PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF) Köszönöm Elnök Úr! Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mielőtt részletekre térnék ki, szeretném a képviselőtársaimnak előrebocsátani, hogy speciális helyzetben vagyok, mivel két napirendi pontról kell beszélnem. Tudom, hogy a hozzászólásom jelentős része a második napirendi pontot, az országgyűlési határozatot érinti, de mivel az előterjesztésnek éppen az a lényege, hogy a társadalombiztosítási törvénybe emelné be a nyugdíjak értékállóságának a biztosítását, ami a második napirendi pont, ezért e törvény kapcsán kell elmondanom ezen véleményemet és érintenem az országgyűlési határozat néhány részletét.
Ennek kapcsán talán még azt kell előre kiemelnem, amikor a törvénymódosítási javaslatomat munkatársaimmal és Fejes Attila képviselőtársaimmal együtt megfogalmaztuk, akkor egy új feladatot határoztunk meg önmagunknak, egy olyat, amelyet szerintem a világon alkalmaznak és amely jelentős szemléletváltást kér a törvényhozástól, kér képviselőtársaimtól.
Évek óta a társadalombiztosítás és a nyugdíjbiztosítás kapcsán ebben az országban lehetőség szerint igyekeztek valamit a nyugdíjak értékállósága kapcsán tenni, mindig az ország lehetőségeire hivatkozva. Magyarul: úgy fogalmazódott meg minden esetben a kérdés a Parlament előtt – ha ott döntöttek –, a Kormány előtt – ha ott döntöttek –, hogy meddig terjed a költségvetés vagy a Kormány, vagy a Parlament lehetősége a következő évben annak érdekében, hogy a nyugdíjak értékállóságát valamilyen módon biztosítsák. Ilyen kérdést a nyugati világban nem tesznek fel. Ez a kérdés nem kérdés, ez egy biztosítási forma, még akkor is, ha az emberi megközelítéséből adódóan sajátos, azaz garanciákat képvisel. Ha a biztosítás egyik oldalát az érintettek az életpályájuk során teljesítették, azaz jövedelmük, a keletkezett jövedelmek után biztosítási díjat fizettek, akkor a biztosító lehetősége nem kérdés a másik oldalon, amikor a szolgáltatást kell nyújtania. Mind a Parlamentnek – ha ő dönt –, mind a Kormánynak ebben a kérdésben – én szeretném elérni, hogy a jövőben úgy fogalmazódjon meg a feladat – a nyugdíjak értékállóságát biztosítania kell és kezdjen el azon dolgozni, javaslatokat tenni arra, hogy ennek ennyi és ennyi a költségvonzata, akkor azt miből teremti elő. Az nem válasz ugyanis, hogy erre nincs fedezet. Ezt egy társadalom nem engedheti meg magának, hiszen egy biztosítási szolgáltatásról van szó. Éppen ezért el kell térni attól az évek óta alkalmazott gyakorlattól, amely ezen a területen is – én szociális demagógiának nevezem, bár nem biztos, hogy Parlamentbe való a szó – egy ilyen megközelítésből mindig azt mondta ki, hogy a lehetőségek kapcsán a lehető legkisebb nyugdíjaknál kell biztosítani a lehető legjobban ezt az értékállóságot. Ez ugyanis nem biztosítási oldal, erre ma már képeztünk is – ha korlátozott mértékben is – az önkormányzatoknak alapokat a vonatkozó tárgyévre is, ahol abban az esetben, ha nem biztosításról van szó, hanem más társadalmi okok miatt érintett állampolgárok megélhetése a minimum biztosítását követeli, akkor ezt szociális segély formájában vagy más módon tegye meg. Ami viszont a nyugdíjbiztosítást érinti, ott nemcsak a minimumot kell biztosítani, annak az értékállóságát, hanem folyamatosan fenn kell tartani a nyugdíj teljes értékállóságának a meglétét.
Amikor a különböző kormány-előterjesztéseket olvastam, nagyon sok kérdés fogalmazódott meg bennem, többek között, hogy miért alkossak ebben az érintett napirendi pontban egyáltalában álláspontot, mint törvényhozó, miért fogadjam el a Társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény 2. §-áról, mint módosított paragrafusról véleményt, amely azt mondja ki, hogy a nyugdíjat a szolgálati idő és az átlagkereset kapcsán kell megállapítani. Miért mondjam ezt ki, amikor ma Magyarországon 2,4 millió nyugdíjas van és a legutóbbi hetekben nyugdíjba vonultak közül képviselőtársaim egyetlen egy olyan nyugdíjast sem tudnak mutatni, akinek a nyugdíjából megállapítható lenne, hogy a nyugdíja ebből a két rendező elvből indult.
Miért fogadjak el egy ilyen 2. §-t, amely meghatározza a nyugdíjat, ha a 3. §-ban pedig kimondom, hogy ezt követően minden évben a lehetőségek… stb. kapcsán a Kormány jogosult módosítani egyszeri rendezéssel vagy többszöri intézkedéssel ezeket a nyugdíjakat. 30 % körüli inflációnál ez azt jelenti, hogy egy éven belül már nem is hasonlít a 2. § szerinti rendezőelvre az akkor nyugdíjba ment nyugdíjas kérdése. Megítélésem szerint nincs tehát lehetőség arra, hogy a 2. § elvét feladjuk. Ha minden esetben meg kell őrizni a nyugdíjfolyósítás egész időtartama alatt, ezért én a következő paragrafus módosítását, illetve ilyen megközelítési elhagyását javaslom a módosító javaslatomban és a törvényben. A Kormány feladata helyett – ott csak a javaslattétel maradna meg – törvény mondja meg, hogy milyen elv szerint és hogyan kell a következő év nyugdíjrendezését előkészíteni.
Szeretnék néhány dolgot a három kormányzati javaslat kapcsán kiemelni. Az egész társadalom nem visszautasította, de már nagyon nagy a társadalmi feszültség attól a rendezőelvtől, ami mindig a legkisebb nyugdíjak értékállóságára irányul. Szeretnék áttérni arra – hiszen ezt várja el tőlünk a társadalom –, hogy a szolgálati idő és a kereset alapján működjön a nyugdíj. Miért nem tesszük ezt meg képviselőtársaim? Miért maradunk ma ugyanabban a körben, amit tegnap a napirend előtti felszólalásomban kritizáltam, hogy nem döntünk, nem merjük felvállalni, hogy erre a másik variációra térjünk át, hanem döntöttünk arról, hogy a második napirendben egy köztes, azaz döntést nem tartalmazó variációról fog dönteni a Parlament, tehát egy olyanról, amelyik kicsit figyelembe veszi azt is, hogy a legkisebbek értékét őrizzem meg, de egy kicsit már belenyúl a szolgálati időbe. Ezzel – gondolom én – az előterjesztők szándéka az volt, hogy minden területnek adjanak valamit. Az élet az én tapasztalatom szerint nem így működik. Ez az lesz, hogy 2,4 millió nyugdíjas nem lesz elégedett azzal a határozattal, amit a Parlament hoz, az sem, akinek nagyon alacsony a nyugdíja és azt szeretné, hogy a lehetőség szerint minden forrást erre fordítsanak, és az sem, aki a társadalom egyik legnagyobb igazságtalanságának tartja, hogy az ő négy évtizedes munkáját, kiemelt tevékenységét devalváljuk valamilyen társadalmi lehetőség vagy szociális háló szempont megközelítéséből.
Tessék eldönteni, hogy mit akarunk, melyik elvet fogadjuk el. Én azt hiszem, hogy a hozzászólásomban jeleztem, nem tartom jónak, ha a javaslat olyan kompromisszumokat tartalmaz, amely a legkisebb nyugdíjak különös emelését fogalmazza meg. Módosító indítványt teszek a C változathoz, amiről a Parlament tegnap döntött, abból a megközelítésből, hogy legalább a javaslatból a 2.000 forintos felső határ mindenképpen kerüljön ki, amely maximált emelésként jelenik meg. (Közbeszólások: 3000.) 3000 forint. Ennek egyik oka nyilván az, hogy önmagában a korlátozásnak a ténye felesleges. Az előttem felszólaló képviselőtársam elmondotta, hogy milyen kis létszám, akit érint, a megtakarítás belőle nagyon kevés. A másik: már a C változat első pontjában is szerepel egy nehezen igazolható kompromisszum vagy korlát, amely a magasabb nyugdíjak esetében alacsonyabb egy összegű kiegészítést tartalmaz. Ha bevezetjük még ezt a második korlátot is, az már egyértelműen a szolgálati idő figyelembevételével korlátozza, ha bárhol életbe lép. Én azt hiszem, hogy mind a kettő korlátot fenntartani – külön-külön is megkérdőjelezhető, de a kettő együtt semmiképpen sem jó.
Szeretném azt is elmondani, hogy a kormányzati előterjesztést összességében egy 23–25 %-os rendezést ígér a társadalomnak a nyilvánosság előtt. Ha ezt ígéri, akkor legalább ezt – az én javaslatommal ellentétben, amely 30 %-os nyugdíjemelést tartalmaz, abból az elvből kiindulva, hogy kötelező megőrizni az értékállóságot – a 23–25 %-ot tényleg adja is oda. És ne tegyen bele olyan csapdákat, amelyek a különböző korlátok alapján meghatározott nyugdíjas körben ezt egyértelműen elhagyja!
Nagyon erősen figyeltem a javaslatokat, igyekeztem megnézni, megérteni, hogy csak énnekem tűnik-e a számítás némiképpen megkérdőjelezhetőnek. A javaslat ugye azt mondja, hogy 23–25 %-kal rendezik a nyugdíjat, de általam nem elfogadható érvek miatt azt mondja, hogy majd júliusban tegyünk 8%-ot, most pedig körülbelül 15 %-os nagyságrendet. Én azt hiszem, valamennyi képviselőtársam tudja, de a 2,4 millió nyugdíjas egész biztosan tudja, hogy ha most kap 8 %-ot, amit júliusban akarnak adni, akkor az 8% erre az évre vonatkozóan; ha ezt júliusban kapja, akkor ez 4% erre az évre vonatkozóan, mert az egyik esetben tizenkétszer kapja meg ezt a 8%-ra vonatkozó összeget, a másik esetben pedig hatszor.
Tehát ha valóban nincs más megoldása a Parlamentnek, mint mindössze ennek a 23-25%-nak a biztosítása, akkor azt kérem, egy összegben január 1-jén tegyék meg. Azt hiszem, emellett mások is szóltak, de különösen indokolják azok a lépések, amelyek kimondták, hogy a központi árintézkedéseket is egészében és most rögtön januárban meghozták. Bár szerintem nem az ideiekhez kell igazítani a nyugdíjak reálértékőrzését, mert azok ezt az értékvesztést tavaly szenvedték el, ezért külön is úgy kell tekinteni, hogy január 1-jén végre rendezni kell, különben két év halmozott inflációjával kellene számolni.
Szeretném, ha képviselőtársaim nem támogatnák azokat a javaslatokat – akárhol jelennek meg –, amelyek az átlagkeresetek esetében degressziót vezetnek be. Nem így működik a világ! Az a kérésem, ha valamit még igazán nem rontottunk el, akkor továbbra se rontsuk el. Azt szeretném, ha mihamarabb rátérne Parlamentünk, hogy meghatározza, mi az a biztosítási szint maximum, amely a nyugdíjbiztosítást mint szolgáltatást nyújtani fogja a társadalom, mint akár egy kötelező maximum az állampolgári minimum mellett. S akkor ebben az esetben eleve a maximumhoz kell igazítani a járulékelvonást is, és nincs helye semmiféle degresszió bevezetésének. Ne lépjünk bele ebbe az utcába, mert még a reményüket is elvesztik az emberek arra, hogy valaha is át fogunk térni egy olyan biztosítási formára, amely nemcsak a szolgáltatás oldalán gondolkozik azon, hogy igazságos-e egy ilyen társadalmi környezetben ilyen magas nyugdíjat adni, hanem abban is gondolkodik, hogy nem kívánok nyugdíjat adni ebben a magasabb jövedelemszférában, akkor nyugdíjbiztosítási díjat se szedjek el ebből a körből! És ezt a kettőt egyszerre és egy időben kell bevezetni.
Tehát a törvénymódosítási javaslatom átemeli, törvényi szintre emeli a nyugdíjak évenkénti értékállóságának rendezését, erre vonatkozik. Ha ezt képviselőtársaim ebben a törvényben támogatnák, abban az esetben nem lesz értelme országgyűlési határozatot hozni, hiszen egyértelművé válik a nyugdíj értékállóságának biztosítása. Ez a javaslat megfogalmazza, hogy ezt a 30%-os emelést a mindenkori öregségi nyugdíj minimumának négyszeresében, egy mai 20-25 ezer forintos nagyságrendben javasolja végrehajtani, tehát egyszerre és ebben a sávban. Ezzel is utalva arra, hogy bízom benne, az év folyamán vagy a következő évben megszületik az a nyugdíjtörvény, amely meghatározza ezt a maximumot – a kötelező biztosítás maximumát –, és én gondolom azt valahol, hogy társadalmilag ezen a szinten kell meghatározni, tehát ez sem egy hasraütött gondolat, hanem ebből ered.
Nem érinti a javaslat az ezt meghaladó nyugdíjak rendezését. Ebből adódóan az élet az ennél magasabb nyugdíjakat behozza majd ebben a rögzített és mindenkori védelemben ellátott sávban.
Még egy lényeges pontja van a javaslatomnak. Kérem képviselőtársaimat, ha az előzőeket nem fogadják el, akkor is gondolják át ennek a pontnak a tartalmát. Az én megítélésem szerint 1991-nek nem mehet neki úgy a Parlament, hogy nem készül fel arra, hogy esetleg – remélem, nem lesz ilyen, de reális esélye van – elszabadul ebben az évben az infláció. Én nem hiszem, hogy lesz időnk akkor összeülni új nyugdíjtörvényen gondolkodni, megvitatni a lehetőségeinket és intézkedni, mert ezt a nyugdíjasaink tartalékai nem bírják el. Ezért a törvénymódosítási javaslat határozottan intézkedik arról, hogy a folyamatosan mért, előző évhez viszonyított infláció esetén 35%-os inflációszintig évente kell újrafoglalkoznunk a nyugdíjjal vagy rendezni a nyugdíjat; 35–50%-os inflációszint várhatósága között félévente kell ezt újrarendezni a leírt elvek szerint; 50 és 100%-os infláció között háromhavonta; s ha a 100%-os inflációértéket eléri, akkor bizony havonta biztosítanunk kell, hogy a következő hónapban is legalább a legalapvetőbb élelmiszereket megvehessék a nyugdíjasaink.
Az előterjesztés egyébként két modellt ajánl a Kormánynak, hogy erre ő tegyen javaslatot bármelyik évben, de akkor az év folyamán tartsa fenn. Az egyik modell, hogy az inflációhoz igazítsa az értékállóságot, a másik modell, hogy a jövedelmekhez. De ha elkötelezte magát, akkor ezt tartsa is meg, mert ma olcsóbbnak tűnik a jövedelmekhez való hozzáigazítása a nyugdíjaknak, de abban a pillanatban, ha a társadalom meglendül és az inflációt meg fogja haladni az aktív dolgozók jövedelme, akkor is illik fenntartani ezt, és akkor a nyugdíjasoknak is meg kell hogy haladja, évről évre reálértékben is növekednie kell a jövedelmének. A másik megoldás, ami az inflációhoz igazít, az a nyugdíjasoknak nagyobb biztonságot ad, hiszen mindig megőrzi a nyugdíjukat. Ellenben ha a társadalom relatív javuló pályán van – és remélem, hogy hosszabb időt ez a társadalom javuló pályán lesz –, akkor a nyugdíj ezt nem követi, hiszen csak értékállóság van mögötte.
Ezeket a javaslatokat fogalmazza meg törvénymódosítási javaslatom. Kérem képviselőtársaimat, gondolják át, támogassák. Talán nem illik mondani a Parlamentben, mégis megteszem – ilyen időket élünk –: képviselőtársaim, szeretném, ha valamennyien, Önök közül mindenki idősebb korában körülbelül olyan elvek szerint kapna nyugdíjat, amilyen elvek mellett ma a voksát leteszi. Ha most azt mondjuk, hogy nem tudjuk biztosítani, hogy a nyugdíjasaink élete tovább ne romoljon, akkor én előre vállalom, hogy amikor ő nyugdíjban lesz, minden nyugdíjszelvénye mellé odateszek egy gazdasági indokot, hogy miért nem kap nyugdíjat. Jó?
Szeretném, ha valamennyien értenénk, hogy az aktív lakosságnak még csak-csak van lehetősége valami többletmunkával az életét fenntartani; ha úgy tetszik – bár nem szép szó –, az inaktív lakosságtól ilyet elvárni nem lehet. Ugyanúgy nem lehet elvárni tőlük, hogy legyen négy-öt év türelmük – vagy három év –, amíg a gazdaság helyzete rendeződik, mert ebben a korban ezt a türelmet kérni ettől a korosztálytól etikátlan.
Köszönöm szépen. (Taps.)
