GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP) Két kérdésben kívánok szólni. Mielőtt erre rátérnék: egy abszurd gondolat foglalkoztat egy órája. Mint a TDDSZ alapító tagja, ezek szerint nem vagyok pártállami maradvány, mint a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének tagja, ezek szerint, az vagyok… (Közbeszólás a bal oldalról: Így van!) Érdekes lesz az a vita, ami ki fog alakulni, most csak az értelmiségi elitben – arra gondolok, hogy van még TUDOSZ is és egyéb más is. Isten őrizzen meg minket, hogy mi lesz ez után, a törvény végrehajtása kapcsán… (Közbeszólások. Zaj.) A TDDSZ egyébként, mint rendszerváltó szervezet, óriási érdemeket szerzett. Mint TDDSZ-tag meg kell mondjam, hogy mint érdekképviseleti szervezet, nem találta még meg magát – és nem hiszem, hogy azért nem, mert a kommunisták ezt megakadályozták volna a rendszerváltás második évében…
Ugyanígy aggódom, mert a munkástanács is tipikusan egy olyan szervezet, ami '56 gyönyörű hagyományához tartozik, és nem tudom elképzelni, hogy egy munkástanácsi szerveződési forma felülről vezérelve ki tudjon alakulni, hiszen az kifejezetten egy tömegmozgalom eredménye lehet. Bármiféle zárolás nem fogja abba a helyzetbe hozni Palkovics urat – bár abba a helyzetbe hozná –, hogy hozzá egymillió ember menjen. Azt is előrebocsátom – és ezzel tulajdonképpen beszédem egy részét rövidre is zárom, rövid leszek –, hogy én boldog lennék akkor, ha néhány hónapon belül 500 ezer ember bemenne a Ligába, és 1 millió a munkástanácsba – nem sajnálnám az ágazati szakszervezeteket olyan nagyon ebben az esetben. Akkor valóban lenne Magyarországon érdekképviselet. Tartok azonban attól, hogy a szakszervezeti esélyegyenlőség jelszavával eljutunk a szakszervezet-nélküliség állapotába, mégpedig abban az egy-két évben, amikor azokra a legnagyobb mértékben szükség lenne.
Tipikusan ez az eset az, ez a szakszervezeti törvény vagy kivételes szakszervezeti törvény – nem tudom, milyen néven fog bevonulni a történelembe –, amikor kiderül, hogy a múlt értelmezése egy idő után gyakorlati politikai hibákhoz vezet, mégpedig visszafordíthatatlan politikai hibákhoz. Teljesen természetes, hogy a választási harc idején, a hatalmi harc idején a múltat nyugodtan zárójelbe lehet tenni "Tiszta múlttal tiszta jövőért!" és egyéb más jelszavakkal, hiszen ebben az esetben egy pártra való szavazás az érdek. Ha viszont már más szervezetekről döntünk – esetünkben szakszervezetekről –, akkor az ilyenfajta egybemosása a múltnak gyakorlati jelentőségű hibákhoz vezet. Itt majd ennek következményeit – a beterjesztőtől függetlenül – a Kormánynak kell elvinnie, és én nem szeretném, ha a Kormány vinné el, azt sem szeretném, ha a Szocialista Pártnak vagy másnak kellene a következményekért állni…
Hadd mondjak jó példát is. A magam részéről messzemenően egyetértek a Magyar Hírlap interjújában Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter úrral megjelent beszélgetéssel. Ha a Kormánynak ez az álláspontja az érdekképviseletekről, akkor viszont nem tudom, hogy ez a törvényjavaslat hogyan keveredik a kormánykoalíció soraiba.
Miért hamis a párhuzam állampárt-pártállam vonatkozásában, a szakszervezetek és az állampárt összevonásában? Azért hamis a párhuzam – engem csak ebből a szempontból érdekelt, s nem azért, hogy bizonygassuk azt, hogy végül is ki bontotta le a rendszert, mert nagyon jól tudom, hogy sokan voltak; kifejezetten az MSZMP szétrobbantására értettem a mi érdemeinket, az összes többi esetében nyilván, hogy minden politikai erőre szükség volt –, mely egyben veszélyes is, mert itt egy olyan szervezetről van szó, mint már a délelőtti kétpercesemben arról már szóltam, amely német mintára, német ágazati szakmai szerveződési mintára alakult ki a múlt században. Igaz, hogy leánynevén SZOT-nak hívták az MSZOSZ elődjét, de bakfisnevén vagy gyermekkori nevén Szakszervezeti Tanácsnak hívták.
A magyar gazdasági ipari hagyományokhoz, a magyar munkáshagyományokhoz, bármennyire szép is a munkástanács vagy a liga eszméje, a több, mint százéves hagyomány azt mutatja, hogy az ágazati szakmai szervezetek igazodnak a leginkább. Akkor viszont ezeket egészében pártállami maradványnak minősíteni nemcsak hiba, hanem bűn is.
Ezek a szakszervezetek – erről óriási irodalmat olvashatunk a 80-as évek szakirodalmában, a szerzők közül nem kevesen SZDSZ-pályán vannak – mindannyian tudjuk, hogy a 60-as évektől kezdve tagolódás ment végbe az országban. Kialakultak az úgynevezett érdekszervezetek, lobbyk és mindenféle más szervezetek. Alulról ez a társadalom széthasadt vertikális elemekre, felülről is ezt tette. A szakszervezetek egyszercsak furcsa módon elkezdtek szakszervezetként viselkedni, bár természetesen a piros telefon nagyon sokáig működött.
A szakszervezetek 68-ban vétójogot kaptak, igaz, hogy ezzel ténylegesen túl sokat nem értek el, de mégiscsak elsőként kaptak vétójogot, s a 70-es évektől kifejezetten érdekkijáró szervezetként működtek. A 80-as években már radikalizálódtak. Emlékezzünk arra, hogy az elosztás körüli harcban milyen versengő sorbanállás folyt a 80-as években. Ez alatt az idő alatt a szakszervezeti tagság, a szakszervezeti vezetők megtanulták az érdekképviselet technikáit. Arra is emlékeztetek, hogy a bizalmi rendszerre, ami a szociáldemokrata hagyomány része, szintén visszatért ez a szakszervezeti mozgalom az elmúlt évtizedekben.
Az sem igaz, hogy ezek a szakszervezetek egy ötvenes évekbeli állapotban érkeztek el a rendszerváltáshoz. Nem beszélve arról, hogy az elmúlt két-három évben valamivel többször választották újjá a szakszervezeti vezetőket, mint mondjuk bennünket. Ezért azt mondanám, hogy ne minősítsük se a szakszervezeteket, se azokat az embereket, akik még tagdíjat fizetnek. Lehetséges, hogy egyesek kényelemből, de nem hiszem, hogy alapvetően félelemből tag ma a szakszervezeti tagság többsége. Azt mondanám, hogy ne próbáljuk meg parlamentárisan pótolni a nép forradalmát. Bízzuk azt a munkavállalókra. Egyszer már vegyük észre, hogy a politikai forradalomnak vége, és a gazdaság és a társadalom átalakulását veszélyezteti, ha mi az értelmiségi játékunkat tovább folytatjuk.
(Közbeszólások az MDF soraiból.) Még két elemet mondanék. Engem nem is a vagyonzárolás idegesít a leginkább. Az az erkölcsi megbélyegzés idegesít a leginkább, ami nemcsak a szakmai ágazati szervezeteket és a funkcionáriusokat, hanem azokat a tagokat is érinti, akik akarva-akaratlanul közvetve most szintén pártállami maradványnak minősülnek, hiszen azért maradtak ott – hosszasan fejtegették többen is –, mert félnek, mert tehetetlenek, mert deffenzív a társadalom, gátak vannak az emberekben. Ezért előáll egy olyan helyzet, hogy a szervezett dolgozók 80%-a vagy egyáltalán a munkavállalók nagyobbik része most egy parlamentáris minősítést kap, sajnos, nem először a magyar Parlament történetében.
A szakszervezeti esélyegyenlőség elvéről sokat beszél a liga és jogosan, ugyanakkor a szervezkedés szabadságának az elve szerintem ezt megelőzi. Itt arról is van szó, hogy egy évre, fél évre a szervezkedési lehetőség korlátozva lesz. Nem hiszem, hogy ilyen kivételes törvénnyel lehet az esélyegyenlőség irányába hatni. Arról nem is beszélve, hogy a szakszervezetek közötti választás elve azzal fog járni, hogy a politika újra benyomul az üzemekbe, hiszen versengve fogják plakátokon ajánlgatni egymást a különböző nevű szakszervezetek, s végül a szakszervezeti tagok megcsömörülve a politikai propagandától, vissza fognak húzódni, mondván, hogy ez megint már csak az urak és az elvtársak játéka.
Azt szeretném, ha olyan szakszervezeti választás lenne Magyarországon és olyan üzemi tanácsi választás, ahol az emberek hiteles embereket választanának. Azt hiszem, hogy egy üzemen belül egy több száz vagy több ezer fős munkaközösség az elmúlt egy-két évben és a következő fél évben képes arra, hogy felmérje, kit tekint hiteles embernek.
Még egyet szeretnék mondani. Lehet természetesen szidni a szakszervezeti bürokratákat, és akkor azt mondjuk, hogy szétverjük a szakszervezeti központokat. A hatás itt is ellenkező lesz, hiszen a szakszervezeti központok mégiscsak egy nagyobb mozgásszabadsággal rendelkeznek, a félelem – de nem a kommunistáktól való félelem, hanem a bizonytalanságtól, a munkanélküliségtől való félelem – és a kiszolgáltatottság, a szakszervezeti vezetők kiszolgáltatottsága benn az üzemekben a legnagyobb.
Ha a zárolás a szakszervezeti központokat működésképtelenné teszi, akkor egyszerűen az fog bekövetkezni, hogy a szakszervezeti központok nélkül atomizálódik az érdekvédelem. Igaz, hogy nagy sikerrel szétverjük a monopóliumokat, de nem lesz helyette semmi.
Azt tudom javasolni, tisztelt képviselőtársaim, hogy tekintsük parlamentáris balesetnek ezt a törvényjavaslatot. Arra kérem Palkovics urat, hogy ne kérjen tüzérségi tüzet saját hadállásaira. (Taps balról.)
