SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF)
SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF)
SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! 1988. május 14-én Budapesten nem egy fényes kongresszusi teremben ugyan, hanem a Metro Klub kopott helyiségeiben, átérezve a tett történelmi jelentőségét, lelkesedéstől felhevülten döntöttünk pezsgőt annak örömére, hogy az egésznapos tanácskozást követően ezernél több alapítótaggal megalakult 40 év után az első független demokratikus szakszervezet, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete. Az első független szakszervezetnek alapítótagjai közül nem egy itt ül a parlamenti patkó mindkét oldalán Rott Nándortól kezdve Prepeliczay Istvánon keresztül Magyar Bálintig bezárólag.
A TDDSZ megalakulásának idején – mintegy három évvel ezelőtt – ha valaki kinyitotta a SZOT tagsági könyvét, az első oldalon ezt a lenini idézetet olvashatta: "A szakszervezetek a legkészségesebb és feltétlen munkatársai kell hogy legyenek annak az államhatalomnak, melynek egész politikai és gazdasági tevékenységét a munkásosztály öntudatos élcsapata, a kommunista párt vezeti. A szakszervezeteknek, melyek általában a kommunizmus iskolái, különösen a szocialista ipar igazgatásának, majd pedig fokozatosan a mezőgazdasági igazgatásának is iskolájául kell szolgálniuk a munkások egész tömege, majd pedig valamennyi dolgozó számára is." Eddig az idézet.
Egyértelmű figyelmeztetés volt ez mindenki számára, hogy a "szeksze" (derültség) a szakszervezet a párt szolgálóleánya kell legyen. A szolgálatokért meg is volt a jutalom. Az állampárttal szorosan összefonódó szakszervezet működését biztosító vagyonba rendre beépült az állami vagyon, az állami juttatás is.
A TDDSZ megalakulása után örömmel fogadtuk a híreket további független érdekvédelmi szervezetek megalakulásáról.
Az elsők között jött létre például a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, amelynek alapító tagja volt Beke Kata képviselőtársunk is, majd hír érkezett Ajkáról, ahol éppen a most tárgyalt törvényjavaslat egyik kezdeményezője, Palkovics Imre közreműködésével munkástanács alakult a nemzeti vagyonnak számító nagy hírű Herendi Porcelángyár kiárusításának a megakadályozására, a vezetői önkényeskedés letörésére. Ez volt az az idő, amikor igyekeztünk mindenhol ott lenni, ahol a forrongó változásoknak valami eseménye zajlott. Így ismerkedtem meg – ha csak távolról is – a Jurta Színházban Vass István képviselőtársunkkal, mint az alakuló Szolidarítás Szakszervezet egyik szervezőjével.
Hozzákezdve a munkahelyeken is a független érdekvédelmi szervezetek, szakszervezetek megalakításához, hamarosan tapasztalnunk kellett azonban, hogy a munkatársaink, noha várakozóan tekintenek is ezekre az önállósodó demokratikus szerveződésekre, a jelentősebb tömeget ezek a szervezetek nem tudták és máig sem igen tudják igazában magukhoz vonni.
Most, amikor gyakran éri vád a kormányzó pártokat, a Kormányt, hogy nem hajtották végre a beígért rendszerváltást, nem árt ha ez is az eszünkbe jut. Miért nem éltek és élnek az emberek a lehetőséggel, amikor a többségük előtt nyilvánvaló volt már, hogy a régi szakszervezet a hatalmat kiszolgáló pszeudo szervezet volt, hogy e látszólagos közönynek mi az oka, majd felderítik a társadalomtudósok, politológusok. Bizonyára közrejátszanak ebben a pártállam által gondosan kiépített és még mára sem lerombolt gátak, a tudatba beégetett félelmek, de közrejátszottak ebben nagyon hétköznapi tényezők is. Nevezetesen például az a szikár valóság, hogy ezeknek a szakszervezeteknek nem volt és ma sincs vagyonuk, míg a SZOT-nak hatalmas vagyona gyűlt össze a múltban.
A SZOT-tagság, ha mást nem is, de biztosította azt a kedvezményt, hogy általa hozzá lehetett jutni évenként, három évenként, kinek milyen szerencséje volt, egy kéthetes üdüléshez, temetéskor, gyermek születésekor, szorult helyzetben némi szakszervezeti segélyhez, amit az új szervezetek nemigen tudtak, tudnak biztosítani. Hozzátartozik a képhez, hogy a SZOT az elmúlt évtizedekben olyan javak kezelését is megszerezte, mely nem is volt eredetileg a tulajdonában, gondolok itt például a vállalatok üdülőiben, mellyel kapcsolatban a vállalat dolgozóinak már eszébe sem jut, hogy azok használata, mint munkavállalót és nem mint szakszervezeti tagot illeti meg, hiszen az ilyen üdülők szétosztásánál is a szakszervezeti bizottságok tevékenykedtek, miként azon szociális célra szánt összegek elosztásánál is, amelynek csak egy része volt szakszervezeti eredetű.
A megalakult új szakszervezetek tagjai egykor a SZOT valamelyik szervezetének voltak a tagjai, így jogos az igényük, hogy az évtizedeken át befizetett tagdíjak arányában jogot formálnak a felgyűlt vagyon arányos részének megszerzésére.
Egy olyan speciális, heterogén vagyonról van tehát szó, melynek tisztázása a magyar szakszervezeti mozgalom jövőjének alapvető feltétele. Amíg a tulajdonviszonyokat nem tisztázzuk, a szakszervezeti szövetségek energiájuk jelentős részét egymás elleni torzsalkodásban fecsérlik el. Elhangzott ezzel kapcsolatban a vád, hogy a Kormány igyekszik kihasználni a megosztottságot az érdekegyeztető tárgyalásokon. Én ezzel szemben úgy érzem, a Kormánynak ez éppen megnehezíti a helyzetét, mert nem tud egy valódi tagsággal rendelkező, tárgyalóképes szakszervezettel megállapodni. Mert kit fogadjon el tárgyalópartnerül? A SZOT jogutódját, amelyik milliós tagságára a múltból átmenekített vezetőik oly előszeretettel hivatkoznak, de ami mögött joggal feltételezhetjük, hogy ez csak a tömegek tehetetlensége. Vagy az új érdekvédelmi szervezeteket, melyeknek éppen az esélyegyenlőtlen indulásuk következtében valljuk meg őszintén az előbbiét ellensúlyozó taglétszámot nem tudják felmutatni. Nem egyszer hozta máris csapdahelyzetbe ez a szituáció az új szervezeteket, amikor egy szekértáborba találva magukat a szociális elégedetlenséget kihasználó, a népvezér mezébe bújt SZOT-os ellenfeleikkel, joggal érezhették magukat háttérbe szorítva vagy kihasználva. Valószínűleg ez az egyik magyarázata annak is, hogy noha az új szakszervezetek mindegyike meghírdette a pártoktól való függetlenségét, anyagi háttér és kellő tagság hiányában valamelyik pártnál keresett támaszt, hogy pozícióba kerüljenek.
Hogy a pártok megkísérlik az egyes szakszervezeteket megnyerni maguknak, ez természetes. A szakszervezeteknek viszont kell legyen annyi erejük, hogy ennek ellenálljanak. Az önállóságnak viszont gazdasági függetlenség a feltétele. Ehhez kell tehát a törvénytervezet szándéka szerint a jelenlegi szakszervezeti vagyont rögzíteni, az ezzel kapcsolatos akciókat felderíteni, az esetleges tulajdonelidegenítéseket megakadályozni, a jelenlegi és a megalakult szervezetek működését a végleges megoldásig is biztosítani és egy igen alapos előkészített, demokratikus szakszervezeti választásokig eljutni, amikor is a gátaktól mentes megmérettetés eredményének tükrében a vagyon végleges felosztásra kerülhet. Bízom benne, hogy pártállástól függetlenül egyetérthetünk ennek szükségességével. Köszönöm. (Taps.)
