FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ)
FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ)
FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház!
A Társadalombiztosítási Alap 1991. évi költségvetésének a gyógyító-megelőző ellátásra tervezett összege reálértékében mintegy 20 %-os csökkenést irányoz elő. Ez így önmagában azért is elfogadhatatlan, mert a nemzeti jövedelemből az egészségügyre fordított kiadások eddig is alacsonyabbak voltak, mint a világ más részein. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy igen sok olyan feladat is az egészségügyre hárul, amely nem egészségügyi vagy nem tisztán egészségügyi funkciójú. A magyar lakosság egészségi állapotának jelzőszámai és tendenciái aggasztóak. A születéskor várható élettartamunk Európában a legalacsonyabb: a férfiaknál alig több, mint 65 év. Kiugróan magas a baleseti halálozások és az öngyilkosságok száma.
Pusztítóan terjed a gyógyszer- és kábítószer-függőség. Szinte valamennyi mérhető egészségügyi paraméterben egyértelmű a romlás. Az egészségügyre fordított összeg reálértékének 20%-os csökkenése már a rendszer működőképességét veszélyezteti. Ez a rendszer azonban rendkívül pazarlóan működik. Semmiképpen sem fogadható el, hogy az egészségügyi ellátások reálértéke úgy csökkenjen, hogy az egészségügyi rendszernek és finanszírozási rendszernek átfogó reformja irányába ne történjen semmi érdemleges.
Már ennél a költségvetésnél is meg kell tenni olyan lépéseket, melyek kikényszerítik a mindenképpen indokolt reformot, vagyis az egészségügy valódi rendszerváltását. Az egészségügy állami nagyüzemként működik, tele rugalmatlanságokkal, alkalmazkodási képtelenséggel, diszfunkcióval. Igazán azonban azok a lékek adnak aggodalomra okot, melyet az új finanszírozási ütött benne. Ez önmagában nagyon örvendetes fordulat, hogy a teljesítményfinanszírozás irányába mozdul el, hogy a biztosító szerződéses kapcsolatba lép a kórházakkal, és az is, hogy csúcstechnológia kerül bevezetésre az intézményekben. Ha azonban egy átfogó rendszerreform nélkül lokálisan valósul meg, ez olyan mértékben elhúzza a költség felhasználását, amit utólag nagyon nehéz lesz korrigálni.
Különösen aggasztó, hogy az alapellátásra fordítódik a legkevesebb pénz, valamint az, hogy az alapellátás rendszerének a megváltoztatásáért történt eddig a legkevesebb. Hiszen olyan szakellátás, különösen kórházi szakellátás, amely mögött nincs megalapozott alapellátás, igen törékeny és végül is igen drága mulatság lesz.
Budapesten mára az a helyzet állt elő, hogy az egyik legköltségesebb orvosi berendezésből, a közel 100 millió forintba kerülő komputer-tomográfból szinte jobb az ellátottság, mint Japánban, de közben az alapellátásban nincs elég vérnyomásmérő vagy egyszer használt fecskendő. Nem idegen ez az itt ülő képviselőtársak közül azoknak sem, akik nem otthonosak az egészségügyben, hiszen szóról szóra ilyen az ipar vagy a mezőgazdaság is, ahol egy-egy csúcstechnológia rátelepülése egy rossz, szegényesen ellátott alaptevékenységre nem kellő hatékonyságú. Rosszul működött az egészségügy addig is, ameddig állami egészségügyi szolgálat volt, de nem javult meg attól, hogy a forráscsere következtében a társadalombiztosítás finanszírozza. Tulajdonképpen romlott, hiszen az egészségügy finanszírozása körül nincsen egyáltalán szervezet. Nincsenek kidolgozott szakmapolitikai koncepciók, nincsenek kidolgozva az irányelvek, a finanszírozó és a kórházak közötti kapcsolat tele van esetlegességekkel, melyben dominál az egyéni érdek és a lobbyzás. Ez még hónapokra is kockázatos állapot, pedig már így folyik két éve, igen nagy károkat okozva. Áldatlan a viszony a minisztérium és a társadalombiztosítás között, aminek nem az az oka, hogy gonosz emberek ülnek itt vagy ott, vagy mindkét helyen, hanem az, hogy két különböző szemléletű és különböző felelősséggel bíró intézmény között szemléletileg össze nem hangolt együttműködésről van szó.
Az egészségügy működőképességének fenntartása érdekében feltétlenül szükséges, hogy ez az áldatlan állapot végetérjen. A társadalombiztosítás 1991. évi költségvetése a táppénzkiadásokra a megelőző évhez képest 20%-os növekményt irányoz elő. Megítélésünk szerint ez indokolatlanul sok. A táppénz korábbi fergeteges ütemű növekedése már 1989-ben lelassult. A megelőző évhez képest tavaly mindössze 5%-os volt a növekedés, 23 milliárdról 24 milliárdra nőtt a kiadás. Az 1990. év inflációját is figyelembe véve nincs okunk feltételezni, hogy ez jelentősen emelkedjék. Táppénzrendszerünkben különben is rengeteg tartalék van. A táppénz sok tekintetben nem azt szolgálja, amire való, hanem mindenféle más szociális feszültséget finanszíroz, amely szociális feszültséget is meg kell oldani, de más eszközökkel. A táppénzt gyakran háztáji, alkalmi, idénymunka, munkanélküliség, felmondás előli menekülés átmeneti finanszírozására használják. Ezek létező és igen komoly élethelyzetek, orvoslást várnak, sürgető, hogy a Kormány ezekre nézve valamilyen intézkedést dolgozzon ki. Az nem megengedhető, hogy a betegség idején kieső jövedelem pótlására szolgáló táppénzt, amelyet mindenki azért fizet kötelező érvénnyel, hogy ilyen irányú biztonságot teremtsen a társadalomnak, ezt egy másik funkció finanszírozására használják. Különösen kényes ez az ügy azért is, mert nincs is világosan kimondva, hogy az igen magas járuléknak mely része mire szolgál, így joggal mondhatja a beteg dolgozó, hogy miért olyan alacsony táppénzt kap, amit a tavalyi fizetése alapján számítanak ki, amikor ezt az igen magas járulékot fizeti. Miért olyan alacsony nyugdíjat kap, hiszen fizette a munkáltatója és önmaga is azt a magas járulékot, és ha beteg, akkor miért nem kezelik őt jobban, miért nem kap jobb ellátást? Ilyen helyzetben különösen lényeges, hogy a táppénz a valódi funkciójának megfelelően szolgáljon.
Szükségesnek látjuk, hogy a táppénzrendszerben rejlő mély ellentmondások feloldásához kezdjen hozzá a kormányzat, de addig is indokolt a költségek korlátozása. A munkanélküliség megjelenésével más, ugyancsak a táppénz csökkentésére irányuló negatív tendenciák is észlelhetők. Egyre gyakrabban esik meg, hogy szorító helyzetben lévő dolgozók nem merik igénybe venni a táppénzt, mert veszélyezteti állásuk biztonságát. Ez aggasztó tünet, mely rosszul befolyásolja a lakosság egészségi állapotát.
Összegezve: a munkanélküliségtől való félelem, illetve maga a növekvő munkanélküliség nem indokolja, hogy a táppénzek nagymértékű növekedésére számítson a társadalombiztosítás.
A társadalombiztosítás 1991. évi költségvetésében több mint 30 %-kal emelkedik a gyógyszerár-támogatásra szánt összeg. Természetesen előttünk is ismertek azok a tények, így a konvertibilis elszámolásra való áttérés, vagy a tavalyi át nem hárított gyógyszeráremelés áthúzódó hatása, melyek a növekedés irányába hatnak, de megítélésünk szerint a tervezet nem számol azzal, hogy a gyógyszerpazarlást csökkentő intézkedések életbeléptetésével jelentős megtakarítást lehetne elérni a felhasználásban. Amikor azt mondjuk, hogy a gyógyszerkiadásokat meg kell fogni, akkor legkevésbé sem arra gondolunk, hogy a gyógyszerárakat jelentősen fel kellene emelni, hiszen ez a költségek lefaragásának egyik és legkevésbé elfogadható módja. De igenis úgy gondoljuk, hogy a társadalombiztosítás költségvetésén belül szűk keresztmetszetet kell adni a gyógyszerkiadások növekedésének. Ha nem nyúlunk hozzá a gyógyszerforgalmazás, -felhalmozás eddigi rendszeréhez, akkor ezek a költségek semmiféleképpen sem csökkenthetők. A Kormány azt állítja, hogy a tervezett kiadások növekedése mögött már nagyon jelentős spórolási hajlandóság mutatkozik meg. Megítélésünk szerint ez azonban messze nem elegendő. Ma a valóság az, hogy ma Magyarországon a hiány és az elképesztő méretű pazarlás egyszerre van jelen. Az egészségügyi kormányzat és a társadalombiztosítás feladata, hogy radikális reformokkal vágja el a pazarlási érdekeltségi rendszer szövevényét. A monopolhelyzetben lévő gyógyszeripar eddig nem nagyon ismert költségkorlátokat. Remélhetően a feltétlenül szükséges importversenyeztetésnek meglesz az árcsökkentő hatása. Tisztában vagyunk azzal, hogy a magas gyógyszerfogyasztás mögött a szomszéd országok mienkénél is rosszabb gyógyszerellátottsága is jelen van. Elsősorban a Szovjetunióban és Romániában különböző csatornákon keresztül, de a társadalombiztosítás támogatásával jutnak el a gyógyszerek, annak a kiadásait jelentősen emelve. Ha a területünkön kívül élő magyar lakosságot humanitárius okokból gyógyszertámogatásban kívánjuk részesíteni, akkor arra külön összeget kell elkülöníteni, de az megengedhetetlen, hogy a ténylegesen szükséges gyógyszertámogatásokkal ez összemosódjék.
A költségvetés racionalizálása áremelésekben csapódik le, tehát a legkisebb ellenállás felé megy a végrehajtás. Ahogy ezt helytelenítjük, ugyanúgy helytelenítenénk azt, hogy ez gyógyszeráremelésben csapódna le. A gyógyszerforgalmazás és -felhasználás racionalizálása az egyetlen esély arra, hogy valóban a járulékfizető állampolgár kapja a TB-támogatást és ne az elosztó vagy gyártó ágazat.
Ez az egyetlen eszköz a gyógyszerárrobbanás elkerülésére. A Szabad Demokraták Szövetsége a költségvetés megszavazását csak az alapok azonali elválasztása esetén tartja lehetségesnek. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ soraiból.)
