VASS ISTVÁN (SZDSZ)
VASS ISTVÁN (SZDSZ)
VASS ISTVÁN (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! A szakszervezeti vagyonról szóló vita végre napirendre került. Sajnálatos, hogy ilyen hosszú időnek kellett eltelni. Ez sok nehézséget okozott és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy milyen áldatlan állapotok alakulhattak ki és maradhattak fenn mindezidáig ezen a területen.
Azt hiszem, hogy a Házban mindenki, az MSZP-s képviselőket is beleértve egyetért abban, hogy valóban szabadon szerveződött, jól körülhatárolható érdekcsoportokat képviselő, a tagságuk által elismert szakszervezetekből álló, plurális szakszervezeti mozgalomra van szükség, amely képes az egységre, a valódi munkavállalói érdekek védelmére a munkahelyeken is és az érdekegyeztetés különböző fórumain egyaránt.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy ez most nincs így. A mai szakszervezeti mozgalom nem felel meg az újonnan kialakult demokráciának, a demokrácia követelményeinek. Amikor a rendszerváltozás, a rendszerváltás folyamata megindult és előrehaladott, bizonyos területeken ez megtörtént, de a szakszervezeti vonalon ez elkezdődött ugyan, de megtorpant.
Több utalás történt itt már arra, hogyan alakultak meg még a pártállam idején az első független szakszervezeti szerveződések. Szeretnék egy-két idézetet fölolvasni azokból az időkből, ami azt mutatja, hogy ezek valóban úgy, ahogy kell, a munkavállalók által létrehozott, a saját igényeik szerint formált igazi szakszervezetek voltak, és komoly szerepet játszottak a rendszerváltásban, szerves módon hozzájárultak ahhoz, hogy a pártállami diktatúra megbukjon, és kialakulhasson az új demokratikus rend.
1988. május 14-én megalakult a Metró Klubban a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete. Az alapító levél többek között kimondja, hogy azon túl, miszerint küzdenek a tudomány és az oktatás területén jelentkező érdekekért, a társadalmi szolidarítás jegyében széles értelemben a létfeltételek javítása a főbb céljaik közé tartozik. Valamennyi társadalmi réteg helyzetét szem előtt tartva küzdenek a szociális rászorultak helyzetének javításáért, követelték a nyilvánosság megteremtését, ami, azt hiszem, akkor nagyon fontos volt a diktatúra utolsó éveiben, ezért mindannyian harcoltunk. Kiálltak azokért, akiket politikai nézeteikért a diktatúra bármi módon meghurcolt.
Mindez azt jelenti, hogy a valódi demokratikus szakszervezeti szerveződésért folytatott küzdelmen túl más társadalmi-politikai vonatkozásban is fontos szerepet vállaltak, együttműködve a pártállam megdöntéséért folytatott harcban az új demokratikus politikai szervezetekkel. Nem maradtak távol az utcai tüntetésektől sem. Transzparenseiket ott látni az eseményekről készült fotókon, ahol együtt menetelt minden szabadságot, igazságot, demokráciát követelő, a változásokért küzdő erő.
Kardos András kritikus, a TDDSZ egyik alapító tagja írja az 1988. novemberében megjelent TDDSZ Tájékoztatóban: Ne legyünk politikai párt, de vállaljuk azokat a konfliktusokat, amelyek elé egy nem demokratikus közéletben egy független és szabad szakszervezet kerül.
Forgács Páltól idéznék még, aki elnöki megnyitóként a TDDSZ első küldöttgyűlésén mondta a következőket †88 december 17-én: Egy szakszervezet ereje nemcsak létszámában rejlik, hanem abban is, hogy tagságával folyamatos interakcióban társadalmi-politikai öntudatra ébreszt, változások előharcosává lesz.
Tehát vannak szakszervezetek a mai szakszervezeti mozgalomban, amelyek a munkavállalók akaratából létrejöttek, és igazán kiálltak a rendszerváltásért, kiálltak a független szerveződésért. Mindezek a szakszervezetek mind a mai napig azonban hátrányos helyzetben, vagyon nélkül, lehetetlen körülmények között működnek.
A mai szakszervezeti mozgalom másik oldala a volt állampárti szakszervezetek utódjaiból áll, akik a vagyont kezelik, a szakszervezeti vagyont, vagyis a munkavállalók vagyonát, ami nem egy-egy szakszervezeté, hanem minden munkavállalóé, azoké is, akik most a független szakszervezetekben vannak, hiszen a kényszerszervezés idején ők is fizették azokat a tagdíjakat, amiből ez a vagyon jórészt létrejött.
Szeretnék egy-két tényt a SZOT átalakulásáról, a SZOT-MSZOSZ útról is megemlíteni, ami a mai helyzethez elvezetett. 1985-ben, amikor már próbáltak módosítani a pártállami szakszervezet arculatán, egy sillabuszban, egy útmutatóban a következőket írják a szakszervezeti funkcionáriusok számára: A párt határozatokat nem hoz a szakszervezetekre, a párt irányító szerepét a szakszervezetekben dolgozó kommunistákon keresztül érvényesíti. Azt hiszem, beláthatjuk, hogy ezek a kommunistáknak nevezett emberek, akik ma már nem így nevezik magukat, mind a mai napig ott vannak az üzemekben, ott vannak a szakszervezetek apparátusaiban, nagyon is jól együtt tudnak működni a munkahelyen a munkahelyi vezetéssel, és mindez azt eredményezi, hogy a munkahelyeken a munkavállalók kiszolgáltatott helyzetben vannak, a szabad szerveződés akadályokba ütközik, az esetleges visszaélések törvény szerint sincsenek megfelelően szankcionálva – és ez a helyzet nem tartható tovább.
Azt kell mondanom, hogy miután az eltelt időben úgy látszik, hogy nincs lehetőség, hogy a szakszervezetek egymás között megoldják ezeket a problémákat a függetlenek hátrányos helyzetéből adódóan, a Parlamentnek ugyanis van felelőssége és van lehetősége abban, hogy ezen a helyzeten változtasson.
Van még az 1988. december 2-ai, 4-ei megtartott állam-szakszervezeti tanácskozáson egy olyan motívum, amit szeretnék elmondani. Nagy Sándor akkor a SZOT elnöke volt, az MSZMP Központi Bizottságának a tagja volt. A megújulásról beszélt már, de minden megújulási szándék ellenére keményen fellépett a demokratikus változások ellen, a független demokratikus szerveződések ellen. A következőket mondta:
"Jelen vannak társadalmunkban olyan csoportosulások is, amelyek a valóságos helyzettel nem számolva irreális követelésekkel és programmal fellépve nem a gondok megoldását, hanem szándékaik szerint vagy attól függetlenül is a válság elmélyülését mozdítják elő." Itt még alapvető kérdésnek nevezte Nagy Sándor az MSZMP-hez fűződő viszonyt. Azt mondta: a szakszervezetek céljai egybeesnek a párt által vállalt történelmi hivatással. Kiemelte beszédében a párt és a szakszervezetek társadalmi, politikai egymásrautaltságát. A látványos metamorfózis során, ahogy az MSZMP-ből MSZP, a SZOT-ból pedig MSZOSZ lett, immár Nagy Sándor úr a változás kényszerű jegyében emígyen szólt: "a politikában sokszínűség, a szakszervezeti mozgalomban egység." (Derültség.)
Ezen a lassan változó alapállásból kiindulva az új demokratikus szakszervezeteket még mindig a szakszervezeti egység megbontóinak nevezi.
Minderre visszaemlékezve, amik le vannak írva, dokumentálva vannak, meg kell kérdeznem, hogy mennyire tekinthető hitelesnek az, amit ma mond Nagy Sándor. Mennyire tekinthető hitelesnek az a a szakszervezet, amiből a 88-89-es év folyamán legalább másfél millióan lépnek ki, most két és fél milliós tagságra hivatkozik? Ettől a két és fél millió munkavállalótól talán valóban vonják a fizetésükből – a szerény fizetésükből – azt a tagdíjat, amiből a hatalmas apparátus fenntartja magát, miniszteri nagyságrendű fizetéseket fizetnek ki maguknak, ugyanakkor semmiféle valódi érdekképviseletet nem biztosítanak a tagjainak, politikai célzatból szerveznek sztrájkot, és szemmel látható, hogy az eddigi nyilatkozataik értelmében mind a mai napig nem tudnak azonosulni a demokratikus változásokkal, amik országunkban lejátszódtak.
E visszatekintés után a mai viszonyokra rátérve látni kell azt, hogy amennyiben nem kapja meg a Parlament segítségét a független szakszervezetek szerveződése, akkor itt nagyon-nagyon kínos, hosszú távú folyamat elé nézünk, amíg végre Magyarországon kialakul az elvárható, a piacgazdaság viszonyaihoz igazodó és illő, működőképes szakszervezeti mozgalom.
Nekünk erre nincs időnk. A gazdasági átalakulás remélhetőleg gyorsan fog végbemenni, így a szakszervezeti mozgalomnak is gyorsan kell átalakulnia olyanná, amilyenre szükség van. Ez érdeke nemcsak a munkavállalóknak, hanem a Kormánynak is.
Érdeke a Kormánynak azért, hogy olyan szakszervezetekkel találkozhasson a tárgyalóasztalnál, amelyek megértik, átérzik a mai helyzetet, a valódi érdekeikért állnak ki, és ezeket össze tudják egyeztetni jelen nehézségeinkkel, az ország érdekeivel, mentesek minden szociális és politikai demagógiától.
Ezért nagyon szeretném, ha végre a Parlament valóban elfogadná ezt a törvényt, mert szemmel látható, hogy a vagyonon nem tudnak megegyezni egymással a szakszervezetek, amik valójában talán nem is jelentenek többet, mint egy apparátust, valójában talán nincsenek is tagjai. Gondoljunk vissza a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség által szervezett, úgynevezett országos sztrájkra. Az a szomorú, hogy ez a szakszervezet valóban független, igazi demokratikus szakszervezetnek indult, de pont ebből a késedelmességből adódóan, hogy semmi segítséget nem kapott, nem tudott olyan szakszervezetté válni, amilyet mi szerettünk volna a magunk számára. A Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség ott van az MSZOSZ székházában, a váci húsosokat, azt a pár száz szerencsétlen embert, aki a 200 000, húsiparban dolgozó munkavállalóból a tagságába tartozik, éhségsztrájkra bíztatja, önégetésre bíztatja, országos sztrájkot szervez, azt a látszatot keltve, mintha valóban olyan helyzetben lenne, mintha valóban olyan tömegbefolyása lenne, hogy erre képes. Közben kiderül, hogy ez csak egy blöff, ennek semmi valóságalapja nincs, ez nem más, mint egy zavarkeltés, annak a pár száz szerencsétlen embernek a butítása.
Ilyen szakszervezetek is ott ülnek az Érdekegyeztető Tanácson. Azok az állampárti szakszervezetből formálódó szakszervezetek leülnek velük egy asztalhoz, amelyeknek érdeke az, hogy egy aláírással több legyen, hogy egy névleges szakszervezettel több legyen, amelyekkel meg lehet egyezni, ugyanakkor a kitartóan saját igazi arcukat őrző független szakszervezetek, munkástanácsok ki vannak rekesztve mindezekből az igazi érdemi vitákból. Nem lehet megoldani ezt a helyzetet.
Tehát arra kérem a Parlamentet, hogy ezeket a törvényeket igenis tárgyalja végig, és hozzon döntést benne. A mai törvényes helyzet véleményem szerint ezt lehetővé teszi.
Az egyesülési jogról szóló 1989-es II. törvény, amely már a rendszerváltás folyamatában a demokratikus ellenzék követeléseinek megfelelő formában született, biztosítja ezt az alapvető emberi jogot, az egyesülés jogát. A 2. § (1) bekezdése a szakszervezet alakítására vonatkozóan is rendelkezik. Ugyanakkor ez a cikkely kimondja, hogy e jog gyakorlása nem járhat mások jogainak, szabadságának sérelmével.
Azt hiszem, az általam és az előttem szólók által elmondottakból kiderül, hogy itt bizony jogok sérülnek, mások szabadságai sérülnek, itt bizony nincs esélyegyenlőség, tehát ez a helyzet nem felel meg az egyesülési jog által kimondottaknak.
A Magyar Köztársaság Alkotmánya a 8. § (1) bekezdésében, azon túl, hogy elismeri az alapvető emberi jogokat, ezeknek védelmét az állam elsőrendű kötelességévé is teszi.
Az Alkotmány 70. §-a a szakszervezeti jogokat pedig alapvető emberi jognak minősíti. Tehát kötelessége az államnak, hogy ezeket megvédje.
Ebből az következik, hogy amennyiben a jogok gyakorlásakor mások jogai, szabadságai sérelmet szenvednek, akkor az államnak – mint ahogy az Alkotmány szerint elsőrendű kötelessége – be kell avatkoznia, hogy a joggyakorlás a törvény szellemében történjen, vagyis az esélyegyenlőség alapján. Mindezt az Alkotmány 8. §-a (3) bekezdése egészen a jogok alkotmányerejű törvénnyel való korlátozásáig lehetővé teszi, hogy beavatkozhasson az állam. Egyebek között akkor, ha a nemzetközi egyezményeknek megfelelően mások alapvető jogainak és szabadságának védelmében szükséges.
Nem vitatható tehát, hogy a Parlamentnek megvan a lehetősége a törvényes beavatkozásra a szakszervezeti szerveződés esélyegyenlőségének megteremtése érdekében.
Ezért – tisztelt Országgyűlés – a Palkovics képviselőtársam által benyújtott törvényjavaslat elfogadását javaslom.
Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a munkahelyeken dolgozó munkavállalók, akik az esztergapadnál állnak napi 8 órán keresztül, vagy a legkülönbözőbb helyeken teszik a dolgukat, azt érezzék, hogy a magyar Parlament igenis belőlük van, igenis értük van, igenis törődik velük.
Abban a lehetetlen helyzetben, amiben vannak, a maguk módján, saját erejükből képtelenek arra, hogy tovább szerveződjenek, képtelenek arra, hogy kialakítsák az igazi szakszervezeteket. Ebben segítséget kell nyújtani. Eddig ez nem történt meg, ezért bizonytalan állapotban voltak. Ha most azt látják, hogy igenis a legfelsőbb szinten is megnyilvánulnak ezek a szándékok, világosan látszik, hogy a Magyar Parlament mit akar, milyen szakszervezeti szerveződést ismer el, akkor a bátorságuk is meg fog jönni, és megteszik azokat a lépéseket, amik elvárhatók lennének tőlük. Köszönöm. (Az elnök közbeszólása: Képviselő úr! Nem kívánom korlátozni, csak egy megjegyzést engedjen meg. Felhívom ön és mindnyájuk figyelmét, az ülést addig kell folytatni, amíg ennek a két javaslatnak az általános vitája le nem zárul.) Köszönöm, elnök úr, befejeztem. (Elnök: A monitor nyolc hozzászólót jelez. Kérem, folytassa!) Köszönöm, befejeztem elnök úr!
