CSEHÁK JUDIT, DR. (MSZP)
CSEHÁK JUDIT, DR. (MSZP)
CSEHÁK JUDIT, DR. (MSZP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Gondolom, az iménti parádriposztból mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy szakmailag más álláspontot képviselek, mint az előterjesztő és a törvénytervezet. Álláspontomat szeretném indokolni nem az elfogadás és a megértés balga reményében, hanem azért, hogy Önök tisztában legyenek azzal, hogy van más lehetőség is, még akkor is, hogyha a tisztelt Ház ezt a törvényjavaslatot fogja megszavazni.
Szeretnék tárgyilagos lenni. Ezért el kell, hogy mondjam, hogy a törvényjavaslat egy gondosan előkészített, őszinte, nyílt, szakmailag velejéig rossz törvényjavaslat.
Gondosan előkészített, hiszen a gondos előkészítés minden kellékével rendelkezik. Előkészítő bizottságot hoztak létre, vezetői intuíciókat kaptak, ezeket gondosan csokorba kötötték, előanyagot készítettek, áttekintették a nemzetközi példákat, melyektől nem hagyták magukat zavartatni, és leírták a javaslatot.
Őszinte azért, mert számomra is, és gondolom, minden érdeklődő képviselő számára nyilvánvalóvá vált és kézbe foghatóvá az a törvény-előkészítés, amiből mi is meríthettünk.
Nem tagadta le a szándékát, ezért nevezem a törvényjavaslatot nyíltnak.
Nyíltan vállalja, hogy nem tartja alkalmasnak az állampolgárt ma Magyarországon az egészsége iránti érdekek képviseletében és felismerésében. Nyíltan vállalja azt, hogy az önkormányzatokat ma és a következő 10-15 évben nem tartja alkalmasnak arra, hogy a jelenlegi egészségügyet kezeljék, irányítsák, foglalkozzanak vele, felelősséget vállaljanak érte, és el tudják látni az állampolgárokat. Nyíltan vállalja azt, hogy centralizálni akar, olyan szakmai kérdésekben akar dönteni, amelyekre még a példaként felemlített 1936-os közegészségügyi törvény sem vállalt irányítást, például a magánszféra területén.
Nyílt a tekintetben is, hogy bevallja, itt tulajdonképpen jó lenne két szolgálatot szervezni. Egyet a közegészségügyre, ami a közegészségügyi hatósági feladatokat foglalná magába, és egy másikat a népegészségügy szakmai felügyeletére. És az előterjesztők úgy látták az önkormányzati törvény vitájánál, hogy elég nehéz lesz a törvényhozással egyetlenegyet elfogadtatni. Ezért azt a roppant praktikus, ám végeredményében célszerűtlen megoldást választották, hogy összecsúsztatták a kettőt. Ez bennem azt a képzetet kelti, amikor az anya tudva gyerekéről, hogy nem szereti se a spenótot, se a csukamájolajat, összekeveri a kettőt, hogy ha ugyanis kinyitja a kisded a száját, akkor remélhetőleg a kettőt majd egyszerre lenyeli. Én óvnám a tisztelt törvényhozást ennek a keveréknek a mérlegelés és gondolkodás nélküli elfogadásától és lenyelésétől.
Meg kell, hogy mondjam, hogy az előtörténet nemcsak a tekintetben érdekes és hasznos, hogy rámutat számos háttérinformáció ismeretében a végeredmény gyengeségére és hiányosságaira, hanem érdemes a történelemben egy kicsit előrébb menni.
A közegészségügyet nem túl gyakran szokta tárgyalni a magyar törvényhozás. Legelőször Fáy Pál előterjesztésében az 1700-as évek utolsó évtizedében egy parlamenti bizottság készített javaslatot, amit a törvényhozás nem kívánt megvitatni. Stáhly terjesztette elő a következőt 1848-ban, amit az ismert események akkor elsodortak, majd 1876-ban fogadta el az első közegészségügyi törvényt Tisza Kálmán előterjesztésében, Ferencz József aláírásával, és meg kell hogy mondjam, hogy én ezzel a törvényjavaslattal, ezzel az első magyar közegészségügyi törvénnyel szimpatizálok.
Igaz, ez nem elsősorban Tisza miniszterelnöknek és az aláíró koronás fő erénye, hanem Markusovszkyék szellemi körének, akik egy rendkívül korszerű közegészségügyi szemléletet képviseltek Magyarországon.
Ezek után, ha kihagyjuk az 1908. és 1925. esztendőket, 1936-ban tárgyalta az oly sokszor hivatkozott tisztiorvosi rendszerről szóló törvénytervezetet a magyar Parlament. El is fogadta. Mondanom sem kell, hogy ebben a vitában – mint itt is – rendkívül komolyan csaptak össze a centralizáció és az önkormányzatiság hívei. Úgy gondolom, hogy nem kell restellnünk, hogy szakmailag ma is két álláspont van: az önkormányzati önállóság és a centralizáció hívei, mint ahogy ezt a törvénytervezet és a mai vita is mutatja. Tulajdoképpen ez a kettősség mindig is felmerül. Megpróbálták ötvözni ezt a kettősséget. 1936-ban bevallottan – ha szabad idézni az akkori ellenzék egyik alakjának a felszólalásából – azt mondják, hogy a "magyar közigazgatásban az egészségvédelem részére olyan rendszer alakult ki a múltban, a már általam idézett 1876-os közegészségügyi törvény következtében, amely a központi vezetés és irányítás biztosítása mellett az intézkedési jognak tekintélyes részét az önkormányzati szervekre, a törvényhatóságokra ruházta át. Ez a megoldás nálunk nagyon rokonszenves volt, mert ez a berendezkedés a helyi szükségletek meglátására és azok kielégítésére a legtöbbször alkalmasnak bizonyult, ezért népünk ezt a rendszert megszerette, Alkotmánya legerősebb pillérének tartotta a múltban, és tartja ma is." Majd folytatja: "Az állam a beavatkozások szükségletének növelését azzal igyekszik magyarázni, hogy mivel a törvényhatóságok a központi vezetésnek csak közvetítői, lefelé a községek felé, az állam csak akkor vállalhatja intézkedéseinek eredményeiért a felelősséget, ha a végrehajtó közegek megválasztása útján közvetlenül a végrehajtást is befolyásolhatja."
Azt gondolom, hogy így van ez ma is. Arról van ugyanis szó, hogy az egészségügy fenntartására, finanszírozására szolgáló eszközöknek majdnem 80 százaléka a társadalombiztosítás kezelésében van jelenleg. Ha a társadalombiztosításnak önkormányzata lesz, akkor a társadalombiztosítási önkormányzatéba kerül. Az egészségügyi intézmények tulajdonjoga – úgy tűnik – az önkormányzatoké lesz majd, ha már nem az. Mi marad a központi kormányzásnak? Maradna, ha korszerűen gondolkodna, a képzés, a tudományos kutatás, a területi egyenlőtlenségek kiegyenlítése, a korszerű kísérletek menedzselése, a korszerű ismeretek közkinccsé tétele, valamint korszerű törvények meghozatala. Ehhez természetesen más megoldást választ, egy összevont, központosított, centralizált tiszti főorvosi rendszer révén próbálja meg nemcsak a közegészségügyet irányítani és igazgatni, hanem a magyar egészségügyet, hovatovább a prevenciót, sőt a törvénynek egy passzusa arra utal, hogy még az önálló, öntevékeny állampolgári szervezeteket is ez a szervezet fogja irányítani. Azt gondolom, hogy ezt a megoldást szakmailag ugyan lehet konzekvensnek tekinteni, de korszerűnek semmiféleképpen nem. Nem lett volna ez korszerű már száz évvel ezelőtt sem, mert akkor – ellenzékinek cseppet sem nevezhető bizottsági előadója a törvényjavaslatnak, akit Wulner Gyulának hívnak, a következőképpen érvelt: "Mindenki – már aki elfogadja ezt a törvénytervezetet – megtalálja a törvényjavaslat keretében a teendőjét, kötelességét mindenki a központi Kormánytól az utolsó községig, de megtalálja a társadalom is, mert csakis mindazok közreműködése nyújt biztos kilátást". Főképp ezen utolsóra vagyok bátor fölhívni a tisztelt Ház figyelmét: a társadalmi közreműködésre. Meggyőződésem, hogy a törvényjavaslat jótékony hatásúvá elsősorban abban fog érezhetővé válni, ha a közegészségügy elvei és szabályai átszivárogva a társadalom minden rétegére, lassanként és fokozatosan mindennapi életút szokásává válnak, és megszokván mindenki a közegészségügy érdekét, saját érdekének fogja tekinteni a törvény végrehajtását, ellenőrizni fogja később maga a társadalom is.
Az előterjesztővel szemben én hiszek az állampolgárban, hiszek az önkormányzatokban. Képesnek tartom az önkormányzatokat arra, hogy meg tudják oldani az egészségügy irányítását.
Hadd fejezzem be azzal, hogy őszinte és konzekvens a törvénytervezet annyiban, hogy ezt az instrukciót teljesíti, olvasom a minisztérium saját anyagából: "Ne tartozzon ez a szolgálat az önkormányzat szervei közé, hanem az önkormányzat végső soron a miniszter, a minisztérium képviselője, kihelyezett szerve – most tessenek figyelni –, meghosszabbított keze, szeme, füle stb. legyen". Ezzel a képzavarral nem is tudok mit kezdeni, hogy meghoszszabbított keze, azt talán még tudnám, de a meghosszabbított szeme, füle stb., erre már nincs is ötletem. (Derültség.) Nagyon is félek, hogy ez a meghosszabbított stb. lenne belőle. Ezért nagyon kérem Önöket, hogy mérlegeljék, mit szavaznak majd meg. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
