TARDOS MÁRTON (SZDSZ)
TARDOS MÁRTON (SZDSZ)
TARDOS MÁRTON (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az Országgyűlés munkájának egyik legjelentősebb kérdése az éves költségvetés meghatározása. Csodálkozom, hogy ilyen üres Ház előtt tárgyaljuk ezt a kérdést. Tegnap is ilyen üres Ház előtt tárgyaltuk ezt a kérdést – és úgy látom, hogy amikor gazdasági kérdésekről van szó, akkor gyakran üres a Ház; amikor alapvető társadalmi kérdésekről van szó, akkor gyakran üres a Ház . (Közbeszólás a jobb oldalról: Máskor is!)
Azt gondolom, hogy nem politikai felhangokról és pártok közötti felhangokban megjelenő különbségekről kell elsősorban tárgyalnunk, hanem arról, hogy hogy kell az ország válságban lévő helyzetét megoldani. Rögtön megmondom, hogy három alapvető kérdésben nem értek egyet a miniszter úrral, aki előterjesztette a javaslatot, és a Kormány vezető pártja, az MDF vezérszónokának álláspontjával. Azt gondolom, hogy az ország helyzete nem olyan kedvező, a 91-es eredmények nem olyan jók, mint ahogy ezt az urak beállították. Azt gondolom, hogy az előterjesztés a nemzeti jövedelem, a bruttó társadalmi termék átosztásáról, a költségvetésről nem kedvező, nem oldja meg az ország helyzetét ebben az átmeneti 1992. esztendőben sem, és biztos vagyok benne, hogy amikor erről a nagyon jelentős kérdésről a tisztelt Ház nem tud megfelelően tárgyalni, mert nagyon rövid időre van szűkítve ez a vita, és olyan időszakokban, amikor másodrendű, harmadrendű kérdésekről hosszú előadásokat kell hallgatnunk, állandóan arról van szó, hogy miért nem három percben fejezik ki a véleményüket a bizottsági előadók, hogy a vezérszónokok miért csak húsz percet beszélhetnek, és miért kell a legnagyobb kormánypárt vezérszónokának előadását a huszonegyedik percben megállítani – nem jól járunk el ezekben az ügyekben. (Taps a bal oldalon. – Közbeszólások: Úgy van!)
Azok a kérdések, amelyek itt napirenden vannak, sokkal-sokkal fontosabbak, mint rengeteg más kérdés, amiról beszélünk.
Tegnap miniszter úr azt mondta, hogy a költségvetés sokak jóslata ellenére 1991-ben nem omlott össze, és ez azt bizonyítja, hogy a Kormány érzékenyen reagált a társadalom feszültségeire. Tulajdonképpen valamilyen nem lényegtelen vonatkozásban egyetértek a miniszter úr állláspontjával. Azonban hangsúlyozni szeretném, hogy nem tartom a megoldást megnyugtatónak. Mit tett a Kormány? Elhalasztotta, elkerülte a feszültségek kezelését, megtalálta a társadalom a Kormánnyal együtt a módját, hogy az átalakulás keserves ügyeit hogyan tudjuk úgy kezelni, hogy az ne okozzon 1991-ben súlyos társadalmi feszültséget, de ezzel nem oldottuk meg azokat a problémákat, amelyek megoldása a feladatunk. Nem oldottuk meg gyermekeink jövőjét, nem oldottuk meg, hogy itt egy sikeres piacgazdaság alakuljon ki, amelyben a nemzeti jövedelem átrendezése nem a költségvetés feladata vagy nem ilyen mértékben a költségvetés feladata. Sőt, nem tettünk jelentős lépést ebben az irányban. Toldozgattuk és foldozgattuk a költségvetés ügyeit úgy, hogy ne legyenek nagyok az átmeneti feszültségek.
Három kérdésről szeretnék beszélni: mi a helyzet, mi jellemzi az előterjesztést, és végül, hogy az előterjesztés részleteit hogyan lenne célszerű tárgyalni?
A pénzügyminiszter úr egy évvel ezelőtt azt mondta, hogy ilyen rosszul előterjesztett költségvetést többet magyar kormány nem fog előterjeszteni. Az az időzavar, amivel most küszködünk és az a furcsa jelenség, hogy egy olyan parlament, amiben határozott kormánytöbbség van, a bizottsági munka során négy bizottságban és nem jelentéktelen bizottságban nem tartotta a költségvetési előterjesztést tárgyalhatónak, ez egy válságjelenség, egy nagyon kedvezőtlen jelenség. Arról a mellék-kérdésről nem akarok most szólni, hogy nem teljesen világos számomra, hogy ilyenkor mi az eljárás. Ha a bizottságok, fontos bizottságok nem tartják a költségvetést tárgyalhatónak, akkor minek az alapján kezdtük el a tárgyalást? Nem kellett volna-e ebben a kérdésben szavazásra feltenni a kérdést, hogy a bizottságok eltérő véleménye következtében szükség van a tárgyalás megkezdése előtt a Parlament állásfoglalására. Lehetséges, hogy más megoldás kínálkozik, de biztos vagyok benne, hogy ilyen egyszerűen arról a kérdésről tulajdonképpen döntés nélkül dönteni, hogy fontos bizottságok nem tartották a költségvetést tárgyalásra alkalmasnak, nem volt helyes, nem volt célszerű. (Taps.)
A véleményemet arról a kérdésről már elmondtam, hogy milyennek tekintem az ország helyzetét. De mivel nagyon sokszor elhangzik, és itt a tárgyalás során is már kétszer elhangzott, hogy az 1991-es esztendő sikeresztendő volt, el szeretném mondani és fontosnak tartom, hogy idefigyeljenek és gondolkozzanak ezen, hogy mi az 1991-es esztendő gazdasági sikereinek kétértelműsége.
Valóban úgy kezdtük az elmúlt évet, hogy nem voltak devizatartalékaink. Valóban tudtuk, hogy a szovjet piac és a volt KGST-országok piaca összeomlik, és ez nagy zavart fog okozni. Ennek ellenére vagy ennek figyelembevételével készítettünk egy olyan költségvetést, amely az azt megelőző, 1989. esztendővel ellentétesen költségvetési deficittel, méghozzá jelentős költségvetési deficittel számolt. Úgy véltük együttesen, hogy így át tudjuk hidalni azokat a nehézségeket, amelyeket ez a különlegesen nehéz év okozni fog.
Most büszkék vagyunk, hogy nem omlott össze semmi. És nem indokolatlan ez a büszkeségünk, valamilyen értelemben ez azt jelenti, hogy a magyar gazdaság tényleg alkalmazkodóképesebbnek mutatkozott, mint sokan hitték, és tulajdonképpen alkalmazkodóképessebbnek is mutatkozott bizonyos vonatkozásban, mint ahogyan azt a kormánykörök hitték. Miért nem vagyok megelégedve ezzel a sikerrel? Nem azért, mert csökkent a nemzeti jövedelem termelése, nem azért, mert csökkent az ipari termelés. Teljesen értehető. Ha a belföldi piacot liberalizáljuk, és a magyar vállalatoknak meg kell küzdenie a külföldi termékek versenyével – és ennek örülünk, mert az állampolgárok áruellátása lényegesen javult –, hogyha összeomlott a Szovjetunió és a Szovjetunió szövetségi rendszere, aminek örülünk, mert annak hatásaként ülhetünk itt egy demokratikus parlamentben, akkor tudomásul kell vennünk azt is, hogy ennek negatív mellékhatásai annak. (Dr. Józsa Fábián: Valami közünk nekünk is volt hozzá.) . és a gazdasági lehetőségeink ezeken a piacokon szűkülni fognak, és ha ez bekövetkezik, akkor természetesen gazdasági nehézségekkel is szembe kell nézni. A baj, amit azonban nem szoktak említeni, az az, hogy a vállalatok helyzete és ezen belül még a magánvállalatok helyzete sem stabilizálódott, mint ahogyan azt képviselőtársam az előbb mondta, hanem bizonytalanná vált, sőt az állami vállalatok, de nagyon nagyrészt az úgynevezett joint venture-ök, közös bel- és külföldi tulajdonban lévő vállalatok is tőkefelélésből élik túl a feszültséget.
Mit jelent ez? Mindnyájan tudjuk, hogy a beruházások visszaesnek, és az amortizációs pénzeket, a csekély amortizációs pénzeket sem használják fel felújításra. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy jogos bírálatunk ellenére a vállalatok jelentős tőkeértékeket értékesítenek, ami nem baj. A baj az, ha ezeket nem a termelő kapacitások fejlesztésére, az ország gazdasági növekedésére használják fel – és ez a helyzet –, hanem befordítják a folyó költségeik fedezésére. Baj az, ha a vállalatok annak érdekében, hogy fenn tudják tartani a termelést, és ne kelljen munkásokat elbocsátaniuk akkor is, ha a termelés nem hoz nyereséget, elviselik, hogy a vevőik nem fizetnek, és olyan hiteleket nyújtanak ezáltal, amelyekért kamatot sem kapnak. Mindnyájan tudjuk, hogy ezek a jelenségek fontos jelenségek, és jelen vannak a magyar gazdaságban, sőt azt is tudjuk, hogy a költségvetési bevételek jelentős része ilyen tőkefelélő vállalatoktól ered. Akkor amikor most egy deficites költségvetés tényadataival dolgozunk, és egy súlyosan deficites költségvetés tervét kívánjuk elfogadni, akkor tudnunk kell, hogy ez a deficit nagyobb, mint amivel számolunk, mert nem igazi jövedelmek vannak a nyereségadó mögött, hanem tőkefelélés, ami manipuláltan nyereségként jelentkezik sok esetben. És így is nagyobb a deficit, a tényleges deficit, mint amit kimutatunk. Ez egy nagyon lényeges kérdés, amire ugyancsak föl szeretném hívni képviselőtársaim figyelmét.
Lehet, hogy az alkotmányügyi bizottság tegnap előterjesztett kritikájában pontatlanságok vannak. De azok a jelenségek, amelyeket megemlített, nemcsak azokra a szervekre jellemzők, hanem minden költségvetési szervre jellemző, hogy olyan helyzetben, amikor a költségvetési szervek vagy a költségvetés által finanszírozott szervek feladatai változatlanul azonosak azokkal a feladatokkal, amelyeket naivul a kommunista állam eléjük terjesztett, vagy amivel megbízta őket, hogy ellássa az ország egészségügyi szükségletét, hogy ellássa az ország oktatási szükségletét olyan színvonalon és olyan mértékben ingyenesen, amire a magyar gazdaság jelenlegi fejlettsége nem alkalmas, és az ilyen típusú állításokat még sorolhatnám tovább, akkor egy olyan helyzettel kell azoknak a barátainknak, kollégáinknak, állampolgárainknak számolniuk, akik ezekben a közszolgáltatási intézményekben dolgoznak, hogy a közszolgáltatási intézmények finanszírozása nemhogy elmarad, hanem messze-messze elmarad azon feladatok finanszírozási igényétől, amelyekkel foglalkoznak. És ezt minden, közszolgáltatási intézményben dolgozó ember a saját bőrén tapasztalta, és senki nem fog engem megcáfolni abban, hogy ez így van.
Mit tegyen egy ilyen állampolgár? Melyik feladatának feleljen meg? Teljesítse azt, amit tőle az állampolgárok, az állam elvár, vagy pontosan gazdálkodjon, és tartsa be az előírásokat a költségvetési tételekkel kapcsolatosan? Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy ebben a zavaros helyzetben nem pontosan az előírások szerint járnak el az emberek. Ha nagyon csúnyán akarnám kifejezni magamat, akkor azt mondanám, hogy erkölcsi magaslaton érezve magunkat lopnak és csalnak annak érdekében, hogy a feladatokat valahogy el tudják látni.
Nehéz ez ellen a magatartás ellen föllépni, és csak akkor lehet sikeresen föllépni, ha a helyzetet megváltoztatjuk. Mindennek alapján azt gondolom, hogy tudomásul kell vennünk, hogy az 1991-es esztendő gazdasági sikerei a legjobb esetben csak félsikernek mondhatók, és a 92. év várható optimista reményei véleményem szerint hasonló félsikerek lesznek, lehetséges, hogy a zavaró tényezők mértéke csökken, és ezért a válságokozó faktorok hatása kisebb lesz, mint amilyen 1991-ben volt, de ezek együttes hatása fog érvényesülni, és így az összhatás nem lesz jobb, mint amilyen 1991-ben volt.
Miért tartom bajnak a jelenlegi költségvetési előterjesztés szerkezetét? Azért tartom rossznak, mert nem tudott radikális változást létrehozni a nemzeti jövedelem átcsoportosításának ügyében. Állást foglaltunk, tulajdonképpen valamennyi jelenlévő párt állást foglalt abban, hogy a kommunista örökségnek ezt a kedvezőtlen, fontos jegyét meg fogjuk változtatni. Én nagy hibának tekintettem, és ennek hangot is adtam, hogy sem a Kormány, sem a Parlament nem tudott evvel abban az időszakban foglalkozni, amikor a rendszerváltás után az új hatalom és a társadalom közötti mézeshetek időszakát éltük át.
Én úgy gondolom, hogy hiba volt 1990 áprilisában nem rögtöm hozzányúlni ehhez a kérdéshez. (Taps az ellenzék soraiban.) Hiba volt, hogy a tavalyi költségvetésnél nem nyúltunk hozzá, de végzetesen hiba, hogy 92-ben nem nyúlunk hozzá. És ehhez egy érvet szeretnék már csak mondani. Ha mi négyéves parlamenti ciklusokkal dolgozunk, akkor tudnunk kell, hogy merész és nehéz lépésekre egy kormány az első két költségvetés benyújtásakor lehet képes, és a polgári országok – Amerika, Anglia, Franciaország – gyakorlata azt mutatja, hogy a 3. és 4. évben fájdalmas operációk végrehajtására a kormányok nem szoktak vállalkozni. Azt, hogy idén elhalasztottuk, ez azt jelenti, hogy a költségvetés strukturális átalakítását elhalasztottuk egy olyan időszakra, amikor a választási előkészületek miatt a Kormánynak nem lesz érdeke vagy sokkal kisebb mértékben lesz érdeke, mint bármikor eddig volt, hogy ezzel a jelentős kérdéssel foglalkozzon. (Közbeszólás: Nem is akar!)
Kell-e ezzel a kérdéssel foglalkozni? Mindenki megbénul a költségvetés ilyen struktúrájától.
A napokban, hetekben nyugati üzletemberekkel tárgyaltam, és próbáltuk megállapítani azt, hogy olcsó-e a magyar bérszínvonal. És amikor megtudták, hogy a magyar béreket ahhoz, hogy az ő költségszínvonalukat megállapítsák, 2,4-del meg kell szorozni, de hogyha alacsonyabb bérekről van szó, akkor legalább 2-vel meg kell szorozni ahhoz, hogy az ő költségszínvonaluk kialakuljon, akkor elcsodálkoztak. És nézzék meg, hogy minden olyan üzletember Magyarországon, legyen az a legkisebb vállalkozó is, aki egy alkalmazottat foglalkoztat, milyen keserves helyzetben van azért, mert ennyi központosított jövedelem rakódik rá minden forintjára, amit bérként kifizet.
Nem lehet ezt a helyzetet tartani, nem lehet arról beszélni, hogy a vállalatot, a gazdaságot, a magánszektort föl fogjuk virágoztatni, ameddig a költségvetés struktúráját nem alakítjuk át.
De van egy másik oldala is ennek a kérdésnek, ahol még több állampolgár közvetlenül érdekelt, hogy a költségvetés ugyan pazrarló és nem jól szervezett intézményeket finanszíroz, de ezek az intézmények fontos szolgáltatásokat nyújtanak tízmillió magyar állampolgárnak. A kommunista rendszer öröksége az is, hogy ez a tízmillió állampolgár ahhoz szokott, hogy kap szolgáltatásokat ezektől az intézményektől, és ugyan nem elégedett a szolgáltatások színvonalával, de megszokta, hogy ilyen szolgáltatásokkal kapcsolatos igényeket megfogalmazzon.
