NAGY FERENC JÓZSEF (FKgP):
NAGY FERENC JÓZSEF (FKgP):
NAGY FERENC JÓZSEF (FKgP): Köszönöm. Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Még frissen élnek bennem a magyar reformátusok II. világtalálkozójának felemelő, ünnepélyes élményei, még fülemben cseng Tőkés László hitet sugárzó, szuggesztív bizonyságtétele: Ha Isten velünk, ki van ellenünk?
De több a szürke hétköznap, kevesebb az ünnep. Kezdődik az újabb hét a parlamenti munkában is, egy hete kezdődött a már elfogadott, de az Alkotmánybíróság által kifogásolt kárpótlási törvény újbóli vitája, Tölgyessy Péter képviselőtársam szerint annak pankrációja. (Mozgás.)
Valóban pankráció folynék itt, e patinás falak mögött, a magyar törvényhozás fellegvárában, hol emelkedett elmék határozott, iránymutató felszólalásainak, mint világító fáklyának kellene kisugároznia a magyar közéletbe, mint a sötétség végét jelző virradatnak. Valóban csak vitatkozásra vagyunk képesek? Ha az egyik oldalon igen, a másikon nem, ha itt fehéret, ott feketét mondunk, vigyázva arra, hogy a koalíció és az ellenzék hivatalból, másságából adódóan szemben álljon egymással, mert ez a feladatunk? Ezzel bíztak meg választóink? Törvényszerű ez? Hozzátartozik a parlamenti demokráciához? Valóban antagonisztikus ellentétek vannak a két oldal között? (Közbeszólás: Igen!) Merem remélni, hogy nem így van, és a másságunk kölcsönös tiszteletben tartása mellett közös bennünk a felelősség az ország sorsáért, jövőjéért, választóink bizalmáért és azon elvek betartásáért, amelyek ide juttattak bennünket, és ez kötelez a demokrácia, a gazdasági és társadalmi élet fellendítésére úgy, hogy a többségi elv alapján születnek a döntések a kisebbség ellenőrzése mellett, mindenkor szem előtt tartva a politikai harc fogalmát, eszközeit, célkitűzéseit, hogy az országban élő emberek természeti és gazdasági, erkölcsi és vallási, jogi és szabadsági szükségleteit biztosítsuk, és az érdekellentétek elsimításával oldjuk meg. Ezért szabad és kell dolgozni tiszta kézzel és szándékkal, úgy érzem, ez nem is kevés.
Tisztelt Képviselőtársaim! A kárpótlási törvény, a tulajdonviszonyok permanens vitája alapvető kérdések komplex felvetését és azok rendezését érinti.
Szent naivsággal bevallom: a választópolgárok többségével együtt nem hittem volna, hogy ez ma még téma és vitatott téma legyen a 40 éves pártállam elhalása után, immár a 14 hónapja szabadon választott magyar Parlamentben.
Nem értik, s joggal, hogy amit sztálinista törvényekkel a diktatórikus kisebbség elvett tőlük, azt most a demokratikus államban nem kaphatják vissza. Amire vártak sóvárogva, reménykedve, hogy az igazság előbb-utóbb győz, ez a hit tartotta az idősebbekben az életet, hogy megérjék az erkölcsi elégtételt, és a keserves verejtékkel, de áldott munkaszeretettel megszerzett ősi jussukat, nem a másét, visszakaphassák, amit ingyen, akaratuk ellenére vett el tőlük a gyűlölt erőszak és még cinikusan is, "saját érdekükben" – úgymond –, hogy könnyebb legyen az életük.
Az 1952/IV. törvény azért államosította a hat szoba feletti lakásokat, mert a tulajdonos nem vigyáz a ház állagára; hogy a hatszobás lakások államosítása során a kevesebb szobaszám sem számított, valótlan állításoktól sem riadtak vissza: például ki van adva bérletre vagy más használatra. Még saját törvényeiket sem tartották be.
A bejelentett kártalanítást és a tulajdonos helyzetét a törvény 1953. január 1-jétől mint bérlőt jelölte meg, és a valóságban kilakoltatták őket a szülői házból. Hány ezret? Mit mond, van-e erre statisztika?
A kárpótlási törvénytervezetet még a Szent György napi elfogadás előtt maratoni vita előzte meg; több szempont alapján: erkölcsi, igazságossági, jogi, gazdasági, politikai érvek és ellenérvek érték e javaslatot, amelyek végső konklúzióként minősítették a felszólalót és a mögötte álló pártot.
Minden kornak, társadalmi rendszernek más a fenti érvrendszerről hangoztatott álláspontja, hatalmi diktátuma. És itt zavarban voltam kissé. Mintha egyes kijelentések olyan anakronisztikus víziót vetítettek volna elém, hogy Rákosi és Kádár meghaltak ugyan, de szellemük még itt él. Mert hogyan értékelhettem volna fiatal demokrata képviselőtársam felszólalását – akiket igen szeretnék úgy tisztelni, mint a 48-as dicső fiatalok késői nemzedékét, a jövő várományosait – aki azt mondta: minden maradjon úgy, ahogyan van, mert a felsorolt kritériumok megvalósíthatatlanok, tehát éljen tovább a status quo.
Kétségkívül érdekes volt az SZDSZ javaslata is, hogy minden magyar állampolgárnak juttassunk 20 ezer forintot (közbeszólás az SZDSZ soraiból) összesen 200 milliárdot. Tehát akiktől elvették házukat, vagyonukat, olyan kárpótlásban részesüljenek, mint akik e javakból hatalmi pozíciójuk által (ellentmondások az SZDSZ soraiból) helyzeti előnyben, juttatásként vagy minimális… (Ellentmondások. – Zaj.)
