BÉKESI LÁSZLÓ, DR. az MSZP képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. az MSZP képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. az MSZP képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm. Elnök Úr, Tisztelt Ház! A személyi jövedelemadóról beterjesztett törvényjavaslatot három szempontból vizsgáltuk: céljait, hatásait és alkalmazott módszereit vettük górcső alá.
Először a célokról. Az államháztartás és ezen belül a költségvetés bevételeinek növelési szándéka nyilvánvaló. Ez teljesül. Közel 60 milliárd forinttal több személyi jövedelemadó bevételt tervez a Kormány 1992-re, mint ebben az évben. A terhek egyenlőbb elosztása, a kedvezmények, az indokolatlan kedvezmények szűkítése, a jövedelem és teher belső arányainak megváltoztatása részben teljesül, részben nem – ennek a részleteire majd ki fogok térni. Versenysemleges szabályozás az egyéni vállalkozások és a társas vállalkozások között: a közelítés kétségtelen, az aránytalanságok teljes megszüntetésére azonban egyelőre még nincs esélye a törvényjavaslatnak.
A megtakarítások és a befektetések ösztönzése sajnos sokkal inkább csorbát szenved a törvényjavaslat alkalmazott konstrukcióiban, mintsem újabb ösztönzést, erőt jelenthetne a megtakarítók és a befektetők számára.
És végül a szociális elemek kibővítése, ezen belül a létminimum táján élő családok jövedelmének adómentessége egyrészt megvalósul, másrészt egy nagyon sajátos, nagyon jellegzetes változtatás megy végbe. Az egyenlő szociálpolitikai elbírálás helyébe belép egy rendkívül fejlett, de magyarországi viszonyokhoz képest tökéletesen idegen megoldás, az ún. teljesítményarányos szociálpolitikai támogatás – erről is majd mondanék néhány szót.
Nem akarom megismételni az előttem szólókat, hiszen rendkívül sok dolog elhangzott, ezért nagyon röviden blokkokban foglalnám össze azokat a főbb jellegzetes vonásokat, ahol úgy látjuk, hogy módosítani kellene a benyújtott törvényjavaslatot.
Az első az adóterhelés mértéke és ezen keresztül a várható hatások. Gondolják végig, 30%-os adónövekedés, a közel 60 milliárddal, 16%-os bruttó jövedelem tömeg-növekedés mellett, ami annyit jelent, hogy a fajlagos adóterhek növekedése valósul meg 1992-ben '91-hez képest. Ezt egyébként nem tagadja az előterjesztés, csak nagyon ügyesen elrejti, hogy az adóalaphoz viszonyított 17,5%-os fajlagos adóterhelés 18,6%-ra növekedik 1992-ben. Önmagában véve mondhatnánk erre, hogy ez nem katasztrófa, különösen akkor mondhatnánk, ha egyéb területeken, mint például a társasági adó területén, a helyi adóknak a területén, a vagyon típusú adóknak a területén, vagy a fogyasztói ártámogatások területén nem ezzel ellentétes hatású lépéseket tervezne a Kormány.
Akkor sem lenne tragédia ennek a fajlagos adótehernek a növelése, ha ez valóban egyenletesebb terhelést valósítana meg, és mondjuk jobban kímélné a megfogható jövedelmeket, a bérből és fizetésből élők jövedelmeit, és sokkal inkább terhelné azokat a jövedelmeket, amelyeket mindig szeretnénk megragadni, amelyekre teszünk is különböző erőfeszítéseket, ez a törvényjavaslat is számos ilyen erőfeszítést tesz, de amelyek azért még mindig jócskán kicsúsznak az adóalapokból; ezek az ún. láthatatlan jövedelmek.
Érdemes megnézni az adóterhelésnek az elosztását. Az a nagyon sajátos helyzet valósul meg, tisztelt Ház, hogy a vállalkozási szféra – függetlenül annak szektorától és tulajdonosi megoszlásától – összes adóterhei kétségkívül csökkennek 1992-ben, miközben a lakosság jövedelmét terhelő adóterhek növekednek. Ez már olyan arányeltolódás, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni olyan gazdasági viszonyok és olyan életszínvonalpolitikai viszonyok között, amelyek 1992-ben jellemzőek lesznek.
A reáljövedelem-csökkenés, reálbér-csökkenés, a belső fogyasztás mérséklése, eközben olyan adóteher-növekedés, ami ebben a szférában közvetlenül a lakosságot terheli, a vállalkozásokat vele szemben relatíve preferálja. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy az egyéb adónemeknél a vállalkozások adóterhei relatíve csökkennek, ez jó. A baj az, hogy a másik oldalon a lakosság adóterhei pedig növekednek. Ez mindenféleképpen hiba.
A belső eloszlásról. Sajnos itt sem azt lehet mondani, hogy az eredeti célok – hogy is mondjam csak – megfelelően teljesülnek, pont ellentétes hatásokról van szó. Ha végiggondolják az átalányok felülvizsgálatát, a tételes költségelszámolás bevezetését, illetve a különböző kedvezmények szűkítését és ennek a hatásait, akkor kb. a következő lépcsőzet alakul ki. A mezőgazdaságból hivatásszerűen jövedelemmel rendelkezők adóterhei csökkennek, igaz, hogy ennek az az ára, hogy tételes költségelszámolást végezzenek, és én is szkeptikus vagyok, hogy ezt képesek-e megcsinálni, legalábbis 1992-ben. De azért ne feledjék el, 150 ezer forintos adómentes jövedelem, kiegészítve a százezer forintos nullakulcsos adóval, ez 250 ezer forint tiszta adómentes jövedelmet jelent a mezőgazdasági termelők esetében, ami növénytermesztésnél 750 ezer, állattenyésztésnél több mint kétmillió forintos éves árbevételt jelent. És miután általában nincs tisztán növénytermelés és tisztán állattenyésztés, ez kb. olyan évi másfélmillió forintos árbevétel adómentességét jelenti.
Ez nem lenne baj, hogyha vele szemben nem az jelenne meg, hogy a szellemi szabadfoglalkozásúak – a feltalálók, a műszakiak, a különböző alkotótevékenységek – kedvezményei, illetve költségátalánya drasztikusan csökken. Ezt kell egymással szembeállítani. Lehet azt mondani, hogy ezt akarjuk, akkor mondjuk meg nagyon tisztán és nagyon világosan, hogy az újonnan kialakuló magántulajdonosi mezőgazdasági termelést akarjuk ösztönözni ezekkel a lépésekkel, vele szemben a fedezetet úgy akarjuk megteremteni, hogy a társadalom többi szférájának kedvezményeit meg drasztikusan csökkentjük. Ez tiszta beszéd, ez világos dolog, a Parlament eldöntheti, hogy akarja vagy nem. A mi szilárd meggyőződésünk, hogy ezt nem szabad csinálni.
Egészen más típusú terhelést valósítunk meg például a mezőgazdasági nagyüzemeknél a társasági adó keretében, nem beszélek a földadóról és egyéb elemekről.
Visszatérve tehát: a valódi probléma nem az, hogy a kedvezmények szűkítése nagyobb terhet jelent, mint az adómértékek csökkentése, eloszlása pedig egyes területeket indokolatlanul kedvezményez, más területeket pedig indokolatlanul sújt. Ezek az aránytalanságok pedig egész rétegeket hozhatnak nehéz helyzetbe, másrészt egész rétegek hallatlan kemény ellenállását fejthetik ki, és ez hiba.
A megtakarítások és befektetések ösztönzése. Igaz az, hogy az egyes formák közötti eltérő adóterhelés, az egyes formák közötti indokolatlan változtatásokkal vagy választásokkal járhat együtt. Ez igaz. A közelítés tehát mindenféleképpen jó. Hogy ha ez a közelítés megvalósulna, nem emelnék szót a törvényjavaslat eme szakaszai ellen.
De sajnos pont fordított helyzetről van szó. Bizonyos befektetési formákat egyoldalúan preferál, más befektetési formákat egyoldalúan háttérbe szorít. Azzal, hogy az első részvényvásárlásnak a befektetéseit kedvezményezi, tulajdonképpen a másodlagos értékpapírpiacot, a tőzsdét, a Magyar Tőzsde forgalmát és annak ösztönzését gyakorlatilag ez a törvényjavaslat tönkreteszi.
De ugyanúgy teljesen értelmetlen dolog a részvénytársaságok egyoldalú előnybe helyezése más társasági formákba történő befektetéssel, például a korlátolt felelősségű társaságokba történő befektetéssel szemben. Ha itt visszaélések vannak, akkor ezt az ellenőrzés eszközeivel kell kezelni, nem pedig egy olyan szabályt alkotni, amely diszkriminatívan különbözteti meg az egyes befektetési formákat.
Az is teljesen érthetetlen számomra, hogy miközben nagyon helyesen a nyugdíjbiztosítási befektetéseket kedvezményezi a törvény, aközben az életbiztosítást, amely lényegében hasonló funkciókat is betölt, kiveszi a kedvezmények köréből.
Teljesen értehetetlen – és ez már egy más típusú gondolatkör –, hogy az ingatlanértékesítésből származó bevételeknek az adóztatásában nem tesz különbséget attól függően, hogy az eredetileg milyen célokat szolgált. És ezen belül természetesen a lakásértékesítésből származó bevételek felhasználásáról van szó. Ha ebben az országban nem az lenne a helyzet, mint ami valójában, hogy ösztönözni kéne a lakásmobilitást, hogy lehetőleg támogatni kellene azt, ha a családok saját erőből oldják meg a többgenerációs lakásproblémáikat, akkor az inflációs ingatlannyereségek adóztatásával még egyet is értenék. De így? Hát gondolják végig, azzal a szabállyal, hogy innentől kezdve a lakásingatlan-értékesítésből származó bevétel csak akkor lesz adómentes, hogyha a saját lakásába fekteti be ismét az értékesítő, ez azt jelenti, ha egy család – mondjuk – házasulandó gyermekei lakásgondjának megoldása érdekében eladja a nagyobb lakását és két kisebb lakást akar vásárolni, akkor már az az összeg, amivel a gyerek lakásának a vásárlását hajtja végre, adóköteles lesz. Kinek jó ez? Vagy fordított esetet is mondhatnék: több generáció össze akar költözni, két lakást eladnak, egy újat vesznek helyette, megint csak adózni kell. Kinek jó ez? Miért jó ez? Tényleg ezek lennének igazán a láthatatlan jövedelmek? Vagy a láthatatlan jövedelmek gerincét alkotná – mit tudom én – a munkahelyi étkeztetésnek, az üdülési díjnak az adómentessége? Valószínűleg nem erről van szó. Ezek tehát – azt gondolom –, hogy egyébként jó szándékú, de eszközeiben mindenféleképpen téves hatású, torzító hatású lépések.
Külön kell szólni az osztalék és kamatadó ügyéről. Azzal mélyen egyetértek, hogy az osztalék kettős adóztatásának megszüntetésére törekedni kell, ez egy közelítés. Nem szűnik meg, miután a 10 %-os osztalékadó még mindig a kettős adóztatás egyik formája, hiszen az osztalék adózott nyereségből fizethető ki.
Ugyanakkor a kamatadónál megmarad a 20%. Tessék végiggondolni! A konkrét megtakarításoknak azt a formáját, amely betétek formájában jelenik meg a jelenlegi kamatok mellett, lényegében nem a kamatjövedelmet adóztatom, hanem a tőkét adóztatom, hiszen nincs az inflációt meghaladó reálkamat, ami valódi jövedelmet hozna.
Ha már az osztalékban közelítettünk a kettős adóztatás elkerülésére, akkor a kamatadónál legalább a reálkamat irányába kellene elmozdulni, azaz csökkenteni kellett volna a 20%-os kamatadót is. Lehet, a jó megoldás közgazdaságilag persze a nulla lenne, ez egy percig nem kétséges, de ha már egyszer ezt a bevételt a költségvetés nem tudja teljes egészében nélkülözni, akkor legalább csökkenteni kellett volna ebben a körben is az adómértéket.
Szociálpolitikai elemek. Borzasztó népszerűnek tűnik – és én belátom, hogy egyfajta szempontból az is –, hogy az ún. gyermek kedvezmények teljes körű kiterjesztésére kerül sor, és megszűnik az a különbség, amely az egy vagy kétgyermekes családokat eddig az adóalap-kedvezményből kirekesztette. Igen, de gondolják végig, hogy megint miről van szó! A szociálpolitikának ez a formája azokban az országokban igazán eredményes, ahol egyébként a létminimumot a gyermeknevelés költségeit állampolgári jogon a gazdaság, az állam képes garantálni. Ott normális dolog azt mondani, hogy ezenkívül még a gyermeknevelés költségeinek elismerésére egy igazán teljesítményarányos támogatási formát építek be, mondván, hogy aki nagyobb hasznot hoz a társadalomnak, az több jövedelemre tesz szert, ő nagyobb mértékben élvezze a gyermeknevelés kedvezményeit. Na de nálunk?! Nálunk 1992-ben azt csinálni, hogy a nagyobb jövedelmű családok gyermeknevelési költségeinek a csökkentése lényegesen nagyobb legyen, mint az alacsony jövedelműeké? Két szélsőséges esetet mondok. Ha a családnak az éves jövedelme nem éri el a százezer forintot, akkor nem vehet igénybe egyetlen fillérnyi gyermeknevelési kedvezményt sem, ellenben ha egymillió forint fölött van az éves jövedelme, akkor a gyermek kedvezmény évi mértéke már gyerekenként hatezer forint. Tessék mondani, kinek jó ez?! Ha már tényleg akarunk lépni, akkor tegyük tisztességesen, akkkor mondjuk azt, hogy egységesen minden gyermek után le lehet az adóból vonni egy fix összeget, vagy ami még tisztességesebb, megemeljük nagyobb mértékben a családi pótlékot, az adóoldalon pedig bejönnek a nagyobb jövedelmek után fizetendő személyi jövedelemadók.
Tehát egyszerűen érthetetlen ez a fajta funkcióváltás és koncepcióváltás. Igaz, hogy a jelenlegi adórendszerben is egy kompromisszum eredményeként került be a nagycsaládosok adóalap-kedvezménye, azon az alapon, hogy legalább a nagycsaládosokat kedvezményezzük. Ez sem volt igazán jó, mert nem minden nagycsaládos tudta igénybe venni, hiszen nem volt annyi adóalapja, amiből levonhatta volna a gyermekkedvezményeket.
Külön kérdés – és azt hiszem, ezzel is mindenféleképpen foglalkozni kell –, hogy a személyi jövedelemadók terhelése esetén vajon melyik adótáblát érdemes kezelni.
Tisztelt Ház, itt vannak megint csak látványos érvek, amelyekkel igazán nem kellene talán előhozakodni, ez a marginális kulcs legyen azonos a társasági adó kulcsával, ez közgazdaságilag tökéletesen értelmetlen, az átlagkulcsot kellene összehasonlítani az átlagkulccsal, akkor lenne valami értelme az összehasonlításnak. Így nincs. Nevetséges az az érv, hogy a felső marginális kulcsnak a csökkentése – az igen –, az teljesítmény-visszatartó hatástól mentesíti az adótáblát.
Könyörgöm ugyanakkor, az alsó és közép jövedelemsávba tartozók adóteher növekedésénél senkinek nem fáj a szíve a teljesítményvisszatartó hatásért. Tehát ezek nem jók. Azt kell mondanom, igazán egyik adótábla sem lehet optimális. Azért nem lehet optimális, mert az eredeti célt nem teljesítik, nevezetesen a kedvezmények szűkítése sokkal nagyobb tehernövekedéssel jár, mint a progresszió és az adótábla mértékeinek csökkentése. És ez az igazi probléma.
Megpróbálunk mi is ilyan módosító indítványokat tenni, amelyek megkísérlik ezeket a nyilvánvaló és elég látványos megoldásbéli problémákat kiküszöbölni. Teljes mértékben nincs rá esélyünk, ezt tudjuk.
Még egyszer mondom, nincs azzal bajunk, hogy megpróbál előrelépni az adótörvény a kedvezmények szűkítése, a progresszió csökkentése, illetve a semleges elbírálás esetére. Bajunk azzal van, hogy ezeket az alapcélokat csak úgy tudja teljesíteni, hogy közben a fajlagos adóterheket növeli, és ezen belül elsősorban a legnagyobb tömeget jelentő középjövedelmű, bérből és fizetésből élők adóterheit növeli, ez pedig baj. Ezt nem tudjuk támogatni. Köszönöm figyelmüket. (Taps balról.)
