SOLT OTTILIA (SZDSZ)
SOLT OTTILIA (SZDSZ)
SOLT OTTILIA (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elkövetkezendő 3 napon majdnem akkora jelentőségű kérdésről fogunk tanácskozni, mint amilyen a költségvetés volt, hiszen a társadalombiztosítás költségvetésének az összege az állami költségvetés felére rúg, és a társadalombiztosítás működését módosító vagy befolyásoló törvények ennek az összegnek a rendeltetéséről szólnak, tehát a súlya ezeknek a napoknak nagyon nagy. Különösen nagy annak a két és félmillió nyugdíjasnak, akik minden bizonnyal a televízió vagy a rádió előtt ülve várják szorongva, hogy mit hoz számukra az 1991. év. És talán a legnehezebb a várakozás annak a másfél millió nyugdíjasnak, akinek a nyugdíja 6100 forint alatt van, akiknek a nyugdíja a kétharmadát éri el az általunk számított létminimum összegének és közülük nem jelentéktelen azoknak a száma, akiknek a jelenlegi nyugdíja a létminimum felét sem éri el. Ennek megfelelő súllyal kellene tehát foglalkoznunk a társadalombiztosítás kérdéseivel, ha nem kötöttük volna már meg a saját kezünket akkor, amikor a társadalombiztosítás költségvetéséről folyó vitát és a társadalombiztosítási törvények módosításának vitáját a költségvetés lezárása után halasztottuk.
Az elfogadott állami költségvetés után tulajdonképpen zsákban táncolunk, amikor a társadalombiztosításról beszélünk, hiszen igazából és jelentősen már nem tudjuk megváltoztatni azokat a kötelezettségeinket, amelyeket a költségvetés ránk tolt. Tulajdonképpen miről van szó? Arról van szó, hogy a különböző rászorult, különböző kiszolgáltatott rétegek: a betegek, rokkantak, idősek, a kórházi ápolásra szorulók között labdázunk pénzekkel, hiszen új forrást a költségvetés lezárása után a társadalombiztosítási kasszába már nem tudunk bevonni akkor sem, ha itt a vita során kiderül, hogy ez a társadalombiztosítási kassza képtelen fedezni azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a jelenlegi törvények rátolnak. Tökéletes munkát tehát nem fogunk tudni végezni, de megpróbálhatunk közösen – és meg kell próbálnunk közösen – optimális munkát végezni ezen rendkívül kedvezőtlen feltételek között, hangsúlyozom; a feltételek nemcsak azért kedvezőtlenek, mert gazdasági válságban vagyunk és nyilvánvaló, hogy a társadalombiztosítás rendelkezésére álló összegek mindenekelőtt a gazdaság teljesítőképességétől függnek, hanem azért is, mert belementünk abba a csapdába, hogy ezekről a kérdésekről az állami költségvetés után döntünk.
A legnagyobb kérdés és az előttünk fekvő törvényjavaslat erre vonatkozik, illetve országgyűlési határozat: mi lesz a nyugdíjakkal 1991-ben.
A Szabad Demokraták Szövetségének az az álláspontja, hogy a nyugdíjak emelésére fordítható összeg minden bizonnyal nagyobb lesz az év végére, mint amennyit a társadalombiztosítási költségvetés erre a célra tervezett, és ezt nem egyszerűen vágyálomnak tekinti, hanem meg is tudja alapozni ezt a meggyőződését. Meggyőződésünket arra alapozzuk, hogy akkor, amikor a társadalombiztosítási költségvetés készült, még nem álltak rendelkezésre az év utolsó hónapjának a bérkiáramlásra vonatkozó adatok, márpedig ez a bérkiáramlás – minthogy évről évre így szokott lenni – lényegesen magasabb volt, mint az év eddigi hónapjaiban végbement növekedés. Ennek következtében az a bázis, amelyre az idén várható bérnövekedést építhetjük, magasabb, mint abban az időben – ez most már tényszám – volt, amikor a társadalombiztosítás a maga terveit készítette.
Joggal gondolhatjuk tehát, hogy nem felelőtlenség és nem a jövő elprédálása az, ha a nyugdíjemelésre szánt összeg jóval nagyobb részét költjük az év eleji nyugdíjemelésre, mint amit a társadalombiztosítás tervezett, mert remélhetjük, tudhatjuk, hogy lesznek olyan bevételei a társadalombiztosításnak az év végéig, amelyek a második lépcsős nyugdíjemelést lehetővé teszik, nem kisebb mértékben, mint ahogyan azt a társadalombiztosítás tervezte.
Röviden tehát, jelentősen – a mi eredeti indítványunk szerint –, legalább 10 milliárd forinttal nagyobb összeg fordítható az év eleji nyugdíjemelésre, mint ahogyan az előttünk fekvő költségvetési törvényjavaslat tartalmazza, illetve amit az országgyűlési határozati javaslatok igyekeznek valamilyen elv alapján igazságosan szétosztani.
Szögezzük le tehát, hogy mi többet szeretnénk, és ebben támogatjuk a szociális bizottság C variánshoz kapcsolt módosító indítványát, ugyanis rendkívül jónak tartjuk azokat a szempontokat, amelyeket ez a módosító indítvány magába foglal, vagyis azt, hogy a nyugdíjemelés jelentősebb részét a biztosítási elv alapján osztja szét, ugyanakkor, mivel nagyobb összeget oszt szét, mint a kormányelőterjesztés, a szociális szempontokat is érvényesíteni tudja, hiszen a minimális nyugdíjemelés eszerint a tervezet szerint legalább 1000 forint.
A szabad demokraták módosító indítványai még egy nyugdíjra vonatkozó módosítást tartalmaznak, pontosan azt, amelynek a jogosultságát az előttem szóló szocialista párti képviselőtársam megkérdőjelezett. Ez az indítvány egyrészt beemeli a törvénybe a nyugdíjmegállapításra vonatkozó szabályokat – ezt most már többen taglalták, nem érdemes hosszasan magyarázni, hogy ez eddig kormányhatáskör volt, de úgy látszik, hogy mindenki helyesnek tartaná, ha legalábbis egyelőre, ez a Parlament hatáskörébe kerülne, tehát törvényszinten szabályozódna. Mi azonban úgy véljük, hogy nemcsak a társadalmi igazságosságot, hanem mindenekelőtt a nyugdíj biztosítási jellegét domborítja ki és támasztja alá, ha azt a degresszivitást, amely a jelenlegi nyugdíjmegállapításban érvényesül, vagyis egy bizonyos jövedelemszint feletti jövedelemrészek csökkentett beszámítását a nyugdíjalapba, ezt továbbvisszük és ugyanakkor elcsúsztatjuk a jelenlegi szintről magasabbra.
Mi is szükségesnek látjuk ennek a skálának a csúsztatását, hiszen a ma érvényes szabályok szerint a ma nyugdíjba menők az átlagjövedelem körüli jövedelmük után már csak csökkentett nyugdíjrészt kapnak, tehát nem számít bele a teljes jövedelmük a nyugdíjalapba. Ez semmiképpen sem szolgálja a nyugdíjak biztonságosságának az ügyét, tehát mindenképpen az a minimális feltétel, hogy ez a degresszivitás feljebb lépjen oda, ahol nagyjából az átlagjövedelmek várhatóak 1990-ben.
Ezen túlmenően azonban diszfunkcionálisnak, rossznak tartjuk a degresszivitásnak azt a skáláját, ami érvényes, hiszen viszonylag alacsony jövedelem után egységesen 60%-os beszámíthatóságot tesz lehetővé, így tehát tulajdonképpen a mai jövedelmek mellett a közepes jövedelműeket, a közepes sáv felsőbb régióit már erősen lefelé nyomják. Tehát újratermelik azokat a nyugdíjakat, amelyek a legoptimistább inflációs számítás szerint is néhány éven belül karbantartásra, extra karbantartásra szorulnak.
A mi javaslatunk, amelynek a részletes ismertetésébe majd a részletes vitában fogunk belemenni, igyekszik kiküszöbölni ezt a távlati hátrányt, és a következetesen véghezvitt degresszivitás ugyan hátrányosan érinti a legmagasabb jövedelmi sávba tartozókat, tehát akik idén mennek nyugdíjba, egy kicsit rosszabb feltételekkel teszik ezt, mintha tavaly mentek volna. Ám felhívom a figyelmüket arra, hogy ez a "sokaság", ez a sáv, amely a mi javaslatunkban rosszul jár, tavaly 88 ember volt! Tavalyelőttre kétszeresére növekedett a száma ennek a picike sokaságnak, tételezzük fel, hogy idén is ez történik, akkor 200 ember lesz az, aki rosszabbul jár, mintha tavaly ment volna nyugdíjba, és ezek az állampolgárok 40 ezer forint fölötti nyugdíjba beszámolható jövedelemmel rendelkeznek, tehát nem a teljes jövedelmük, hanem az átlagkeresetük az elmúlt három évben ennyi. Ugyanakkor előnyösen érinti azokat, akik 10-20 ezer forint közötti jövedelemmel rendelkeznek, és nem érinti hátrányosan azokat, akik 20-40 ezer forint közötti jövedelemmel rendelkeznek.
Sokkal igazságosabb nyugdíjakat tesz azonban lehetővé, nem a szociális igazságosság, hanem a biztosítási szemlélet szempontjából, hiszen nem lesz olyan óriási a különbség, hogy valaki azonos munkából 1991-ben vagy 1985-ben ment-e nyugdíjba, tehát hogy akkori magas jövedelmű volt-e, vagy mostani magas jövedelmű, ami semmi szín alatt nem nevezhető a munkában bekövetkezett változásnak vagy különbségnek, hanem egész egyszerűen inflációnak. Tehát ez a nagy aránytalanság, ami ma azt jelenti, hogy a magas nyugdíjakhoz képest a közepes és alacsony nyugdíjak a hajdani magas nyugdíjak immár, ez az aránytalanság eltűnik.
Felvethetnék, hogy az alsó nyugdíjsávokban, illetve jövedelemsávokban is inflációval van dolgunk, tehát miért pont a magas jövedelműek inflációs többletjövedelmét akarjuk lefölözni ezen a módon. Igen, ez így igaz, de az alacsony jövedelmek inflációs hatását már ellensúlyozták a szociális szempontú nyugdíjemelések. Tehát a hajdani kis, közepes vagy alacsony jövedelemből nyugdíjba menőknél az inflációs veszteség nincs meg, de a magas jövedelemből nyugdíjba menőknél igen, szinte teljesen korrigálatlanul, és az olló a nyugdíjba menés éve szerint egyre inkább nő, ha ezt a tompítást nem vezetjük be, illetve ennek a tavaly bevezetett tompításnak a további finomítását 1991-től.
Nem gondoljuk azt, hogy ez a megoldás tökéletes. Szó sincs róla, nem tökéletes, egy újabb reparálása annak az agyonnyúzott, agyonfoltozott nyugdíjrendszernek, amelyet tulajdonképpen már alig lehet áttekinteni, ám szükséges mégis az előbb elmondottak szerint. És szeretném azt aláhúzni, hogy nem mond ellent a jelenlegi nyugdíjrendszerünk logikájának, ugyanis a jelenlegi nyugdíjrendszerünknek egyáltalában nincsen logikája. Minden olyan érvelés, amely abból indul ki, hogy a biztosítási szemléletet vagy a biztosítási oldalt akarja kiemelni a jelenlegi nyugdíjrendszerünkben, és ilyen értelemben akar rajta módosítani, igazából hamis érvelés, mert ennek a nyugdíjrendszernek egyszerűen nincsenek biztosítási elemei. Ez a nyugdíjrendszer olyan szabályozással dolgozik, amely az utolsó legjobb három év átlagjövedelme alapján számítja ki az élethossziglan tartó nyugdíjakat, sajnálatos módon igen rövid élethossziglan tartó nyugdíjakat.
Hol van biztosítási elv egy olyan nyugdíjalapban, amelyben három év jövedelme számít bele? Nyilvánvaló, hogy a biztosítási elv ott kezdődik, hogy egy élet során befizetett járulékokból számolunk valamit. Egy élet során kapott jövedelemből, ezek az érvelések tehát megítélésem szerint teljesen hamisak, amelyek valamelyik megoldást azzal akarják alátámasztani, hogy inkább biztosítási jellegű, mint a másik. Ennek a társadalombiztosításnak csak annyi köze van az igazi biztosításhoz, hogy a nevében benne van a biztosítás szó.
A Szabad Demokraták Szövetségének véleménye szerint, bár sokkal kevésbé világos és látványos lépés a mi módosító csomagunknak egy másik része, mint az egyszerű nyugdíjemelés, amely mindenkinek a számára azonnal átlátható következményekkel jár, és természetesen nagyon fontos, mégis úgy gondoljuk, ha tényleg komolyan vesszük azt, hogy biztosítási irányban tovább szeretnénk lépni a társadalmi szolgáltatások tekintetében, akkor talán még a nyugdíjak direkt emelésénél is fontosabb lépés a rendteremtés ebben a társadalombiztosítási káoszban, amelyben élünk.
A Társadalombiztosítási Alap működése rendkívüli módon problematikus, és a legfontosabb lépésnek azt tartanám, hogy az Alap egész működését rendbe tegyük, szabályozzuk, szabályossá tegyük. A Társadalombiztosítási Alap, amely ugyan valóban egy lépés volt a társadalombiztosítás biztosításszerű működése felé, az félbehagyta ezt a műveletet, és tudottan úgy jött létre, hogy rettentően hézagos és rettentően elnagyolt volt a működésének a szabályozása. Ki volt mondva – országgyűlési határozatban, törvényszövegben és mindenféle szakvéleményben –, hogy ez az Alap nincs befejezve, hiszen hiányzik egy rendkívül fontos láncszeme: az Alapnak nincsen tulajdonosa! Megértük a Németh-kormányt, és megértük immár az Antall-kormány nyolcadik hónapját úgy, hogy ebben a kérdésben egy tapodtat sem léptünk előbbre. Egyszerűen nem tudom megfejteni, hogy mi az a borzasztó nagy politikai ellenállás, amely lehetetlenné teszi, hogy a Társadalombiztosítási Alap és a társadalombiztosítás ügyeit végre rendbe tegyük. Tartok tőle, hogy a titok nyitja egyszerűen a nehézkesség, a hihetetlen tehetetlenség, amely ezt a nyolc hónapot a jelek szerint áthatotta, ugyanis a Parlament nem felelős ezért. A Parlament, és ezen belül a szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottság hihetetlen sok mindent megpróbált azért, hogy kikényszerítse, hogy a Társadalombiztosítási Alap megnyugtatóan képes legyen működni. Mindezek a lépések teljesen értelmetlenek voltak, semmiféle eredménnyel nem jártunk. Most örömmel hallottuk a miniszter úr expozéjában, hogy ismét elhangzik egy ígéret, hogy átfogó társadalombiztosítási törvény születik az év folyamán. Ilyen ígéret azonban már többször elhangzott, ebben a Parlamentben is, ettől a Kormánytól is, mégsem történt semmi!
Ezért a Szabad Demokraták Szövetsége úgy vélte, hogy radikális lépésre van szükség, nevezetesen arra a radikális lépésre, hogy a leginkább zavaró elemet ebben a Társadalombiztosítási Alapban és ebben a jelenlegi működési rendben, vagyis az egészségügy Társadalombiztosítási Alapból való finanszírozását emeljük ki, és január elsejétől visszamenőleg nevezzük el a jelenleg osztatlan Társadalombiztosítási Alapot két alapnak, úgy mint Társadalombiztosítási Alapnak és Egészségügyi Alapnak vagy egészségügy-finanszírozási alapnak vagy egészségfinanszírozási alapnak, egészségalapnak. Ezzel ugyan nem sok történt, de mégis elindítottuk tényszerűen azt az útvonalat, amelynek várhatóan az év végéig itt lesz a végterméke, egy működőképes, áttekinthető társadalombiztosítási finanszírozási rendszer. Ez még mindig nem lenne az utolsó lépés, hiszen a társadalombiztosítás még mindig túlságosan nagy. Ennek további ágai vannak, ezt nyilvánvalóan mindenki tudja, tehát biztosítási ágak vannak, amelyek e pillanatban össze vannak mosva a Társadalombiztosítási Alapban, és ezeket is szét kellene választani, világosan meg kellene jelölni határaikat, és pénzt, vagyont kellene hozzájuk rendelni.
A legnagyobb és legfontosabb lépés azonban az egészségügy kiemelése lett volna a Társadalombiztosítási Alapból. Ez a módosító indítvány bent van, Önök előtt van. A Kormány és a Társadalombiztosítási Főigazgatóság nem támogatta a módosítóindítvány-csomagunknak ezt a pontját arra hivatkozva, hogy a Társadalombiztosítási Főigazgatóság nincs felkészülve a két alap kezelésére. Azt kérdezném szerényen, hogy ha kettőre nincs felkészülve, akkor hogy lehet felkészülve ugyanezen funkciók teljesítésére egy alapon belül? Sehogy! Nincs felkészülve.
Éppen ezért tartanám rendkívül fontosnak, hogy a két alap kettéváljon, és így világosan itt legyen a feladat, hogy a Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak és a tárcának ki kell építenie az egészségügy finanszírozásának a szervezeti rendjét. És marad a régről magunkkal hozott adósság, meg kell teremteni a két alap tulajdonosait. Hogy ez önkormányzat vagy nem önkormányzat, ez egy politikai vita kérdése, de az nem vitakérdés, hanem teljesen nyilvánvaló, hogy tulajdonosnak lenni kell. E pillanatban nincs ennek a 450 milliárd forintnak tulajdonosa. Egy kicsit tulajdonosai vagyunk mi itt a Parlamentben – rendkívül nehéz és túlzottan nagy felelősséggel járó tulajdonlás. Egy kicsit tulajdonosa a népjóléti tárca, és nagyon tulajdonosa a Társadalombiztosítási Főigazgatóság.
A helyzet tarthatatlan, nem vállalhatjuk a felelősséget a 2 és fél millió nyugdíjas előtt a nyugdíjaikért, a potenciális 10 millió beteg előtt a betegségükért és így tovább ilyen körülmények között. Ezért a módosító indítványaink között egy másik – amelyet azonban támogat a Kormány, mind a Társadalombiztosítási Főigazgatóság, mind pedig a népjóléti tárca – arról szól, hogy e két kormányszervnek kötelessége május 31-ig elénk tárni törvényjavaslatokat egyrészt az Egészségügyi Alap működéséről, másrészt pedig mind a két alapnak az önkormányzatáról, illetve a tulajdonlásáról. Mi önkormányzatot javasoltunk ebben a törvényjavaslatban. Remélhetőleg így fog dönteni a Ház, de hangsúlyozom, a lényeg a tulajdonos megkeresése, és végre az alapok megnyugtató, felelős működtetésének a megteremtése.
Az Egészségügyi Alap elkülönítésén alapszik a módosító indítványainknak egy további sora, amelyek igyekeznek kikényszeríteni az ismerten pazarló működés racionalizálását a tágan értelmezett egészségügyi finanszírozás területén.
Az elmúlt években a sok-sok reformterv és reformkurzus között előkelő helyet foglalt el egyrészt a gyógyszerforgalmazás és gyógyszerfogyasztás rendjének, másrészt pedig az egészségügyi szolgáltatás rendjének a reformálása, racionalizálása, tökéletesítése. Témája volt ez – és különösen ez az utóbbi – az Ellenzéki Kerekasztalnak is, ahol alaposan megtárgyaltuk, és konszenzusra is jutottunk ebben a kérdésben, ennek a kérdésnek nem egy részletében. Mégis az egész leállt, semmi nem történt az elmúlt nyolc hónapban azokban a dolgokban, amelyekben általános megegyezés volt szakmai körökben és a politika köreiben is. Úgy véljük, hogy nincs más módja a kívánatos racionalizálás kikényszerítésének, mint a költségek kényszerű csökkentése, a költségkorlátok felállítása. Ez érvényesül a táppénzzel és a gyógyszertámogatással kapcsolatos költségvetési tételeinkben.
Azt hiszem, hogy az általános vitában most többet nem beszélnék, hanem feltehetőleg rá fogunk térni a részletes vitában ennek a három törvényjavaslatot érintő nagy, többszörös módosítási csomagnak az indoklására. Kérem, hogy a módosító indítványainkat úgy forgassák a hátralévő egy, illetve két napban, hogy ne feledkezzenek meg azokról az általános mozgatórugókról, amiket igyekeztem itt Önöknek az általános vitában felvázolni. Köszönöm szépen a figyelmüket.
