VASTAGH PÁL, DR. (MSZP):
VASTAGH PÁL, DR. (MSZP):
VASTAGH PÁL, DR. (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem az Ómolnár képviselő úr által említett dal második versszakával szeretném folytatni a hozzászólást. Ennek kapcsán csak arra, annak a megállapítására szorítkozom, hogy jobb és hasznosabb és előremutatóbb a tényeket tényekkel vitatni, nem pedig olyan megjegyzésekkel szembeállítani a tényeket, amelyek a tényeket nem cáfolják és nem változtatják meg.
Szabó képviselőtársunk hozzászólásában azt mondotta, hogy másfél millió családot érint a kárpótlási törvény és az ahhoz kapcsolódó mostani módosító javaslat. Nem tudom megítélni, valószínű, hogy többet közvetlenül, elképzelhető, hogy másfél milliót. Közvetve azonban bizonyára lényegesen többet. De nemcsak ezt nem tudjuk pontosan, hanem azt sem tudjuk pontosan, hogy milyen hatást vált ki majd ez a kárpótlási törvény a magyar mezőgazdaságban és a magyar falu életében, életviszonyaiban. Hiszen sem az eredeti javaslat tárgyalásakor, sem azt követően megbízható, hiteles prognózist a várható eredményekről és hatásokról, netalántán a törvény bizonyos diszfunkcionális hatásairól egyetlen alkalommal sem kapott a képviselőház, így meglehetősen nehéz eligazodni ebben a kérdésben.
Ugyancsak arra is következtetni lehet pusztán, hogy az előttünk álló más, de ehhez szorosan kapcsolódó törvényjavaslatok minőségében milyen hatást vált ki ez a törvény, gondolok a szövetkezetekre vonatkozó átalakulási törvényre, vagy például az önkormányzati tulajdonról szóló azon későbbiekben beterjesztendő törvényjavaslatra, amit a belügyminiszter úr a jelen, tárgyalás alatt lévő törvény expozéjában említett, ami a külterületi földtulajdonra vonatkozik, és később kerül előterjesztésre. Vajon tudjuk-e a kettő közötti összefüggést kellőképpen értékelni?
A törvény alapvető célját a jogalkotó, az előterjesztő két elemben jelölte meg. Az egyik az igazságszolgáltatás a részleges kárpótlás révén, a másik pedig a tulajdoni szerkezet átalakítása. Kérdés azonban – és nagyon nagy kérdés –, hogy vajon, ha az eredetileg kárpótlásra jogosultak összetételét tekintjük, és ezt vesszük alapul, akkor ez a törvény kinek az érdekét szolgálja. Ez a törvény biztosítja-e a két alapvető cél közötti harmóniát és egyensúlyt? Hiszen, ha az 1947-es földbirtokviszonyokat tekintjük, és mindannyian ismerhetjük, az Alkotmánybíróság indokolásában is szerepel, lényegileg az akkori földtulajdonosoknak másfél százaléka rendelkezett 30 hektárnál nagyobb földterülettel; 94,2%-a akkor is száz százalékban kapott volna kárpótlást, ha az aranykorona-érték egyenlő lett volna a más tulajdontárgyakra megállapított 200 ezer forinttal.
Vajon azok az emberek, akik tömegükben érintettek a kárpótlási törvénnyel – és ez teszi ki a nagy többséget –, vajon elégedettek lesznek-e ezzel a törvénnyel, nem lesznek-e csalódottak, nem ébresztettek-e körükben olyan illúziókat, amelyeket ez a törvényjavaslat nem fog tudni valóra váltani? És lehet, hogy nem a jövő héten vagy a törvény elfogadását követően, de hogy néhány esztendő múlva ezeknek a keserű tapasztalatoknak a birtokában másképpen fogják ezt a törvényt megítélni, ez határozott álláspontom.
Ugyancsak nem merült fel az eddigi vita során, hogy vajon mi lesz azokkal a falusi önkormányzatokkal – amelyek a 3070 jelenleg Magyarországon működő önkormányzat 93%-át alkotják –, amelyeknek gazdálkodásuk megalapozásához a hajdan volt községi földeken, különböző, ötféle jogcímen ismert községi földeken kívül semmiféle más érdemleges lehetősége nem adódik és nem kínálkozik. Mi lesz ezekkel az önkormányzatokkal? Hogyan tudják megalapozni saját tevékenységüket?
Lesz-e értelme vajon egyáltalán az átalakulási törvényről tárgyalnunk a szövetkezetek esetében, ha – mint ahogy azt a törvény egyik szakaszában, a 17. szakaszában olvashatjuk – ilyen százalékos arányban kötelezettek a szövetkezetek elkülöníteni földmenynyiségüket, földterületüket. És biztosítható lesz-e vajon – és ebben a törvény szövege nem ad pontos eligazítást –, biztosítható lesz-e a törvényben bennefoglalt 30 aranykorona, illetőleg 20 aranykorona valamennyi szövetkezeti tag, illetőleg alkalmazott számára?
Miért tartalmazza a törvény az állami földtulajdon ilyen privilegizálását, szemben más tulajdoni formákkal? Hiszen a törvény csak a 27. szakasz (2) bekezdésében teszi kötelességévé az állami földtulajdonnal rendelkező állami gazdaságoknak – és nem beszél más intézményekről, amelyek szintén rendelkeznek állami földterülettel –, hogy a szövetkezetek által árverésre kijelölt földterület 20%-át kötelezettek árverésre bocsátani. Egyik oldalról az állami tulajdont, vagy a kollektív tulajdont le akarja bontani a törvény, másik oldalon ugyanakkor védi a törvény, nyilvánvalóan azért, mert ebből az állam számára a privatizációs folyamatban nagyobb bevételi lehetőségek származnak.
Attól tartok tehát, és kérem, gondolkodjanak el ezeken a következtetéseken, hogy a hatása a törvénynek korántsem lesz egyenlő, és korántsem lesz megfelelő annak a rendkívül eltökélt politikai szándéknak, amely a kormánykoalíció pártjai részéről – e kérdésben következetesek – hónapokon keresztül megvalósul. Könnyen lehet, hogy újabb kárvallottak jönnek létre, vagy kárvallottjai lesznek ennek a törvényjavaslatnak. Mi lesz azzal a közel 30%-nyi földterülettel, amely az eljárás elhúzódása következtében nyilvánvalóan már érdemben nem művelhető meg? És tovább lehetne sorolni a kérdéseket.
Talán az általános vita eddigi menetétől, illetve a részletes vita eddigi menetétől eltérő módon azt a következtetésemet kell határozottan itt a Parlament nyilvánossága előtt elmondanom, hogy ez a törvény és a javaslat, a módosító javaslat, meggyőződésem, hogy hosszú távon ellentétes alapvető paraszttömegek érdekeivel, veszélyezteti a falusi önkormányzatok nagy többségének működését, és ugyanakkor gátolja az új típusú szövetkezeti formák kialakulását. Ezért sem támogatja a szocialista képviselőcsoport a törvényt és a törvényjavaslatra benyújtott módosító indítványokat. (Taps az MSZP padsoraiban.)
