KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Úgy indultam neki ennek a napnak, hogy valamikor a délelőtt folyamán fogok szólni, és tele voltam kellemes gondolatokkal és vidám érzésekkel, de ez az egésznapos vita egy kicsit felőrölt, és talán már nem tudok olyan lelkesen beszélni, mint ahogy délelőtt beszéltem volna.
A lelkesedésemnek az lett volna a tárgya, a mondanivalója, hogy végre, hogy végre eljutottunk odáig, hogy ezt a törvényjavaslatot a Ház plenáris ülése megtárgyalja. Ugyanis ezt a 81-es számon nyújtottam be. Ebből a számból mindenki kikövetkeztetheti, hogy ez az új Parlament egyik első törvényjavaslata volt, legalábbis az elsők közé tartozott.
Én azt hiszem, hogy a történészek számára egy érdekes feladat lesz végigvizsgálni azt, hogy miért is tartott ilyen sokáig – több mint egy évig – az, hogy ez a törvényjavaslat némileg változó formában, de a lényegét tekintve változatlan módon ilyen sokára került a plenáris ülés elé. Én azt hiszem, de tudnék erről egy pár dolgot mondani, de akkor végleg elromolna ez az ünnepi hangulat, és ezért mellőzöm azt, hogy az elhúzódásnak a történetéről bármit is mondjak. Annál is inkább, mert ennek a jókedvnek, amit ez a törvényjavaslat – ez a lehetőség, hogy ezt itt előterjeszthetem – kelt bennem, annak az az oka, hogy a kezdeti időknek, hogy így mondjam, a rendszerváltás első heteinek a hangulatát idézi az, hogy itt egyáltalán erről szó van, mint ahogyan a rendszerváltás hangulatát idézte az is, hogy az a sajátos helyzet is, már régen nem átélhető helyzet állt itt elő, hogy a kormánypártok és az ellenzéki pártok közül kettő nagyjából egy platformon volt – azért nem teljesen, de bizonyos lényeges dolgokban igen –, és szemben állt a volt állampárt utódpártjával.
De ezek már egy kicsit olyan dolgok, amelyek igazában nem aktuálisak ebben a formában, és azért az egésznek egy ilyen furcsa "déja vu" jellege van, és nem egészen adekvát ehhez a pillanathoz, ehhez az időszakhoz, amelyben benne vagyunk. Ennek a – hogy úgy mondjam – kormánypárti-ellenzéki egységnek a kifejezője az is, hogy ugye, az előző törvényjavaslatot, a szakszervezeti vagyonnal kapcsolatosat – ez egy hárompárti előterjesztés volt, MDF, FIDESZ, SZDSZ együttesen terjesztette elő –. ez ugyan egyedül SZDSZ-es előterjesztési javaslat, amelynek egyedüli előterjesztője én vagyok, de azt hiszem, hogy a napirend legépelője áldozni kívánt az egység szellemének azzal, hogy a nevem után azt írta, hogy: MDF. (Kis derültség.) Ezt azért én egy sajtóhibának tekintem, és nem akarnám azzal biztatni frakciómat, hogy elhagyom őket. (Mozgolódás, zaj.)
Ami a javaslat érdemét illeti: azt hiszem, hogy a tagdíjaknak a fizetésből való levonása az egy olyan gyakorlat, amely teljes mértékben túlélte a korát. Pontosabban az a gyakorlat élte túl a korát, hogy a szakszervezeti tagdíjakat mintegy automatikusan vonják le egy 1988. januárjában aláírt nyilatkozat alapján.
Ennek a nyilatkozatnak semmi más – nem mondom, hogy jogszabályi, de mondjuk – írásos háttere nincs, mint egy 1987. november 27-én született SZOT-határozat. Ezzel nem is volna semmi baj, hogyha ez a SZOT-határozat akkor senki másra nézve nem lett volna, nem rejtett volna valamiféle kötelezettséget, kizárólag a szakszervezeti funkcionáriusokra nézve.
Időnként vita támad arról, hogy alkotmányos dolog-e beleavatkozni egy magánjogi kapcsolatba. Ezt az ellenvetést ennek a törvénytervezetnek a kapcsán többször lehetett hallani, tehát ugye itt egy magánjogi kapcsolatról van szó: a munkavállaló nyilatkozik, hogy azt kívánja, hogy a szakszervezete javára vonjanak le egy bizonyos összeget a fizetéséből. Én teljesen elhinném, hogy itt semmi más nem történik, mint egy ilyen szerződéses, egy ilyen magánjogi viszony jön létre, jött létre ezzel az aláírással és hogy ebbe a Parlamentnek beleavatkozni, az valahogy jogsértő.
Igen ám, csak az a helyzet, hogy furcsa módon mindazok a vállalatok, amelyeknek szakszervezeti tag munkavállalói voltak – és valamennyi Magyarországon működő vállalat ilyen volt, és ilyen ma is – egyszeriben teljesítették azt a ki sem mondott utasítást, hogy intézzék ezt a tagdíjlevonási ügyet. Ugyanis ennek semmiféle jogszabályi háttere nincs. Furcsa módon az adott körülmények között az államigazgatás és a kormányzat még azt a fáradságot sem vette magának, hogy akár egy minisztertanácsi rendelettel vagy miniszteri rendeletekkel megtámogatták volna ezt. Egyszerűen csak elkészült ez a SZOT-határozat. Ez – nem lévén rendelet – meg sem jelent semmiféle hivatalos közlönyben, azt hiszem, egyáltalán nem jelent meg sehol. Nekem egy gépelt példányom van belőle, és csodálatos módon a Magyarországon működő összes munkahely januárban pontosan tudta, hogy mit kell csinálni, hogyan kell levonni a szakszervezeti tagdíjat a munkabérből. Ez nem mehetett másképp, mint a belső utasítások, az informális utasítások rendszerén át. Tehát hogyha itt ennek a megszüntetéséről beszélünk, és ennek a megszüntetését kívánjuk, egyáltalán nem arról van szó, hogy egy alkotmányos gyakorlatba, egy természetes és egy jogi személy közötti magánmegállapodásba akarunk beleavatkozni, hanem azt a tarthatatlan és képtelen helyzetet véljük rendezendőnek, hogy egy †87-es SZOT-határozat alapján még ma is minden magyar munkahely bérszámfejtői, könyvelői intézik azt a dolgot, hogy levonják a munkabérből a szakszervezeti hozzájárulást. Tulajdonképpen teljesen érthetetlen és képtelen, hogy ez a dolog így fennmaradt, és senkinek sem jutott eszébe az, hogy azt mondja, hogy kérem, én nem vonom le.
Hogy a SZOT abban az időben mennyire államhatalmi intézmény volt, annak a bizonyítéka az, hogy ebben a határozatban az áll, hogy amennyiben a munkáltató a megbízást objektív okokból nem tudja vállalni – eszébe se jut a SZOT-nak mint rendelkező államnak, mint a rendelkező állam részének, hogy feltételezze, hogy esetleg nem objektív okból, hanem szubjektív okból nem vonja le, nem vállalja ezt a megbízást egy munkahely, azt mondja, hogy nem fogok azzal foglalkozni, hogy a szakszervezet számára számfejtsem a tagdíjakat.
Ennyit a dolognak a túlélt, idejétmúlt részéről. Érdemes abba egy pillanatra belegondolni, hogy miért került sor egyáltalán erre a SZOT-határozatra, miért vezették be akkor, †87 őszén, illetve †88 januárjától ezt a levonási rendszert. A magyarázat és az egyik valóságos indok kézenfekvő: ugye akkor jött be, †88 januárjában a személyi jövedelemadó, és a személyi jövedelemadó leírhatóvá tette a szakszervezeti tagdíjat.
Tehát ennek a számfejtése valóban sokkal egyszerűbb volt így, hogyha a munkabérből vonták le, mint hogyha utólag kellett volna adóbevallást készíteni.
De azt hiszem, hogy nem szabad megfeledkeznünk egy másik okról – amiről akkoriban sokat beszéltek –, nevezetesen ugye, hogy †87-88 fordulóján az emberek azért már nem féltek annyira, és elkezdték a szakszervezeti tagdíjakat nem fizetni, sőt elkezdtek némelyek kilépni a szakszervezetből. Különböző viták voltak akkor, Nagy Sándor 6000-7000 kilépőt ismert el havonta, mások ennél jóval nagyobb számú kilépőt tételeztek fel. Mindenesetre a szakszervezet, a SZOT bevételei jelentősen csökkentek. Annak ellenére, hogy a SZOT üdülési és kulturális célból közel egymilliárd forint állami támogatást kapott, a tagdíjbevételek – amelyek hát a többé-kevésbé kötelező szakszervezeti tagság révén jutottak a SZOT-hoz – olyannyira csökkentek, hogy már nem nagyon tudták fedezni a 3000 fizetett SZOT-alkalmazottnak a fizetését, és †87 végén Nagy Sándor már a SZOT-nak a 100 milliós deficitjéről beszélt.
Azért volt szükség erre az új SZOT-határozatra – amelyet állami rendeletként hajtottak végre –, hogy a SZOT-nak a bevételét ezzel 500 millió forinttal megnöveljék, jelentős részben az államkassza terhére, mert hiszen ez tulajdonképpen az adóbevételeket is csökkentette.
Egyébként amikor ezt bevezették, akkor is volt bizonyos ellenállás a bevezetésével szemben, részint szakszervezeti körökből is, mert sok régi, tisztességes szakszervezeti ember úgy vélte, hogy a szakszervezeti önkéntességnek még a látszatát is megszünteti az, hogy ha megszűnik az az emberi viszony, ami hát elvben létezhetett a bélyeget szedő bizalmi és a szakszervezeti tag között.
Ennél vehemesebb támadás érte azonban az intézkedést a demokratikus ellenzék részéről. Akkor zajlott le talán az első ilyen nagyobb szabású röplapakció Budapesten, amelyet a demokratikus ellenzék készített elő, több ezer, ötezer-tízezer, azt hiszem, tízezer példányban szórtunk szét – hogy így mondjam, többes szám első személyben – egy röplapot, amiben arra bíztattuk a szakszervezeti tagokat, hogy ne írják alá ezt az engedményező nyilatkozatot, és esetleg lépjenek ki a szakszervezetből, nyomást gyakorolván így a szakszervezetre abból a célból, hogy meginduljon a szakszervezeteknek a belső reformja, belső átformálódása, és talán megindulhasson a szakszervezeti pluralizmus.
Itt az elmúlt órákban sok szó esett arról, hogy mi lehet az oka annak, hogy még mindig több mint hárommillió tagja van a SZOT utódszervezeteinek, és oly kevés az újonnan alakult szakszervezeteknek, a Ligának és a Munkástanácsok Országos Szövetségének.
Én azt hiszem, hogy két oka van. Az egyik a közöny és a fásultság, ami mindenkiben benne van, az a dolog, hogy emberek nem veszik nagyon komolyan a szakszervezeteket, és nem veszik – sajnálatos módon nem veszik – nagyon komolyan azt az érdekvédelmi lehetőséget, amit a szakszervezet biztosíthatna számukra. Lejáratódott a szakszervezet, lejáratódott a szakszervezeti mozgalom, és amikor erről beszélünk, akkor ez ellen semiképpen nem eszköz, hogyha mesterséges módon megpróbáljuk fenntartani az MSZOSZ-nek és a SZOT más utódszervezeteinek a vagyonát, és mesterségesen megpróbáljuk fenntartani a taglétszámát. Ez nem segíti a tényleges szakszervezetek létrejöttét, hanem inkább gátolja azt.
A másik ok az ennél konkrétabb, nevezetesen az, hogy az emberekben még mindig van félelem, és nem is megalapozatlan félelem. Azok, akik tiltakoztak az ellen, hogy elfogadtassék, hogy egyáltalán a Ház elé kerüljön ez a törvénytervezet, amely megszüntetné a †88-ban aláírt engedményezéseknek az automatikus érvényességét, akkor azt mondták, hogy hát mindenkinek módja van arra, hogy jelezze, nem kívánja többé a levonást, vagy akár kilépjen a szakszervezetből. Igen ám, csak hát ennek azért elég sok adminisztratív akadálya is volt. Előttem vannak olyan dokumentumok, amelyik például azt mondja, hogy a megbízást visszavonó nyilatkozatot a terület gazdasági felelősének kell benyújtani, aki a legrövidebb időn belül köteles a vszb-hez azt továbbítani. Tehát alá kell íratni egy szakszervezeti funkcionáriussal azt a nyilatkozatot – legalábbis sok helyen alá kellett íratni, például a Székesfehérvári Könnyűfémműben ez volt a helyzet, a Ganz Villamossági Gyárban is ez volt a helyzet, alá kellett íratni a lemondó nyilatkozatot –, és ezt sokan nem szívesen vállalták.
Közben létrejött egy új taktika: a SZOT utódszakszervezetei – például a bányászszakszervezet – elkezdtek idén februárban egy olyan akciót, hogy az emberek önként újítsák meg az engedményezési nyilatkozatot. Erről is van itt nálam egy levél, amelyik azt mondja – a bükkaljai bányüzemben történik ez, hogy kiosztották a nyilatkozatot, azt mondja –, a mellékelt nyilatkozatot a művezető úr írta, és sajátkezűleg írta rá annak a munkavállalónak a nevét, akitől az aláírást várták. Aztán a nyilatkozatot a főművezető-helyettes osztotta szét, aki egyúttal a szakszervezeti főbizalmi is volt.
Azt hiszem, hogy a munkahelyi struktúrában a vezető, a közvetlen vezető beosztásoknak – tehát azoknak a személyeknek, akiktől a munkavállaló legközvetlenebbül függ – az összefonódása ezzel a szakszervezeti hierarchiával egy olyan dolog, ami hát a munkavállaló számára – különösen egy ilyen rossz munkaerő-piaci helyzetben, amikor nagyon sokakat fenyeget a munkanélküliség – egy olyan visszatartó erő, amely hát igenis hozzájárul a fásultságon és közönyön túl, a "minden mindegy" hangulaton túl ahhoz, hogy ne változzék meg olyan könnyen a szakszervezeti struktúra.
Én azt hiszem, hogy ez a törvény, hogyha egy évvel ezelőtt fogadjuk el, sokkal jelentősebb lett volna, és beleillett volna azoknak a döntéseknek a sorába, amelyeket mint az alkotmányos forradalom folyamata szoktunk leírni. Most már ettől eléggé távol vagyunk, és én nem is hiszem, hogy valamiféle elementáris változtatást fog létrehozni ennek a törvénynek az elfogadása, amit mindazonáltal természetesen javaslok és kérek a tisztelt Háztól.
Ugyanakkor azonban azt hiszem, hogy mindennél fontosabb, különösen fontos az, hogy a tömegkommunikáció, rádió, televízió, a sajtó tudatosítsa a szakszervezeti tagokban, a munkavállalókban, hogy az új nyilatkozatot nem kötelező aláírni, vagy hogyha aláírják, akkor bármelyik szakszervezet javára aláírhatják.
Természetesen nem azt mondom, és igazán nagyon nagy hiba lenne, hogy ha bármilyen tömegkommunikációs eszköz bárkit lebeszélne arról, hogy az MSZOSZ, vagy más, régen is létezett szakszervezet javára írja alá bárki is ezt a nyilatkozatot. Az a fontos, hogy arra ébredjenek rá a szakszervezeti tagok, hogy van választási lehetőségük, szabadon választhatnak: szabadon választhatnak aközött, hogy szakszervezeti tagok akarnak-e lenni, vagy sem, és hogyha szakszervezeti tagok akarnak lenni, akkor van kínálat, szabadon választhatnak a különböző szakszervezeti tömörülések között.
Köszönöm. (Taps.)
