PREPELICZAY ISTVÁN (FKgP)
PREPELICZAY ISTVÁN (FKgP)
PREPELICZAY ISTVÁN (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Itt az alapkérdés az, hogy melyik variációt fogadjuk el. Szerintem a szociális bizottságnak az álláspontja az, ami meghallgatásra érdemes. Ettől függetlenül lényegesnek tartom azért, hogy pár dologhoz kifejtsem a véleményemet. Tudniillik ezzel az egész törvényjavaslattal kapcsolatban csak rezignáltan állapíthatom meg, hogy 1991-ben nincs mód az infláció teljes mértékét követő nyugdíjemelésre; mindössze 23, egyes verziók szerint 24%-os mértékű ellentételezésről szól a javaslat. Így folytatódik az a tendencia, hogy a nyugdíjkiadások gyors növekedése ellenére a megállapított egyedi nyugdíjak reálértékét talán csak a legalacsonyabb kategóriában sikerülhet megőrízni.
Még akkor is, ha kelletlenül bár, de belenyugszunk ebbe a helyzetbe, nagy nyomatékkal szeretném felhívni a Kormány és az önkormányzatok figyelmét az egyedül élő nyugdíjasok nagyarányú helyzetromlására. Ez szükségszerűen bekövetkezik, hiszen e rétegnél a lakásfenntartást érintő áremelkedés következtében megnőtt rezsiköltség nem osztódik el: kevéssé ellensúlyozható, ezért e csoport köré különösen gyorsan kell kiépíteni a szociális hálót.
Más összefüggésben nem kisebb aggodalomra ad okot, hogy miközben a nyugdíjaknál az alacsonyabb nyugdíjak gyorsabb emelése következtében erőteljes nivellálás érvényesül, az átlagnyugdíj és a társadalmi létminimum egyre közelebb kerül egymáshoz. Becslések szerint 1990-ben mintegy 1 millió lakos jövedelme nem haladta meg a létminimumnak számító havi 5000 forintot. Ugyanebben az évben az átlagnyugdíj havi 6300 forint volt. 1991-ben a létminimum az infláció indexével felfelé korrigálva mintegy havi 7000 forint, az átlagos havi nyugdíj pedig csak 7800 forint lesz a benyújtott javaslatok alapján.
Eme egyszerű becslésszámítás alapján tehát megállapíthatjuk, hogy míg tavaly az átlagnyugdíj mintegy 26%-kal, idén már csak 11%-kal haladja meg a társadalmi létmimimum színvonalát. Ez az elszegényedési tendencia immár oly mértékű, hogy a kereslet oldaláról komolyan veszélyezteti mind a vállalkozások kibontakozását, mind az egész gazdaság működőképességének biztonságát, következésképpen megkérdőjelezi a gazdaság élénkülésének megindulását.
Alapvető kérdés tehát, hogy szinten tudunk-e tartani egy olyan fogyasztói réteget, amelynek kiesése nemcsak lelkiismereti kérdés, szinten tartása nemcsak humanitárius kötelesség, de a kibontakozás elemi gazdasági feltétele is. Ha a létminimum alá került több mint 1 millió lakos, akkor választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy megvonjuk-e tőlük a villanyt, a fűtőanyagot, és mi történik az amúgy is túltermelő mezőgazdaság alapvető élelmiszer-termelő szférájával, ha radikálisan visszaesik a fizetőképes kereslet.
A költségvetési javaslat körülbelül 35%-os inflációval számolt. Ehhez mérten állapították meg a minimális nyugdíj összegét. Véleményem szerint egészen biztos, hogy a várható infláció ennél több lesz. Inkább az a kérdés, hogy 50% alatt tudja-e a kormányzat tartani, vagy óhatatlanul 50% fölé emelkedik.
Feladatunk tehát a nyugdíjminimum olyan mértékű emelése, mely a várható infláció mértékét kielégítő szintre kerül. Ez bizonyos, hogy 7000 forint feletti nyugdíjminimumot jelent.
Engedtessék meg nekem, hogy a Fiatal Demokraták talpraesett megállapítását továbbfejlesztve kimondjam: nyugdíjasnak lenni éppúgy, mint fiatalnak lenni, állapot. Ma több mint 2,5 millió állampolgárnak közös jellemzője ez az állapot, és a nyugdíjasok többsége számára pénzben kifejezhető reménytelen állapot. Ez például egy középiskolai tanár 41 éves munkaviszonya után 7800 forintos állapota, egy borsodi bányász 42 éves munkája után 7600 forintos állapota, egy vezető jogtanácsos ugyancsak 42 évi munkaviszonya után 9200 forintos állapota, és nem utolsósorban a volt kulák tsz-nyugdíjas 42 évi munka után – amelyből 20 évet, közismert, körmöstraktoron töltött – 5800 forintos állapota.
Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy a példában szereplők állandó orvosi ellátásra szorulnak. A falvakban a legrosszabb a helyzet, hiszen a nyugdíjak átlaga 6000 forint körül mozog, valószínűleg annak hatására, hogy az ilyen állapot kialakításáért felelősek kissé cinikusan értelmezték azt a népi bölcsességet, hogy ebben az országban utolsónak a paraszt és az egér fog éhen halni. Persze a mi feladatunk nem abból áll, hogy dramatizáljuk a helyzetet, mert a részvét és az együttérzés önmagában kevés. Nekünk javítanunk kell ezen a állapoton úgy, hogy javuljon a közérzet is.
Tudatosítani kell mindenkiben, hogy csak a társadalmi termék lehet a szociális biztonság alapja. Tudatosulni kell mindenkiben, hogy a gazdasági törvénykezés minősége nyomán jöhet lendületbe a magántulajdonon alapuló gazdaság, és mindaddig, amíg az általános bizonytalanság, a hitelválság, a tulajdontalanság, a vállalkozásokat demoralizáló gazdasági közérzet bénítja a piaci résztvevőket, addig nem jut több két és fél millió nyugdíjas állapotának javítására, mint a törvényjavaslat variánsaiban szereplő létminimum – mely csak résztvétnek sok, a megélhetéshez, az elmúlt negyven év megpróbáltatásaihoz mérten kevés.
Véleményem szerint közérzetjavító hatása lenne annak is, ha egy nyugdíj-maximumot is megállapítanánk, annál is inkább, mert mint példáim mutatták, egy végigdolgozott életet nagyon ritkán honoráltak tízezer forint fölötti nyugdíjjal. Ilyennel néhány művész és tudós kivételével a volt rendszer pártmunkásai és gazdasági vezetői rendelkeznek, márpedig a jelenlegi helyzetnek elsődlegesen ők a felelősei. Így különösen méltánytalan megszerzett előjogaiknak érintetlenül hagyása. Köszönöm a figyelmet. (Taps a jobb oldalon.)
