GERBOVITS JENŐ (FKgP):
GERBOVITS JENŐ (FKgP):
GERBOVITS JENŐ (FKgP): Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! A kárpótlási törvénytervezetet minősíteni nem szándékozom; azt hiszem, ez megtörtént részben, és követni fogja majd az illetékesek, a kárvallottak minősítése. Néhány gondolat azonban azért ide kívánkozik, néhány kérdés.
Kérdezem, hogy az éves halogatás, netán halogató taktika után mi ez a sietség, nemcsak valamilyen felelősség áthárítása-e, valamiféle kibúvó, hiszen sem a jogszerűségnek, sem az igazságnak, sem a tisztességnek, de különösen a gyakorlatnak nem fog megfelelni. Hogy ezt a licitet ki találta ki, nem tudom, de hogy paraszttal, kereskedővel, iparos emberrel a történelmünk során még így nem bánt el az élet, az biztos! Így még nem csúfoltak meg bennünket. Négy évtized után, sóvárogva, miután lám-lám, a szovjetek is elmentek, hogy minket odalicitáljanak, a kocsmáros, patikus unokáját a téeszelnökhöz alkudozni – én azt hiszem, joggal vagyok szomorú, és több ezren leszünk, vagyunk ebben az országban, akik ennek a nézetünknek kifejezést fogunk adni.
Tisztelt Ház! Még egyszer elismétlem, hogy mi, Kisgazdák nagyon sok kritikát kaptunk, azonban nem ígértük, hogy kárpótlásként visszaadjuk a két szép sárgát vagy tenyészüszőt, új vetőgépet, kocsit; nem ígértük, hogy a kocsmáros tele pincével fogja visszakapni a vendéglőt, kocsmát, netán az ékszerész csupa ékszerekkel a polcon – ami nincs, ilyet soha nem mondtunk.
Mi azt mondtuk, hogy a tulajdont, a magántulajdont rendezzük le. Válasszuk el a használattól, és a többit majd a piac lerendezi. Elképzelhető, hogy én a piac által diktált bérletet nem fogom olyan mértékben megkapni, mint a téesztől eddig a földjáradékot, mert megváltoztak a piaci viszonyok. Mi csak arról beszéltünk, hogy a lehetőség keretein belül oldjuk meg azt, ami megoldható, és semminemű költséggel ne terheljük a költségvetést. Tehát ami gyakorlatilag kivitelezhető, azt tettük volna rendbe. Helyt adni egy igazságnak, egy nemzeti megbékélésnek, és a többit rábízva a piacra.
Néhány felszólalásra reflektálnék, többek között Bogárdi Zoltán képviselőtársaméra, aki azt mondja – és sokan mások is –, hogy Közép-Kelet-Európában nincs példa ennek a leépítésnek a kivitelezésére. Mi azt mondjuk, hogy igenis van példa: az 1953-as Nagy Imre-féle bejelentés, amikor egy bejelentés után mindenféle alkotmánybírósági hercehurca nélkül a bejelentés így szólt: aki akar, kiléphet a téeszből, aki akar, benn marad, és ez meg is történt. Ehhez kellett egy Nagy Imre, nekünk meg egy öles léc, és gyönyörűen kiviteleztük. Igenis, van példa.
Az igaz, hogy Nagy Imre az életével fizetett, hiszen ha a viszonyokat összehasonlítjuk, az akkoriakat a maiakkal – ez a történészek dolga, hogy eldöntsék, hogy a szovjet hegemónia akkor a csúcsán állt vagy éppen közel ahhoz; itt volt a szovjet hadsereg, egy erős MSZMP-vezetés, egy pártállami struktúra, és azon körülmények között is volt rá mód, hogy megoldást találjunk. Én azt hiszem, mi gazdák nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar mezőgazdaságnak az a rövid időszaka – 1953-tól 1959-ig, az újratéeszesítésig – volt a fejlődésnek egy legvitálisabb szakasza.
Füzessy Tibor képviselő úr felszólalásán nagyon elszomorodtam. Szeretném hinni, hogy ez nem a Kereszténydemokratáknak az elképzelése, hiszen ha ez lenne – engedtessék meg, hogy idézzem: "A tulajdon szentté avatása fétisizmus" –, Jézus Mária, akkor én minek szavaztam meg az egyházi javak visszaadását? (Derültség.) Hiszen tulajdonképpen majdnem azt mondta ezzel, mint a Szabad Demokraták; mi pedig, mindnyájunk, igenis, a tulajdon sérthetetlensége – ne legyen az szent, de sérthetetlen – alapján szavaztuk meg, mert hiszen ha csak a használat jogán, akkor való igaz az a kritika, hogy mikor lesz az egyházaknak ehhez működtető pénzeszköze. Mint ahogyan az önkormányzatoknak sem lesz, gyorsan hozzá is teszem. Tehát újra csak visszakerekedtünk a magántulajdon megbánthatatlanságához, sérthetetlenségéhez.
Egyébként, tisztelt Ház, megdöbbentő, hogy ebben a kérdésben azok kardoskodnak legjobban, akiknek ebben nincs gyakorlatuk. Példával szolgálhatnék, egy műszaki példával. Egy eszközt, egy gépezetet csak az szedjen széjjel, aki azt összerakta, hiszen ő a hivatott. Analóg ezzel, ha most én feltenném a kérdést azoknak, akik nem látnak megoldást, kiutat a köz és a mezőgazdaság átalakítására, vajon hogyan rakták volna össze annakidején, mint mi, akik azt is átéltük 400, 800, 1200 négyszögölekből – kukorica, búza, cukorrépa – nagy türelemmel, hogy meg se sértsük egymást és gazdatársunkat; az volt igazán a nagy munka, csomagolópapírra felrakni a határ térképét, így kialakítani azt, ami akkor így rendeltetett. Vagy hogy néz ki, aki nem tud egy nagy kenyérből szeleteket levágni.
Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mindezek után azt gondolom, hogy ennél szomorúbbak nem lehetünk, legalábbis mi, akik négy évtized után azt ajánlottuk népünknek, hogy a tisztesség határán belül visszaállítjuk azokat a termelési formákat, módokat, ahonnét minket kimozgattak. És ezek után nem maradunk kisebbségben mi, Kisgazdák, akik most is ragaszkodunk az eredeti álláspontunkhoz, véleményünkhöz, ha nagy szomorúsággal megállapítjuk, hogy, tisztelt Ház, mi csak erre voltunk képesek, mi csak erre vagyunk képesek.
Ehhez minden bizonnyal következésképpen hozzátartozik az is, hogy a választópolgárok is minősíteni fogják ezt a képességünket, ezt a cselekvő akaratunkat, hogy egy év után ezt tudtuk összehozni. Köszönöm a türelmüket. (Gyér taps.)
