PÁNCZÉL GYULA, DR. (MDF)
PÁNCZÉL GYULA, DR. (MDF)
PÁNCZÉL GYULA, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés!
Részben az előttem szólókhoz, Székelyhidi doktorhoz, illetve Csehák Judit képviselőnőhöz csatlakozva, talán egy-két egyéb aspektust is hozzátéve szeretnék egy kérdéssel foglalkozni az általános vitának megfelelően, nevezetesen a társadalombiztosítás és a gyógyító-megelőző munka kapcsolatával.
Fontos elem, hogy az önkormányzatok 1991-től közvetlenebb kapcsolatba kerülnek a társadalombiztosítással és igaz az, hogy a biztonságos működés érdekében a gyógyító-megelőző munkában még fenn kell tartani a költségvetési jellegű intézményfinanszírozást. Ezen kényszerműködési forma fenntartása azért szükséges, hogy biztosítsuk az egyébként is igen sok zökkenővel járó átmenet működőképességét a gyógyító munkában. Ez azonban nem tarthat sokáig, megváltoztatásához máris hozzá kell fognunk.
Igen fontosnak tartom, hogy a fokozatos teljesítményfinanszírozásra való áttérésnek ne csak a lehetőségét vessük fel, mint az a törvényjavaslat előterjesztésének indoklásában található, hanem igenis fokozatosan tegye kötelezővé az egészségügyi kormányzat bármilyen nehézségek árán is, hogy ebben a döntő kérdésben feltétlenül lépjünk előre 1991-ben. Ugyanis ez az az út, amelyen racionalizálhatjuk a gyógyító-megelőző munkát, mert jelenleg bizony sok más ágazathoz hasonlóan igen drágán működik, nagyon sokat dolgozik felesleges, pazarló átfedésekkel. Ugyanakkor rendkívül rossz hatásfokkal is működik a társadalom jogos elvárásaihoz képest.
A társadalom egyre elégedetlenebb az egészségügyi ellátással, érthetően, hiszen a fentiekkel egy időben húsbavágóan érintik az egyedülállóan relatíve magas elvonások. Ez a hatékonytalan működés táptalaja egészségügyünk egyik legnagyobb rákfenéjének, a paraszolvenciának is, ami még tovább fokozza a társadalmi elégedetlenséget.
Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársak! Tarthatatlan az a még mindig meglévő gyakorlat, hogy az egészségügyben dolgozók a rájuk szoruló betegekre legyenek rászorulva. Tudjuk azt, hogy sok egyéb, a gazdaság súlyos helyzetéből következő teher is kockára teszi a társadalom tűrőképességét. Ezért a Kormány számára stratégiai kérdés kell hogy legyen elmozdulni ebből az áldatlan helyzetből. Persze, mint bőséges kudarctapasztalatainkból tudjuk, nem adminisztratív eszközökkel.
A továbblépés lehetősége az egészségügyi ellátás és ennek kapcsán az egész társadalombiztosítási rendszer, annak minden összetevőjére fokozatosan kiterjedő teljesítmény-finanszírozás. Talán hitelesebb, ha orvosként mondom el, hogy addig is, amíg ez megvalósulhat, innen is kérjük azokat az orvos kollégákat, akikre ez vonatkozik, hogy válságos időnkben ne növeljék, hanem inkább csökkentsék hálapénz-tarifarendszerüket, legalább ennyiben vállaljanak áldozatot az ország és a lakosság nehéz helyzetében. Kérem őket, hogy a törvények kötelező betartásán túl mostanában jusson gyakrabban eszükbe a hippokrateszi eskü.
El kell kezdenünk, majd fokozatosan, egyre gyorsabban el kell érnünk az egészségügy költség-haszon rendszerben való működtetését. Ez az útja annak, hogy az említett, egymással szoros ok-okozati összefüggésben lévő, lehangolóan negatív sorozatot visszafordítsuk, és elérhessük, hogy a költség-haszon elvének bevezetése után az egészségügy olcsóbban működjön. Tudnunk kell, hogy a legésszerűbb gazdálkodás mellett is az egészségügy mindenütt a világon a legdrágább ágazat, ugyanis rengeteg pénzt igényel. Ugyanis nálunk rengeteg azonban a belső tartalék. A költség-haszon elve alapján sok pénzt feleslegesen felemésztő, elsősorban az egészségügyi középkádereket sújtó és azok elégedetlenségét tápláló munkát lehet megspórolni. Ennek következményeként tudunk megtakarítani a társadalomnak olyan súlyos terheket, amelyek nem is kerülnek pénzbe. A közismerten lehangoló bánásmódról van szó, arról, hogy tárgyként – vagy még akként sem – kezeljük a betegeket. A felszabadult összegekkel hatékonyabbá tudunk válni, minőségi munkát tudunk végezni, ebben leszünk érdekeltek – hiszen csak ilyen működés után emelkedhet a jövedelmünk az egészségügyben.
Az egészségügyi dolgozók széles köre érdekeltté tehető az olcsóbb, nagyobb hatékonyságú munkában, és az is elérhető, hogy az orvos keresi a beteg kegyeit, nem fordítva, amint az még mindig kiterjedten működik – tisztelet, persze, a kivételnek.
A költség-haszon elvének bevezetését és összekapcsolását a társadalombiztosítással én nemcsak a gyógyítással közvetlenül összefüggő tevékenységek tarifarendszerében képzelem el, hanem minden egészségügyi intézményben, a gyógyító-megelőző munkához szükséges összes infrastrukturális és vonzati költségtényezők beszámításával – beleértve az intézmény energiafogyasztását, állagmegóvását, gyógyszer- és egyéb, közvetlen dologi ráfordítását, vizsgálati igényeit, egyéb intézetekhez irányított vizsgálati igényeket, munkaerő-igényt, a működéssel járó beteg-táppénz-vonzatot stb., illetve mindezek megtakarítási rátáit a korábbi működési, gazdaságossági, szakmai, emberi hatásfokának tükrében. Ezek az összetevő tényezők ugyanis mind-mind mérhetők. Ezen számos működési tényező össz-kihatásainak költség-haszon végmérlegéért az egyes intézmények vezetői lennének vagy legyenek felelősek, saját és munaktársaik bőrén – illetve zsebén – érzett anyagi konzekvenciákkal.
Ennek megvalósítása, persze, óriási munka lesz, és rengeteg ellenállásba is ütközhet, egyebek között két alapvető okból – ami részben magyarázat is azon felszólalóknak, akik kérdezik, miért nem mozdul előre máris a társadalombiztosítás. Egyrészt igen komoly erők szeretnék konzerválni az egészségügyön belüli, már megrögzött, számukra jól bevált, magas jövedelmekkel járó, de a továbbiakban tarthatatlan rendszert, akik új szemlélet, új energiák bevetésére nem képesek vagy nehezen hajlandók, nem érdekük a változtatás. Tisztelet, persze, a máris és mindig is meglévő, szintén nagyszámú kivételnek, ugyanis a kialakult helyzetért alapvetően a rendszer volt felelős, a rendszer szégyene volt, nem az egészségügyé. Másrészt a gyors, kellően át nem gondolt változtatás is veszélyt rejthet magában. Ez pedig az, hogy bizonyos, éppen magasan kvalifikált csoportok az új szemléletre hivatkozva és annak égisze alatt, jelenleg pontosan még vissza nem kontrollálható, olyan aránytalanul magas összegeket hasíthatnak le az átszerveződő társadalombiztosítás kasszájából, amelyek esetleg annak költségvetési egyensúlyát veszélyeztethetik. Kidolgozzák önállóan kiragadott tarifarendszerüket – ami alapvetően nem baj, de a rendelkezésre álló diagnosztikai és terápiás technikák közé csoportosulva esetleg zavarba hozhatják a költségvetést.
Ne értsenek félre, tisztelt Képviselőtársaim! Mindannyian tudjuk, hogy az egészségügy műszerezettségének, technikai fejlettségének fokozása alapvető feladat, hiszen ebben is erősen el vagyunk maradva. De nem fordulhat az elő, hogy jut ugyan pénz a magas költségigényű, modern műszeres vizsgálatokra, de esetleg nem jut majd vakbélműtétre vagy arra, hogy mandulagyulladásra beszerezzük a penicillint. Márpedig tudni kell, hogy a betegségcsoportok gyakorisági összetétele nem változott a rendszerváltással. Továbbra is a rutinbetegségek teszik ki a betegségek döntő többségét, nem is beszélve arról, hogy a szociális típusú betegségek – mint például az alkoholizmus és következményei, vagy az egyre nehezebb élet következtében kialakult életmód- és környezet-hatású betegségek – száma legalábbis a következő években még tovább emelkedik. Ezek, valamint az, hogy emberhez méltón bánunk-e minden beteggel, továbbra sem komputer-tomográfiás vizsgálatokat igénylő, ugyanakkor a fő tömeget képviselő betegségek, illetve szükségletek.
Azért is tartottam szükségesnek, hogy ezekről a problémákról beszéljek, hogy láthassuk, milyen kemény munka vár az egészségügyi kormányzatra, az egészségügy vezetőire, dolgozóira és a társadalombiztosításra, hogy az új társadalombiztosítási rendszer bevezetésekor sikerüljön elérni azt az optimális arányt, amely biztosítja a gyógyító-megelőző munka egészének működését az egész társdalom megelégedésére úgy, hogy közben a technikai fejlődést preferálni lehessen. Akkor még nem is beszéltünk a társadalombiztosítási rendszer átalakulásának talán legnagyobb akadályáról, a főleg indulási pénzügyi nehézségekről.
Tisztelt Országgyűlés! Csakis a társadalombiztosítás önkormányzatának kialakulásával, a költség-haszon elvének megvalósulásával érhető el, hogy a jelenlegi drága, sokat és rosszul dolgozó, mind az egészségügyi dolgozók, mind a társadalom tagjai elégedetlenségével terhelt egészségügy fokozatosan átalakulhasson, és létrejöjjön a takarékosabb, gazdaságosabb, kevesebbet és jobban dolgozó, a betegek anyagi és emberi kiszolgáltatottságát automatikusan fölszámoló egészségügy, amely valós anyagi érdekeltségek révén az egészségügyi dolgozók fokozatos megelégedésének irányába is hat. Ezért ehhez a nehéz, az egészségügyi kormányzatot, az egészségügyet, a társadalombiztosítást nyomasztó, de az egész társadalom aktív közreműködését és megértését nem nélkülöző, embert és rendszert próbáló munkához máris hozzá kell kezdeni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
