PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF) Igen, Elnök úr, köszönöm a lehetőséget. Lévén, hogy én gazdaságpolitikai kérdésről szeretnék szólni, úgy érzem, ezt nem befolyásolják az előzőekben elhangzottak.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A napokban hallgattam televíziónk egyik esti műsorát, benne egy tudósítást Európa egyik legrégibb, ha ugyan nem a legrégebbi felsőoktatási intézményéről, a bolognai egyetemről, az egyetem örömteli – de nem mindig örömteli – magyar vonatkozásairól. Így jutott eszembe a jeles Giuseppe Mezzofanti esete, amikor magyar képviselők az elmúlt században meglátogatták az egyetemen. Ez a találkozás nem tartozott az egyetem örömteli pontjai közé. Mezzofanti ugyanis a mi reformkorunk hajnalán a keleti nyelvek professzora volt a bolognai egyetemen. Úgy tudni, ötvennyolc nyelven beszélt és írt kiválóan, köztük magyarul is. Természetes volt tehát, hogy a városba látogató magyar képviselőket ő köszöntötte – természetesen magyarul –, majd többségük értetlenségét látva, kínos-kényszeredetten átváltott latinra és németre. Később szomorúan jegyezte fel: "Féltem én azt a népet, melynek vélt legjobbjai nem beszélik saját nyelvüket."
Közgazdászként is érzem e megállapítás mélységét, és féltem társadalmunkat, ha vélt legjobbjai nem ismerik fel, vagy nem merik határozott döntésekkel megragadni azokat a feladatokat, amelyek lehetőséget kínálnak gazdasági bajaink megoldására, akik nem látják, mik azok a sarokkövek, ahol más helyettük nem dönthet, ahol az elegánsnak tűnő tartózkodás rosszabb a határozott nemnél.
Ezért is becsülöm sokaknál lényegesen többre a pozsonyi országgyűlésen néhány évvel később fellépő Felsőbüki Nagy Pált, aki elsők között döntött. Érzékelte a mélységet, az elmaradottságból kivezető út akkori sarokpontját, és megrázó beszédben szólt az anyanyelv fontosságáról. Felébresztette ezáltal számos kortársának szunnyadó lelkiismeretét, megalapozta ezzel a reformkor kitörési pontját. Ez a reformkor lett aztán történelmünk egyik legszebb és leghasznosabb szakasza.
Máris a mánál vagyok, igen tisztelt Képviselőtársaim! A mánál vagyok, mert konokul vallom, Felsőbüki Nagy Pállal és a mindenkori Felsőbüki Nagy Pálokkal együtt, hogy a múltba merengés, a bajok pontokba szedése és fetisizálása önmagában nem oldja meg bajainkat: legjobbjainktól, döntéshozóinktól ez, kérem, kevés. Lehet tiszteletreméltó igyekezet a holnapféltés, a bátortalan álmodozás, de nekünk egy legújabbkori reformkor kell – annak társadalmi és gazdasági alapjait, döntéseit várom most önmagunktól, valamennyi parlamenti párttól mint döntéshozótól éppúgy, mint a döntésektől hasonlóan félő Kormányunktól.
Kérem, hogy ebben az új reformkorban legyenek partnerek! Ha tényleg komolyan vesszük a rendszerváltást, az további sorsfordító döntések felismerését és meghozatalát igényli most tőlünk. A politikai rendszerváltás után a gazdaságban kell e döntéseket meghoznunk, véglegesen lezárva ezzel egy korszakot.
Én napjaink ilyen új, reformkori húzóerejének, a gazdaság egészét magával ragadó erőnek, az 1995-ös világkiállítást, a világkiállítási részvételünket tartom. Ma komolyan biztat ugyan az a tény, hogy a társadalom tagjainak többsége is reményt lát ebben, a közvéleménykutatás adatai szerint határozottan akarja, hogy a gazdaság szereplőivel együtt a világkiállítás felelősen megrendezésre kerüljön. De elkeserít, hogy a vélt legjobbak közül sokan ismét nem beszélik az anyanyelvüket: úgy látják, a társadalom rosszul ismeri helyzetét, így akár a társadalom nevében is képviselhetnek mást.
Nem tagadom, Képviselőtársaim, hogy még szűk családi körben is idézték nekem Helmut Schmidt híres ars poeticáját, mely szerint "Én nem álomképek, hanem a megvalósítható dolgok kancellárja kívánok lenni." Kétségtelenül elgondolkodtató gazdaságfilozófia ez, melynek fényében tompulhat ugyan az 1995-ös világkiállítás lehetősége, de csak tompulhat, csak figyelmeztet arra, hogy az átgondolatlan, politikai befolyásoltságú megrendezésnek mekkora ára lehet – de nem azt jelenti, hogy a megrendezés megkérdőjelezhető. Arra figyelmeztet, hogy a csoda megragadását is jól kell csinálni. A lehetőségek folyamatos elhagyása, a döntésektől való félelem a jelenlegi helyzetet konzerválva, újratermeli meglévő gondjainkat, elmélyíti gazdasági válságunkat. A kitörési pontok egyértelmű meghatározása, így a világkiállítás végleges és tudatos eldöntése ugyan tartalmaz kockázatot, de tartalmazza a siker reményét, aktivizálva ezáltal az egyéni és társadalmi önbecsülésünket, alkotóerőnket – és erre ma rendkívüli szükségünk van.
Balsorsú népnek tartjuk, sajnos, önmagunkat. Betéve tudjuk történelmünk tragikus fordulatait – arról viszont kevesebb szó esik, hogy a sors mindannyiszor felkínálta az újrakezdést, a továbblépés lehetőségét. Nem minden néppel tette ezt – gondoljunk akár az örményekre vagy a litván népre.
Nekünk tehát csak élnünk kellett – vagy ami többnyire a valóságban volt: élnünk kellett volna – ezekkel a lehetőségekkel.
Képviselőtársaim! Vannak elkerülhetetlen tragédiák mind az egyén, mind a társadalom számára – és vannak csodák. De ez utóbbiak sajnos mindig kivédhetők, elkerülhetők, mivel a csodákat meg kell ragadni. Ilyen tragédia ma a magyar gazdaság számára az Öböl-válság, amit befolyásolni igen korlátozottan tudunk, hatása gazdaságunkra mégis meghatározó.
Ilyen csoda azonban egy más politikai környezetben, eltérő indokok alapján megszületett és éppen most realizálható, a gazdasági válság megoldását meghatározó eszközként segíthető világkiállítás, annak magyar megrendezési lehetősége. A csoda azonban ismét elhalasztható, megragadása ugyanis tőlünk függ.
Képviselőtársaim! Az eszem, a szívem és a hatodik érzékem együttesen súgják, hogy a világkiállítás lehetőségét reformkori nagyságú lehetőségnek kell tekinteni, ezt kínálja fel számunkra ismét a történelem. És majdnem biztos, hogy e században ez az utolsó!
De ellentételként sajnos kézzelfogható tény a brit Gallup Intézet egy időben készült felmérése is, amely a világ legpesszimistább népei közé sorolt bennünket, magyarokat is. Nem sértés ez sajnos, hanem hű tükörképe egy ezerszer becsapott, csalódott népnek; egy olyan tény, amellyel számolnunk kell. A magam tapasztalata szerint a pesszimizmus különösen jellemző a magyar értelmiség egy jelentős részére, és még inkább sajátja vezetőinknek, döntéshozóinknak. Egy sikeres társadalom eljöttéhez olyannyira hiányzik a többségből a sikerorientáltság, a siker felvállalt várása és a megvalósult sikerek esetén annak társadalmi elismerése! Még ma is, politikánk meghatározó személyiségei is szükségesnek látják legitimitásuk állandó hangsúlyozását, felvállalt döntések, a saját életút vagy a társadalmi gyökerek szilárdságában bízás helyett! Csak példaként: így fordulhat elő, hogy egy 1956 politikai örökségén megerősödött új politikai erő jövőképét formálva nem meri saját médiáját, az igazságot felvállalni, akár protekcionizmussal újra életre hívni, sőt, nem csupán a döntés, a miniszterelnöki döntés marad el, hanem még a válaszhoz sincs elég mersz!
Talán az eddigiek átgondolása adhat magyarázatot, bár állításom szerint csak elfogadhatatlant, arra, hogy érvényes parlamenti határozat – 1989. november 24. – mellett, amely a világkiállítás előkészítésére utasítja a Kormányt, ellenkező parlamenti döntésig egyáltalán miért meditál a Kormány, a parlamentnek felelős Kormány?! Hogyan lehet sokórás kormányülés vitája a feltételes bejegyzés? Hozhatott volna-e nemleges döntést a törvényhozás új állásfoglalása nélkül Kormányunk?
Ugyancsak érthetetlen kategóriába tartozik, hogy ezt a vissza nem vont parlamenti állásfoglalást miként hagyhatta figyelmen kívül döntésekor a fővárosi közgyűlés? Miért nem él az ellenzéki többségű közgyűlés vagy bármely kétséggel gyötrődő ellenzéki vagy kormánypárti politikai párt parlamenti frakciója azon jogával, hogy napirendre hozza a világkiállítás megrendezésének kérdését, esetleg a Parlamentet új döntésre bírva?
Képviselőtársaim! Kérem, hogy soron kívül és egyértelmű határozottsággal döntsünk egy hónapon belül a világkiállítás megrendezéséről! Ha elvetjük, azt nekem és még sokaknak kell tudomásul vennünk. Ha viszont mellette döntünk, akkor bízni szeretnék abban, hogy demokratikus társadalmunk minden tagjának, politikai csoportjának ezt követően a sikeres megrendezésen, s nem vélt igazának bármi áron történő bizonyításán kell dolgoznia! Egyértelmű döntésünkkel helyre kell állítani a vállalkozói kedvet, önbizalmunkat éppen úgy, mint partnereink csökkenő bizalmát. Az eddig elszenvedett kár csak milliárdokban és meg nem született vagy elvesztett munkahelyek tízezreiben mérhető! A döntés elhúzása egy olyan nemleges döntést jelent, ami a határozott nemhez képest is milliárdos gazdasági kárt okoz. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a jobb oldalon.)
