondanunk: jó lenne minél hamarabb szembenézni azzal az igazsággal, hogy ez az ország nem bír el ekkora igazgatást. (Taps balról.) Arról vagyok meggyőződve, hogy nincs is szükség ekkora igazgatásra. Tudom, most 10-12% nagyságrendű csökkentést ajánl a kormányzat. Ez a csökkentés azonban már egy ez évben meredeken növekvő kiadástömeghez viszonyul, ami annyit jelent, hogy megszakad az a csökkentési folyamat, amely két évvel ezelőtt elkezdődött, és bizony-bizony az igazgatás kiadásai csökkennek.
Tisztelt Ház! Sok nagyon szellemes aforizmát lehetne idézni, mi a különbség diktatúra és demokrácia között. Közülük egyet hadd hozzak ide a Ház elé, amely a költségvetéssel adekvát megállapítás. Azt szokás mondani, hogy persze, a demokrácia többe kerül, mint a diktatúra. Lehet, hogy így van. Jó, ha többe kerül a választott szerveknél; a Parlamentnél és az önkormányzatoknál. Jó, ha többe kerül a bíróságoknál, az igazságügyben, a szolgáltatások területén, de biztos, hogy nem jó, és biztos, hogy nem igaz, ha az igazgatásban kerül többe. Miután arról van szó, hogy itt központi igazgatási és dekoncentrált hivatalok előirányzatai növekednek, nem csökkennek, tisztelt Ház, hanem növekednek, méghozzá rendkívül keményen, akkor legalább két tényezővel szembe kellene nézni, lehet, hogy hárommal. Az egyik: vajon egy piacosodó gazdaságban, ahol egyre inkább liberalizált az irányítás, tényleg szükség van ekkora apparátusokra? A másik: ha komolyan gondoljuk, hogy a valódi önállóságot a települési önkormányzatoknak kell megadni, akkor szükség van arra, hogy a nyakukra ültessünk dekoncentrált hivatalokat, méghozzá növekvő számban? Ráadásul úgy, hogy az eddig szidott, és kétségkívül túldimenzionált megyei tanácsi apparátusokhoz képest is drágább lesz ennek a hivatali szervezetnek a fönntartása. Végül talán a legfontosabb a harmadik kérdés: amikor ilyen a helyzet, amikor tényleg válságköltségvetést kell csinálni, amikor tényleg arról van szó, hogy meg kell rágni minden fillért, akkor valóban az a megoldás, hogy egy növekvő lakossági adóterhelésből finanszírozzunk nagyobb igazgatást? Számunkra a válasz egyértelműen az, hogy nem. Ez az oka annak, hogy ebben a körben rendkívül nagy közöttünk a különbség.
Ugyanez vonatkozik a honvédelemre, tisztelt Ház! Én becsülöm mindazokat az érveket, amelyeket fölhozott a bizottság és a kormányzat. Ha igaz az, amit az előbb mondtunk, hogy nem bír el az ország ekkora igazgatást, akkor hatványozottan igaz ez arra, hogy nem bír el ez az ország ekkora honvédelmet és ekkora honvédelmi kiadásokat.
Azt gondolom, tisztelt Ház, hogy egy új katonai doktrína előtt állunk. Sok-sok egyéb szempont mellett, amelyekre most hadd ne térjek vissza, mert a tegnapi botrányos vita erre rávilágított, szembe kellene ezzel nézni, hogy nemcsak ilyen lidérces álmokat kell egy doktrína kialakításakor, és egy honvédelmi költségvetés kialakításakor követni, hanem szembe kellene nézni azzal is, hogy mit bír el a gazdaság. Valószínűleg nem az utolsó helyen. (Taps balról.)
A harmadik ügy, amelyre szeretnék rámutatni, tisztelt Ház: még ilyen kritikus helyzetben is óriási tartalékok vannak ebben a költségvetésben, mindenekelőtt bevételi oldalon. Egész egyszerűen nem értem a kormányzat magatartását. Bizonyítható, túl az előbb már említett személyi jövedelemadón kívül, hogy a vállalkozási nyereségadóban egész egyszerűen az apparátus az úgynevezett bérnövekményadó adóalapját eltitkolta. Ezt különböző bűvészmutatványokkal most hárommilliárd forintban elismerte a költségvetési bizottság vitájában. Ez azonban nem hárommilliárd, tisztelt Ház, több, mint ötvenmilliárd forintnyi hátralékot tartanak nyilván az adóhivatalok. Ezekből a mi javaslatunkra a vámoknál meglévő 25 milliárdból húsz százalékot, ötmilliárdot elismert a Kormány. A többiből egy árva fillért sem.
Kétféle stratégia képzelhető el. Az egyik: a Kormány számol azokkal a bizonytalanságokkal, amelyek benne vannak ebben a költségvetésben, és úgy véli, hogy könnyebb lesz átvészelni a jövő esztendőt, ha ezeket a tartalékokat majd év közben ezekre a célokra fölhasználja. Tisztességesnek tartanám a szándékot, ha mindezt nyíltan tenné, megtervezné a reálisan tervezhető bevételeket, és tartalékot képezne nyíltan. Azt gondolom, ez lenne a korrekt magatartás.
A másik lehetséges stratégia nyilvánvalóan az, hogy a Kormány is tisztában van azzal, hogy ez a költségvetés nem fogja túlélni az első negyedévet, és még mindíg jobb ilyen spájzolt tartalékok birtokában nekifogni egy új költségvetés összeállításának, mint esetleg kitenni eme tartalékok elosztásának kétségkívül csábító lehetőségét a parlamenti döntésnek. Ezt is többé-kevésbé értem, még akkor is, ha elfogadni természetesen nem tudom.
Végezetül a negyedik ügy, tisztelt Ház! Változatlanul állítjuk, hogy elfogadhatatlan és nem indokolt, hogy a privatizáció olyan mértékére építse a költségvetési államadósság csökkentési és kamatcsökkentési lehetőségeit a költségvetés, mint amivel a Kormány számol. Elfogadom, hogy e pillanatban előkészített, végrehajtható privatizációs tömeg nincs több, mint ama bizonyos ötvenmilliárd, amiből a Kormány kiindul. De nem fogadom el, hogy ez az adottság egész 1991-ben így legyen. Különösen nem fogadom el, hogy még kísérletet sem tesz ebben a fázisban a Kormány arra, hogy bekapcsolja ebbe a körbe a pénzintézeteket, a bankokat, amelyek privatizációja – még ha csak szerény mértékben is indul el – kecsegtet egy rendkívül jelentős tőkebevonási lehetőséggel, ami egy olyan államadósság-csökkentés fedezetét tenné lehetővé – a 34%-os kamatozású lakásalap-kötvényekre tessék gondolni –, amely szerény mértékű növekedés esetén is lényegesen csökkenthetné a költségvetés kamatkiadásait.
Mindezek együttesen csak azt a következtetést engedik meg számunkra, hogy ezeket a tartalékokat a nagyobb lakossági terhelés csökkentése érdekében ki kellett volna használni, és végtelenül sajnáljuk, hogy a Kormány nem élt ezzel a lehetőséggel, nem tette meg.
Összegezve végkövetkeztetésünk: átmeneti költségvetésről lehet szó, amely minden bizonnyal nem éli túl a jövő esztendőt, vélhetően ennek az első felét sem. El tudjuk képzelni – ez szükséges –, hogy ezt a költségvetést és a költségvetés sarokszámait minden bizonnyal elfogadják a nemzetközi pénzügyi szervezetek, és ez jó dolog, de meggyőződésünk, hogy nem fogadja el sem a társadalom, sem a gazdaság.
Végezetül, tisztelt Ház! Úgy gondoljuk, ezt a költségvetést, éppen az előbb említett ellentmondásai, kihasználatlan lehetőségei miatt ugyanúgy, miként a személyi jövedelemadó törvényt, a szocialista frakció nem tudja megszavazni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps balról.)
