FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP)
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP)
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Május 14-én, az általános vita megkezdésekor pártunk vezérszónoka ezeket mondta: A Kereszténydemokrata Néppárt kritikusan értékeli a törvényjavaslatot és nem titkolja azt a szándékát, hogy a részletkérdésekben az egyházak érdekét és felfogását kívánja képviselni, szükség esetén koalíciós partnereivel szemben is. Célját azonban nem kiélezett viták, hanem a meggyőzés eszközeivel kívánja elérni, mely nem veszélyezteti a koalíció egységét.
Nem gondoltuk, hogy vállalásunkkal ilyen nehéz feladatra vállalkoztunk. Az első, de hangsúlyozom, korántsem a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy rajtunk kívül még számos parlamenti párt szónokai jelentették ki, hogy ők ismerik legjobban az egyházak gondolatait, kívánságait, véleményét, és ők képviselik legjobban az egyházak valós érdekeit. Ebben a versenyfutásban az első módosítást még viszonylag könnyű volt végrehajtani. Segítségünkre volt az a Bibliából vett okosság, hogy a fát gyümölcseiről lehet felismerni, és így amikor az első hangzatos nyilatkozatok és programismertetések után sor került a konkrét módosító javaslatok előterjesztésére, akkor viszonylag könnyű volt elválasztanunk azokat, amelyekről úgy gondoltuk, és ma is úgy gondoljuk, hogy valójában nem az egyházak érdekeit, nem az egyházak működőképességének valódi értékeit volt szándékukban képviselni.
A második csoportosítás már sokkal nehezebb. Itt már csupán olyan Kormány megfogalmazásokról és módosító javalsatokról van szó – ezek között kell válogatnunk –, amelyek tiszta és nemes szándékához nem férhet kétség. De ismerünk egy másik bibliai okosságot is, azt, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Erre a törvényre, és egyáltalában az egyházak valós érdekeire ma már véleményünk szerint csak egyetlen reális veszély fenyeget. Azok az alapvetően jó szándékú elvek, javaslatok és kezdeményezések, amelyek a törvény gyors és zökkenőmentes elfogadását és a kétszer ad, aki gyorsan ad elvének veszélyeztetését jelentik.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nem tagadom, hogy féltem ezt a törvényt. Most már nem azoktól féltem, akik lelkiismereti vagy más okokból ellenzik az egyházak működőképessé tételét. Most már azoktól féltem, akik a Kormány oldalán hatalomból, erőpozícióból, tolerancia és minimális megértés nélkül akarják ennek a törvénynek a minden általuk helyesnek tartott elképzelését keresztülvinni.
És féltem azoktól, az ellenzék oldalán álló képviselő társaimtól, akik nem alapvetően egyházellenes érzületből ugyan, de politikai presztizs-okokból állnak készen arra, hogy megakadályozzák a törvény gyors hatályosulását.
Hevesebb vérmérsékletű koalíciós képviselőtársaim részéről számos vád ért azért, mert a törvényjavaslat első alkotmánybizottságbeli tárgyalásán olyan álláspontot foglaltam el, hogy a törvényjavaslatnak az az eredeti szándéka, hogy mellőzi az önkormányzatok teljes kártalanítását, nem egyeztethető össze az Alkotmánnyal. Az Alkotmánybíróságnak közismert, a kárpótlás ügyében elfoglalt álláspontja nyomán nyertem tulajdonképpen felmentést és rehabilitációt. Az ebben a tárgyban benyújtott módosítási javaslatom részben feleslegessé vált. Ez egy deklaratív jellegű nyilatkozat, amely elismerné az önkormányzatok teljes kártalanításának a szükségességét. Ha visszavonásra kerül sor, annak az lesz az oka, hogy azóta az elv számos módosító javaslatban nyert átvezetést, és ezeknek a módosító javaslatoknak az elfogadása – amelyeket a Kormány is támogat – tulajdonképpen feleslegessé teszi a deklaratív jellegű törvénybe foglalást.
A továbbiakban három olyan módosító javaslatról szeretnék említést tenni, amely a bizottsági tárgyalásokon nem vívta ki a Kormány, illetve a bizottságok egyetértését.
Az elsőnél javaslattevő képviselőtársaimmal együtt tulajdonképpen teljesen biztosra mentünk; annyira, hogy még ma is meglehetősen érthetetlenül állunk azzal szemben, hogy miért nem került ez a módosítási javaslatunk támogatásra. Arról van szó, hogy bizonyos ingatlanok tulajdonjogától megfosztották az egyházakat, anélkül azonban, hogy ezeket az ingatlanokat kivették volna az egyházak birtokából, illetve használatából. Többnyire olyan hitéleti célokat szolgáló ingatlanokról, főleg templomokról van itt szó, amelyek szorosabb vagy lazább fizikális kapcsolatban vannak más ingatlanokkal, de ebbe a körbe tartozik például a világhírű sárospataki kollégium is.
Senki sem vonja kétségbe, hogy ezeket az ingatlanokat vissza kell adni az egyházaknak. Az egyházak kérik ezeknek az ingatlanoknak a visszaadását, és ezt már a minisztériumi előzetes egyeztető tárgyalásokon is kérték. Módosító javaslatunk arra irányult, hogy ezeknek az ingatlanoknak a tulajdonjoga az egyébként kötelező eljárás mellőzésével, a törvény erejénél fogva szálljon át az egyházakra.
Ezt a javaslatunkat a bizottságokban az ellenzék jelentős része is támogatta, a Kormány támogatását azonban nem sikerült kivívnunk. Ezért – ha csak tisztelt képviselőtársaim a javaslat mellett nem szavaznak – ezeket az ingatlanokat be kell majd jelenteni, 90 nap múlva nyilvántartásba kell venni, ezeknek bizottsági tárgyaláson kell keresztülesniök, kormánytárgyaláson kell keresztülesniök, sőt előfordulhat az is, hogy egy harapós önkormányzat a Kormány elhatározását bíróság előtt megtámadja. Ezzel rengeteg idő múlik el, véleményünk szerint teljesen feleslegesen. Lehet, hogy képviselőtársaim közül többen értik, hogy miért van szükség erre az időhúzó eljárásra, kereszténydemokrata képviselőtársaim azonban nem tudják megérteni.
Az általános vitában sok szó esett az egyházi illetményföldekről, papok, kántorok, harangozók és más egyházi alkalmazottak illetményföldjeiről. Nem akarom az elhangzott érveket ismételni, csupán egy eddig még el nem hangzott szempontra hívnám fel a figyelmet. Úgy tűnik, mintha ez elől a kérdés elől a Kormány ki akarna térni, mintha nem akarna a kérdéssel egyenesen szembenézni.
A probléma már a kárpótlási törvény kapcsán is felmerült. Sokan ott akarták ezt a megoldást javasolni. Akkor úgy hallottuk, hogy abba a törvénybe ez nem fér bele, mert ott csak személyes kárpótlásról lehet szó. Ebbe a törvénybe azért nem fér bele, mert ennél csak termőföldről lehet szó. Ha megérjük, hogy egyszer majd elénk kerül a személyi sérelmek miatti kártalanítás, akkor abba a javaslatba sem fog beleférni, annak ellenére, hogy ezeknek a földeknek az úgynevezett önkéntes felajánlását igen gyakran kísérte az addig használók bántalmazása, sőt ennél sokkal radikálisabb meggyőzése is.
Nem hiszem, hogy ebben az országban lenne valaki, akinek az agyában reális lehetőségként merülne fel az egyházi nagybirtokrendszer visszaállítása, de nem tudom megérteni azoknak a rettegését sem, akik félnek attól, hogy az egyház és a föld akár egyetlen napon is említtessék. Akik úgy gondolják, hogy a magyar demokrácia, a magyar piacgazdaság dőlne akkor össze, ha a parasztgyerekekből lett lelkészeket, egyházi alkalmazottakat csak közel engednők a földhöz.
Egyről azonban nem feledkezhetünk meg: arról, hogy ebben az országban nemcsak a hitéletet, a kulturális életet, az oktatást, hanem a korszerű földművelést is az egyház teremtette meg. Azokat a javaslatokat, amelyek az egyházi illetményföldek kérdésében a kárpótlási törvényhez hasonló technikai megoldásra vonatkoznak, jónak tartjuk és támogatjuk.
Előterjesztettünk végül két olyan javaslatot, amely a gazdasági társaságokba bevitt, találóbb és népszerűbb kifejezéssel: átmentett volt egyházi ingatlanok tulajdonjogának, kezelési és használati jogának a visszavételére irányul. Nincs szándékunkban a nagynehezen kialakulgató új tulajdonviszonyokat, tulajdonjogokat szétverni, csak azt szeretnők kérni, hogy az átmentők kénytelenek legyenek megválni átmentésük gyümölcsétől.
Egyrészt azt szeretnők igazolni, bizonyítani, hogy lehet tenni valamit azokkal az ügyeskedőkkel szemben, akik miatt már évek óta háborog az ország, de akikkel szemben a törvényhozók – beleértve saját magunkat is – egyelőre tehetetlenül állnak; másrészt szeretnők legalább is elindítani az egyházakat a részvénytulajdonlásnak és a korszerű gazdálkodásnak azon az útján, amelyet egyébként a későbbiekben pártállásra való tekintet nélkül szánunk nekik, és amelyet ezzel a törvényjavaslattal, illetve törvénnyel meg is fogunk ígérni nekik.
E javalsatainkkal szemben a Kormány álláspontja nagyon rövid és egyszerű volt: egy mondatba volt tömöríthető. Az volt az álláspont, hogy a civilisztikai szakértők szakvéleménye szerint ez a javaslatunk ellenkezik a társasági törvénnyel. Ehhez képest az én érvelésem is csak egy mondatra szorítkozott, éspedig arra, hogy véleményem szerint ez a javaslat vagy ezek a javaslatok nem ellenkeznek a társasági törvénnyel.
Természetesen nem igényelhetem, hogy képviselőtársaim döntsék el ezt a lakonikus rövidségű vitát. Még azt sem zárom ki, hogy valahol valamilyen jogszabályba tényleg beleütköztünk.
Annyit azonban meg mernék kockáztatni, hogy a Kormány által foglalkoztatott szakértői gárdának nem arra kellene törekednie, hogy mereven mondjon nemet olyan javaslatokra, amelyek lehet, hogy talán kezdetleges eszközökkel, de egy nagyon sokak által óhajtott célt, a vagyonátmentések szankcionálásának megkezdését szeretnék elérni. Inkább kellene azon fáradozniok, hogy segítsék és korrigálják az ilyen javaslatokat, sőt esetleg sajátmaguk próbálják foltozgatni és alakítani a törvényeket azért, hogy az átmentési botrányoknak végül is valahogyan véget lehessen vetni. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
