MÁDAI PÉTER (SZDSZ)
MÁDAI PÉTER (SZDSZ)
MÁDAI PÉTER (SZDSZ) Tisztelt törvényhozó és azok betartását ellenőrző társaim! Tegnap szerettem volna felszólalni, de miután sokan voltak, így mára maradt, bár a tegnapi gondolatkörhöz kapcsolódik aggályom, kétségeim elmondása.
Kőrösi képviselőtársammal ellentétben én tegnap igen jól éreztem magam a több mint egyórás vitán, amikor a miniszterelnök úr és ellenzéki társaim kulturált körülmények között vitatkoztak és a Ház is kulturáltan viselkedett. Ez a tegnapi egy óra véleményem szerint inkább Európára emlékeztetett már.
Rátérve a magam témájára – egy kicsit távolról kezdem –, igérem, rövidebb leszek, mint képviselőtársam. A 30-as évek végén Amerika nagy szenzációja egy regény volt, Sinclair Lewis: Ez nálunk lehetetlen. Ebben a regényben a szerző – a címmel ellentétben – azt igazolta, hogy a végrehajtó hatalom miként gyűri maga alá a törvényes ellenőrzést, az önszerveződő szervezeteket, a bíróságokat, és válik valami ellenőrizhetetlen, totális hatalommá. Hogy mennyire reális volt ennek a veszélye, az mutatja, hogy akkor már Európában Hitler és Sztálin véres diktatúrája több éve valóság volt. Amerikának azon a területén szerencsére a civil kurázsi, a polgári bátorság és a szabadságszeretet erősebb volt, ily módon ez ott náluk lehetetlenné vált. Hiszem és gondolom, hogy talán egy kicsit Lewis könyve is segített ebben.
Ezek után szeretnék visszatérni haza és ide, ebbe a házba. A múlt hét hétfőn Maczó Ágnes képviselőtársam napirend előtti felszólalásában egy nyílt levélről beszélt, amelyet sajtó útján tett közzé, miniszterelnök úrhoz címezve. Magas rangú kormánytisztviselők anyagi visszaéléseire szeretett volna választ kapni. Kielégítő választ nem kapott, és amit kapott, azt sem nyilvánosan, hanem magánlevélben. Ha én jól értettem képviselőtársam gondját, akkor az az volt, hogy milyen jogon tagadta meg tőle a miniszterelnök úr, tőle mint egy képviselőtől, a válaszadás kötelességét. Tisztelt Házunk elnöke – a Házszabálytól eltérően – reagált képviselőtársam felvetésére, de a válaszadás jogát már megvonta tőle.
Első kérdésem tehát: valóban ilyen a demokráciában a párbeszéd? (Mozgolódás.)
Másnap több interpelláció között elhangzott kettő, amelyik kimondottan gazdasági kérdésekkel foglalkozott. Mindkét interpelláló képviselő azt kérte tőlünk, hogy azért ne fogadjuk el a miniszter válaszát – tekintettel arra, hogy gazdasági kérdés –, mert a Parlament gazdasági bizottságában lehetőség van újbóli megvizsgálásra. Félreértés ne essék – és ezt a tévénézőknek, rádióhallgatóknak mondom –, a Parlament bizottságaiban is megfelelő súlyarányban, többségben vannak a kormánypárti képviselők, de miután ezek szakbizottságok, nagyobb esély van arra, hogy érdemi döntés születik.
Történetesen az egyik interpelláló én voltam, s az én interpellációmat oly módon utasította el a Ház, hogy azok, akik "nem"-mel szavaztak, az érveim elmondásakor nem is tartózkodtak az ülésteremben. Ebből fölvetődik a második kérdés, hogy egy szakmai jellegű interpellációnál a döntés alapja a szakmai ismeret – vagy pusztán az, hogy a Parlament melyik sorában ül a képviselő? Aggályos ez számomra.
A "hazát szeretni"-érzés, az államot szeretni, az egy érdek szeretete. Nem kisebb ember, mint Márai Sándor írta ezt valamikor a naplójában. Azt gondolom, valamennyiünknek, akik itt vagyunk, akiket felelősséggel ruháztak föl a választók, egyik kötelességünk, hogy a haza szeretetét és az állam érdekből való szeretetét ne keverjük össze, és ne is engedjük, hogy ez összekeveredjék.
A nagy demokrácia az oka annak, hogy romlik a közbiztonság – hallottam nem olyan régen egy városi önkormányzati közmeghallgatáson. Nem ez volt a gond, hanem hogy nagy tapsot kapott ez a veszedelmes demagógia. Tévé közvetítette nyilvános politikai vitában a más véleményt elmondani kívánóba belefojtották a szót, lehurrogták, nem voltak kíváncsiak az érveire. A vitapartner a következőképpen reagál egy hét múlva (olvassa) : "Javasolni fogom, hogy nyilvános viták helyett inkább sajtótájékoztatón fejtse ki véleményét, az újságírók sokkal békésebb hallgatók." Ez számomra nyugtalanító és aggasztó. Remélem, nem csak az én számomra.
"Demokratának lenni annyi, mint nem félni" – nagyon sokat idéztük Bibó Istvántól. Úgy tűnik, kevesebben élünk vele. Egy másik mondatot emellé szeretnék állítani: "Aki szabadságért ordít ott, ahol szabadság van, az téveszme rabja" – ezt pedig a miniszterelnök úr mondta. Két megközelítési módja a demokráciának, de azért hadd tegyek egyetlen dolgot hozzá: a stílus maga az ember… (élénkség, zaj a jobboldalon)
Akik a félelemkeltő hisztériának nem állnak erkölcsi és politikai súlyukkal ellent, azok vajon hogy képzelik a demokráciát? Ha a végrehajtó hatalom függetleníti magát – és itt kanyarodnék vissza az amerikai példához – az ellenőrzéstől, akkor véleményem szerint ez egy folyamat, amelynek három fázisát ismerem én.
Az első: függetleníti magát a másképp gondolkodóktól vagy ahogy mi hívjuk, az ellenzéktől. A második fázis: könnyen függetleníti magát azoktól a pártoktól, melyek jelenleg a hatalma többségét adják. A harmadik fázisát, a megvalósuló totális államot nem akarom bemutatni – kinek-kinek az elmúlt negyven évben bőséges tapasztalata volt arra, hogy ezt megélje.
Végül – lassan a végére érve, mert nem szeretek sokat beszélni, tisztelt Ház – két komoly feladattal küldtek minket ide a választóink.
Az egyik: törvényt alkossunk, ezáltal keretet szabjunk a végrehajtó hatalomnak. A másik, ami legalább ilyen fontos feladatunk: hogy ellenőrizzük a végrehajtást. Ha ezt elfelejtjük, akkor segédkezet nyújtunk abban, hogy itt ne lehessen ellenőrzés. Végül is én úgy gondolom, hogy felkiáltó jellel kellene befejeznem, hogy ez nálunk lehetetlen, ezt kell vallanunk. Aki úgy gondolja, hogy demokratikus választások között az ország érdekét szolgálni küldtek minket ide, annak kötelessége nemcsak törvényt alkotni, hanem ellenőrizni azt a hatalmat, mely e törvények szellemében kell, hogy dolgozzon. Aki nem ezt teszi, nem tesz eleget annak, amit a választóinak ígért. Köszönöm. (Taps.)
