CSIZMADIA ISTVÁN (MDF)
CSIZMADIA ISTVÁN (MDF)
CSIZMADIA ISTVÁN (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Beszédemben a 2910-es módosító indítvány egyik preambuluma javasolt mondatát szeretném támogatni.
Engedjék meg, hogy egy kis kitérővel kezdjem, mielőtt a konkrét részletre rátérek. Palkovics Imre MDF-es képviselő, munkástanácselnök és Schamschula György MDF-es képviselő, munkaügyi államtitkár pár hétig nem volt beszélő viszonyban egymással. A közvetlen ok az, hogy Schamschula György azt mondta a Parlament folyosóján Palkovicsnak, hogy "Látod, Imre? Az eddigiekkel azt érted el, hogy eddig bármikor bejöhettél hozzám a minisztériumba, a jövőben csak akkor, ha előre bejelentkezel és én ráérek, de garantálom neked, hogy nem fogok ráérni."
Mik a mélyebb előzmények? Mivel érdemelte ki Palkovics képviselőtársam ezt a fejmosást egy kormánytag részéről? A történet messzire nyúlik vissza. Egy éve, fél éve egyre gyakoribb jelzések érkeztek a képviselőkhöz – kormánypártiakhoz és ellenzékiekhez egyaránt – arról, hogy sok munkahelyi vezető nem veszi komolyan a szervezkedési szabadságot, akadályozza azt, elbocsátják azokat az embereket, akik hallatni merik szavukat. Az indoklás persze az, hogy létszámfölösleg van, sok a gazdaságtalan vállalat, sok az elbocsátás, épp ezért nagy a létbizonytalanság. Az emberek óvatosabbak, nem akarják elveszíteni munkahelyüket. Sok képviselőtársamtól hallottam ezt a véleményt, hogy a Kormány meghagyta a régi vállalatvezetőket, s most cserébe azt kapja vissza, hogy elbocsátják azokat az embereket, akik annak idején a változások legaktívabb szervezői, illetve támogatói voltak.
Palkovics Imre ilyen előzmények után, körülbelül fél évvel ezelőtt egy drámai hangú beszédben kérte a Kormányt, hogy a szervezkedési szabadság biztosítására jobban figyeljen oda. Erre ígéretet is kapott. A valóságban azonban szinte semmi sem történt. Miért nem?
Antall József miniszterelnök úr már szinte beiktatásakor világossá tette, hogy a szakszervezetek belügyeibe a Kormány nem kíván beavatkozni; dalárdát, cserkészcsapatot, Ligát, Munkástanácsot és MSZOSZ-t szevezni nem feladata egyik minisztériumnak sem. Már akkor voltak, akik azt mondták, hogy ez igaz egy normális demokráciában, de itt rendszerváltozás zajlott, s meghagyni a régi szakszervezeteket nem egyéb, mint időzített bomba a Kormány feneke alatt, de még inkább az új rendszer ellen.
A Kormány több mint egy évig igyekezett távol tartani ezt a problémát; majd csak átalakul – gondolhatták –, például átalakul a szakszervezeti struktúra, legyengül az MSZOSZ, megerősödnek a munkástanácsok vagy a Liga, vagy megerősödik az MSZOSZ, vagy megegyezik egymással a három szakszervezet. A Kormánynak majdnem mindegy volt, hogy kivel tárgyal. Az volt az érdeke, hogy a munkavállalói viták és bérharcok ne az utcán, hanem erős szakszervezetek közreműködésével, tárgyalások mellett oldódjanak meg.
A taxisblokád idején egy oldalra kényszerült a három szervezet. Leültek egymással tárgyalni. A miniszterelnök úr nyilatkozataiban nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy mindez precedenst teremtett, megnyitotta a megegyezés lehetőségét. Nem ez történt. A szakszervezeti vezetők saját hatalmi harcaikkal voltak elfoglalva, a munkavállalók pedig szinte érdekképviselet nélkül maradtak. Persze van itt is ellenpélda, nem szerencsés dolog általánosítani. De tény, hogy a szakszervezetek nem tudták kiharcolni tagjaik életkörülményeinek lényeges javítását. Pedig ez a fő feladatuk ésszerű keretek között.
Ilyen előzmények után az MSZOSZ, amelynek 2,7 millió ember fizeti a tagdíjat, lépéskényszerbe került. A biztos lépés az lett volna, ha megegyezésre törekszik a másik két szakszervezettel, és együtt léptek volna fel. Bármilyen más lépés rossz. Nem ez történt. Nem egyeztek meg. Helyette a legrosszabbat választották, általános országos sztrájkot hirdettek meg, a Kormánnyal való konfrontációt választották. Mindkét fél óvatos duhajnak bizonyult, tudták, hogy nem ez a harc lesz a végső, egyaránt sok veszítenivalójuk volt. Például egyrészt az, hogy túl jól sikerül a sztrájk, a Kormány megbukik, a szakszervezet elveszíti a kontrollt tagjai felett, zűrzavar lesz. Másrészt, ha nem sikerül a sztrájk, az az MSZOSZ jelenlegi vezetésének bukását is eredményezheti. Ilyen előzmények után leültek a tárgyalóasztalhoz, és kompromisszumos megoldást kötöttek.
Ezek után elmondhatjuk-e, hogy nyugvópontra jutott a szakszervezetek ügye? Nem, mert a munkavállalók érdekképviselete, a szervezkedési szabadság még mindig nincs megnyugtató helyzetben!
És itt jön az a mondat a preambulumban, amit szeretnék megerősíteni – idézem –: "A jogilag rendezetlen helyzet veszélyezteti a szervek működőképességét, és gátolja a szervezkedési szabadság alkotmányos jogának érvényesülését."
Mindezt azért mondtam el, mert egy nyílt levelet kaptam választókörzetem legnagyobb vállalatának szakszervezeti tanácsától, amelyben azt kifogásolják, hogy "A törvényjavaslatok sértik az alapvető állampolgári jogokat" – én ezzel ellenkezőleg úgy érzem, hogy inkább biztosítani fogják. Azt írják, hogy "A szakszervezeti tagok írásban, önként nyilatkoztak a szervezeteikbe való belépésükről, a tagdíjfizetés módjáról." Ezzel kapcsolatban azt tudom mondani, hogy a jövőben is meglesz ez a lehetőség, tehát mi nem fogjuk betiltani a szakszervezeteket, ez a lehetőség megmarad. (Taps a Szocialista Párt soraiban.) Írják, hogy jogállamban a tulajdon szent és sérthetetlen. Mi ezt a tulajdont nem kívánjuk államosítani, ez megmarad a szakszervezetek tulajdonában. Tehát ezzel a mondattal sem tudok egyetérteni. Egyetértek viszont az egyik zárógondolattal; jogállamban, jóléti társadalomban akarunk élni, nem szabad versenyes, hanem szociális piacgazdaságot akarunk. Itt jön a főmondat; márpedig ez erős szakszervezetek nélkül megvalósíthatatlan. Úgy gondolom, ennek a törvénynek az elfogadása inkább erősíteni fogja a szakszervezeteket, mintsem gyengíteni, ezért én el is fogom fogadni. Köszönöm szépen. (Taps.)
