KULIN FERENC, DR. a kulturális, oktatási, tudományos, sport-, televízió- és sajtóbizottság elnöke:
KULIN FERENC, DR. a kulturális, oktatási, tudományos, sport-, televízió- és sajtóbizottság elnöke:
KULIN FERENC, DR. a kulturális, oktatási, tudományos, sport-, televízió- és sajtóbizottság elnöke: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Az a módosítójavaslat-köteg, amelyről a kulturális bizottság állást foglalt, az Önök asztalán megtalálható az 1323-as számú jelentésben, és a ma reggel 1348-as számon kiosztott kiegészítő jelentésben. Engedjék meg, hogy én ennek a két jelentésnek a részleteit most ne ismertessem. Eltekinthetek ettől, úgy gondolom, azért is, mert bizottságunkból ketten – Vitányi Iván és Bánffy György – már felszólaltak, és tudok róla, hogy ma még – ha elhúzódik a vita, akkor holnap – a sport kérdéseiről Nádori László képviselőtársam, az oktatás ügyeiről pedig Nyerges Tibor képviselőtársam kíván szólni.
Azt hiszem, egy ilyen, néhány percet megengedő felszólalásban nekem annyi csupán a kötelességem, hogy jelezzek olyan problémákat, amelyeket nagyon fontosnak érzek. Úgy is mondhatnám, olyan kérdéseket, amelyeknél én veszélyt érzékelek. Két ilyen pont van a tárgyalt témák között. Az egyik annál a tételnél található, amit Önök majd a kulturális mecenatúra címszó alatt fognak találni – kérem, hogy ha ehhez érkezünk majd a részletes vitában, emlékezzenek vissza arra, hogy ehhez kapcsolom egyik megjegyzésemet –, a másik pedig a Televízió ügye. Erről azért kell szólnom, mert a kulturális bizottságban lezajlott vita után a költségvetési bizottság egyhangú, egyértelmű szembehelyezkedése a bizottság állásfoglalásával azt indokolja, hogy én még egyszer érveljek a bizottság álláspontja mellett.
Kezdem tehát a kulturális mecenatúra problémájával, ezen belül egyetlen, bizonyára nemcsak az én szívemhez közel álló, hanem nagyon sokunkéhoz közel álló üggyel, a kulturális folyóiratok problémájával.
Találkozhattak a közelmúlt napi sajtójában azzal a sok jelzéssel, amelyek arra utalnak, hogy a sajtóban végbemenő folyamatok, gazdasági folyamatok természetes következményeként a kulturális lapok is végveszélybe kerültek: megszűnt az az anyagi bázis, ami idáig biztosította a megjelenésüket. Egyszerűen csődbe jutottak, és most nekünk arról kell döntenünk, hogy megszavazzuk-e a támogatást a jövő év elejétől kezdve a veszélybe került kulturális hetilapoknak és folyóiratoknak, vagy pedig széttárjuk karjainkat, és azt mondjuk: a piacgazdaság időszakába léptünk, ha nem tudják eltartani magukat, ha nem tudnak szponzorokat szerezni, akkor nem tudunk mit kezdeni.
Szeretnék figyelmeztetni ennek a gondolkodásmódnak a rendkívüli veszélyeire. Olyan három és fél, négy évtized után, amikor általában csupán elítélő szavakat, gondolatokat mondhatunk az elmúlt korszak kultúrpolitikájáról, ez a korszak mégis fölmutatott több tucat irodalmi folyóiratot, ha a vidékieket is beszámítjuk, ha a heti- és havilapokat is beszámítjuk. Most, amikor elérkezett a rendszerváltás pillanata, akkor a rendszerváltástól azt kapja a kultúra, hogy tovább nincs állami mecenatúra, nem tudjuk őket eltartani. Ha csupán arról volna szó, hogy néhány tucat vagy néhány száz írástudó értelmiségi heti, havi megélhetési lehetősége romlik azáltal, hogy nem tud rendszeresen publikálni, azt mondanám, ne törődjünk vele. Volt már az elmúlt kétszáz esztendőnek néhány szép példája, amiket érdemes követni, akiket érdemes követni – vagy még messzebbre is nyúlhatnék: a Misztótfalusi Kis Miklósokra, az Apáczai Csere Jánosokra, a Kazinczykra, a Csokonaikra, a Kölcseykre, Petőfikre utalhatnék, akik tudtak kultúrára áldozni a saját erejükből, a saját egzisztenciális biztonságuk árán. Tehát nem erre hivatkozom, amikor támogatást kérek a kulturális folyóiratoknak – hanem a saját érdekeinkre, arra, hogy ebben a rohanó világban, amikor a legkényesebb, a legkritikusabb politikai kérdésekről nincs időnk elmélyülten gondolkodni, akkor a sajtónak azt a rétegét, azt a dimenzióját hagynánk magára és hagynánk elsorvadni, amelyik mögött olyan szellemi erők húzódnak meg, amely szellemi erők egyedül tudnak vállalkozni arra, hogy a közös gondjainkkal elmélyülten, meditatívan, kontemplatívan foglalkozzanak, hogy olyan problémákat is érzékeljenek, amelyeket mi nem tudunk érzékelni – egyszerűen a rohanás miatt –, hogy olyan értelmezéseit fogalmazzák meg a problémáinknak, amelyekre mi nem vagyunk képesek. Hogyha ezek a gondolatok, amelyek hétről hétre, hónapról hónapra rendelkezésünkre álltak, igenis, csak a kulturális sajtó jóvoltából, ha elhalnak, nem állnak rendelkezésünkre, akkor mi leszünk ezáltal szegényebbek, és az ország lesz szegényebb.
Azt mondom tehát, hogy nem – ismétlem: nem – az írók egzisztenciális gondjainak megoldása érdekében, hanem az ország közös gondja érdekében kérem, hogy amikor a kulturális mecenatúráról döntünk, akkor ne vonjuk meg azt a támogatást, amit a kulturális folyóiratokra fordíthatunk.
A másik kérdés a Televízió ügye. Tegnap a költségvetési bizottság vitájában arra figyelmeztettek, hogy az a módosító javaslat, amit én terjesztettem elő, Hankiss Elemér televízióelnök hozzánk benyújtott előterjesztése alapján, számszerű hibákat tartalmaz. Ezért teljesen alkalmatlan arra, hogy komolyan vegyük, hogy erre bármiféle költségigényt alapozni lehessen. Ennek a vitának a hatására átgondoltam – amennyire tőlem telik, átszámoltam – ezeket az adatokat, és beismerem, hogy valóban vannak benne számszerű hibák. Nem ismerem azonban el, hogy olyan mértékű hibák lennének benne, amelyek indokolatlanná tennék a Televízió elnökének azt a kérését, hogy az állami költségvetés támogassa az egyes és kettes csatornán működő nemzeti közszolgálati televíziót. Azért nem ismerem el, mert ezeknek a hibáknak a nagyságrendje megítélésem szerint a legrosszabb esetben egy-másfél milliárd forint közé tehető, az az összeg, amit a Televízió elnöke kért, 6,8 milliárd forint, az az összeg, amit én terjesztettem elő a kulturális bizottságban, már csak 5 milliárd forint. Azért ötmilliárd forint, mert arra kértem meg a Televízió elnökét, hogy fontolja meg, nem volna-e megoldható, hogy a magyar állampolgárok számára szemet szúró, rendkívül magas alkalmazotti létszám ne a '91-es esztendő végére, hanem már a közepére csökkenthető lenne.
A létszám összefügg a bérköltségekkel, a bérköltségek az összkiadások 30%-ával. Erre alapozva csökkentettem már eleve az előterjesztésemben ötmilliárd forintra. Ami azóta történt a különböző bizottságok vitáiban, meggyőztek arról, hogy ez az igény is túlzott, ezért most elállok az indítványomtól, és csatlakozom ahhoz a kulturális bizottsági indítványhoz, amelyik nem ötmilliárdot, hanem hárommilliárdot igényel a '91-es esztendőre a Televíziónak, viszont emellett a hárommilliárd forint mellett még néhány szó erejéig érvelni szeretnék.
Szeretném, ha Önök tisztában lennének azzal – az általános vita elején már utaltam erre –, hogy itt nem egy intézmény támogatásáról van szó, hanem közel nyolcmillió magyar néző támogatásáról, akiket meg lehet ugyan fosztani a Magyar Televízió műsoraitól, lehet csökkenteni a műsoridőt radikálisan, de kérdezem én: vállalja-e a Magyar Parlament, hogy a forradalom előtti bukaresti állapotokra emlékeztető műsoridő-csökkentés következzen be a Magyar Televíziónál. Lehet választani a másik megoldást, és ha nincs költségvetési támogatás, akkor óhatatlanul ebbe az irányba kell haladni. Abba az irányba, hogy nem tudván megélni költségvetésből a Televízió, kénytelen lesz privatizálni saját magát. Kénytelen lesz műsorideje egy részét bérbe adni, és arra késztetni, kényszeríteni majd a jövő év közepén a magyar Parlamentet, hogy járuljon hozzá legalább a kettes csatorna privatizálásához.
Tudom, hogy ez nagyon alapos vitát érdemelne, csak a konklúzióját mondom: nagyon átfontolt, meggondolt érvek alapján a kulturális bizottság úgy döntött – ebben egyetért a Televízió vezetésével –, hogy a magyar társadalomnak érdeke az egyes és kettes csatorna megtartása nemzeti közszolgálati televízióként. Nem érdeke a privatizálása, nem érdeke a kereskedelmi televíziós jelleg bevezetése ezekbe a csatornákba, mert akkor nem tudja ellátni azokat a közszolgálati feladatokat, amelyekre vállalkozott, amelyeket el kellene látnia, és amelyeknek – hadd jegyezzem meg – egy jó része közoktatási, közművelődési funkció.
Ha Önök egyszer kézbe veszik Hankiss Elemér tervét, akkor erről meggyőződhetnek. Nem arról van szó csupán, hogy a szórakoztatás céljaira szeretnénk két csatornát működtetni, hanem arról, hogy választási lehetőséget, választékot szeretnénk kínálni a magyar nézőknek, hogy a magyar kulturális örökségből, a magyar szellemi életből, a magyar politikai életből állandóan kapjon inspirációt, információt, és ezt nem tudja olyan mértékben, olyan nagyszámú állampolgár megkapni, amilyen mértékben a Magyar Televíziótól ezt meg tudja kapni.
Egyetlen gondolattal szeretném zárni a kicsit hosszúra nyúlt bevezetőmet. Talán illene hallgatni róla, de ne kerüljük a kényes kérdéseket. Ne tegyünk úgy, mintha a költségvetési vitában senkinek nem jutna eszébe, hogy tulajdonképpen politikai harc folyt a Televízióért. Azért hangsúlyozom, hogy politikai harc folyt, mert szeretném, ha most a költségvetési vitában nem az folyna. Meggyőződésem, hogyha úgy döntünk, hogy nem támogatjuk a Televíziót, ez is a politikai harc egy formája. Meggyőződésem, hogyha minimális összeggel támogatjuk, az is a politikai harc egy formája, mert az egyik fél attól tart, hogy a Televízió vezetése nem adott elég garanciát arra, hogy ne a kormányzó párt érdekei, szemlélete, szempontjai érvényesüljenek a képernyőn, a másik fél attól fél, hogy a vezetés nem adott elég garanciát arra, hogy ne az ellenzék értékrendje tükröződjék.
Ha ezt a politikai harcot nem tudjuk időben kitolni, nem tudjuk vállalni azt, hogy majd a televíziós törvény meghozásának időszakában, majd egy televíziós tanács fölállításának alkalmával kulturáltan, parlementáris módon folytassuk, akkor ennek a politikai harcnak az áldozatává tesszük most a Televíziót, amelyik egy év múlva, ha megindul akár a tönkretevés, akár a privatizálás útján, nem lesz többé visszahódítható a közszolgálati televíziózás céljára. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
