VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF) Igen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Nem gondolom, hogy a világkiállítás megrendezése vagy mellőzése ma az ország legfontosabb problémái közé tartozna. (Zaj, taps a bal oldalról.) Ehhez képest azonban éppen elég hosszú ideje rágódunk rajta.
Van két klasszikus figurája a magyar irodalomnak: Hűbele Balázs és Pató Pál. Önkritikusan hozzájuk szokás hasonlítani a magyar embert attól függően, hogy kellő megfontolás nélkül ugrunk-e valamibe bele, vagy éppen vég nélkül húzzuk-halasztjuk a dolgot. Nos, azt hiszem, ebben az ügyben hübelebalázsok már biztosan nem leszünk.
Laikus vagyok én is, mint többé-kevésbé valamennyien a tisztelt Házban. A jelen és a jövő kapujában minden ember laikussá válik, mert nincs egzakt tudományos válasz jövőbeli események hasznát és eredményét illetően. Volt idő megismerni az expoval kapcsolatos szakmai elemzéseket és a belőlük fakadó összes érvet és ellenérvet egyaránt. Meg kell mondanom őszintén, szakmai érvek alapján nem tudtam dönteni. Nem mintha nem tisztelném jeles közgazdászaink, pénzembereink, várostervezőink, szociológusaink tudását – az azonban elgondolkoztatott, hogy a szakmai érvek valami egészen kísérteties pontossággal rendeződnek el a jelenlegi politikai erővonalak szerint. Minthogy nem hiszek kormánypárti tudományban és ellenzéki tudományban sem, azt kell gondolnom, hogy a szaktudás valamiképpen mégis csak a politikai érdekek szolgálatába van állítva. Ezt természetesnek tartom, hisz a jövőt végül is csak prekoncepcióval lehet megközelíteni. De ne csaljuk magunkat azzal, hogy objektív, tudományos érvekkel csak mi operálunk. Azt pedig végképp ne higgyük, hogy a miénk objektív és tudományos, ellenfeleinké pedig szubjektív, továbbá politikai, gazdasági önzés és felelőtlenség eredménye.
Az eddigi vitákból számomra az derült ki, hogy az igenlők és a "nem" hívei egyaránt így gondolkoznak egymás felől. Ez pedig azzal jár, hogy egymás érveit eleve gyanakvással fogadjuk és gondolkodás nélkül elvetjük, vagy kapásból cáfolni akarjuk azonnal. Szomorúan látom, hogy mindkét tábor faláról leperegnek a másik fél érvei, pedig minden érvrendszernek mohó örömmel kellene fogadnia a komoly ellenérveket, mert ezek segítenek kiszűrni a hibákat, sokkal inkább, mint a lelkes igenlések tömege. Az építő viták lényege éppen ez volna. Az expo koncepcióját nem védelmezni kellene az ellenérvektől, hanem javítgatni általuk.
De hát ettől a vitastílustól – képviselőtársaim – még nagyon messze vagyunk. Eleddig sokkal többet foglalkoztunk azzal, milyen tisztességtelen vagy önző ok állhat vitapartnereink álláspontjának hátterében, mint magával az expo-val. Éppen ezért hogy senkinek ne kelljen hátsó gondolataimat keresgélnie, megmondom őszintén: én elsősorban azért lettem expo-párti, mert azt remélem, hogy ez az alulfejlett, infrastrukturálisan elmaradott térség, amelyen élek és amelyet a Parlamentben képviselek, végre esélyt kap a gyorsabb fejlődésre.
A fővárosi agglomeráció – benne Csepel-sziget, Ráckeve és környéke és Szigetszentmiklós környéke – évtizedeken át elszenvedte a nagyváros közelségének minden hátrányát. A sziget parti szűrésű kútjainak tiszta ivóvizéért cserébe mi a fővárostól szennyvizet kaptunk a Dunába, a nyugalmas, szelíd tájért, a horgászparadicsomért zsúfolt vonatokat, rossz utakat, szennyezett levegőt, gyenge közellátást. A dél-budapesti expo szükségképpen fejlődést hozna a mi vidékünk számára infrastruktúrában is, de ha nekünk konkrétan egy fillér sem jutna, akkor is csak jól járhatnánk. Miért? Világkiállítást ugyanis nem lehet a szennyvizek partjára telepíteni. Ha tehát expo van, meg kell menteni a ráckevei Dunát.
Figyelmet és pénzt kell fordítani a környezetvédelemre, akkor pedig, ha nem is jobban, de egészségesebben élhetünk mi is és a városból hozzánk menekülő, üdülni, pihenni vágyók egyaránt. Mondhatják önök: önző szempontok vezetnek. Nem tagadom. Mi biztosan jól járnánk a világkiállítással, éppen ezért némi szomorúsággal konstatálom, hogy ugyancsak Csepel-szigeti képviselőtársam az ellenzők vezérszónoka. Az érdekeink azonosak ebben a kérdésben, mégis szemben állunk egymással. Miért? Képviselőtársaim! Nincs más válasz, mert a pártjaink különbözőek.
Ez a tény is megerősíti azt a gyanúmat, hogy itt nem a szakmai érvek, nem is a gazdasági érdekek a legerősebbek, hanem a politikaiak. Ezen belül is a pártérdekek, sőt a hatalmi érdekek. Teljesen nyilvánvaló, hogy ilyen szempontból az ellenzéki pártoknak az expoból semmi hasznuk nem származik. Ha fellendülést hoznak az előkészületek, ha megélénkül a gazdaság, csökken a munkanélküliség, amit a KSH adatai – amelyeket azt hiszem, elfogadhatunk semleges véleménynek – jól predesztinálnak ebben a kérdésben és bejön a tőke és minket gazdagít, akkor ez erősítheti a kormánypártokat a következő választásokig. Ha ezek nem jönnek be, ha állami pénzekből kell finanszírozni, ha kényszerűen vállalunk el egy feladatot, akkor győzhet ugyan az ellenzék a választásokon, de még nagyobb csődtömeget kell a nyakába vennie.
Ha sikerül az expo, egy gazdagodó országban kell ellenzékben maradniuk, ha nem sikerül, akkor pedig egy még szegényebb országot kell kormányozniok. Ebből a szempontból – hangsúlyozom, de csak ebből a szempontból – az ellenzék magatartása nekem teljesen érthető, kivéve a FIDESZ-t (zaj) mert az expo megrendezése elsősorban az ő generációjuk érdeke. És képzeljék el képviselőtársaim, hogy mennyivel meggyőzőbben hangzana a FIDESZ vezérszónokának, Orbán Viktornak a szájából, az ő higgadt érvelésével és józan radikalizmusával az igenlés. Talán jobban hangzana, mint az én számból, meg kell mondanom önöknek.
Épp ezért az ellenzék érveit nem lesöpörnünk kell, hanem megfontolni. Ne felejtsük el egy pillanatra sem, hogy egy hajóban vagyunk, közös a célunk: az ország felemelkedése! Ezt nem vitathatjuk el egyetlen itt ülő embertől és csoporttól sem, csak különböző szerepeket osztott ránk a sors, az élet, a politika.
De miközben szerepeink és meggyőződésünk szerint igenlünk és tagadunk, ne feledkezzünk el a végső összefüggésekről, az ország érdekeiről. Mi sok tekintetben Kelet-Európa úttörő országa vagyunk, élvezzük a világ rokonszenvét és bizonyos mértékű, bár már csökkenő figyelmét is. Ezt az úttörő szerepet a térség országai között meg kellene őriznünk, miként szükségünk van a világ figyelmére is, hiszen rájuk vagyunk utalva; önerőből, együttműködés nélkül – azt hiszem – nem tudjuk megoldani problémáinkat.
Ezeknek jó eszköze lehet a világkiállítás. Sokan azt mondják, felelőtlenség belevágni, nincs pénzünk rá, a lakosság terhei tovább nem növelhetők. Különben is elmaradottak vagyunk, csak leégnénk a világ előtt. Ez utóbbitól – azt hiszem – nem kell tartanunk, képviselőtársaim. A világ ismer már bennünket. Tudja, honnan indultunk, milyen mélységből kell felkapaszkodnunk. Nem fognak összetéveszteni bennünket '96-ban se Japánnal, se Amerikával, de még Ausztráliával sem. Egy kicsi, feltörekvő kelet-európai, volt szocialista ország leszünk 1996-ban is. Ebben a történelmi szerepben kell megjelennünk a világ előtt.
Bátorság kell hozzá? Igen, nagy bátorság! De hát nem volt-e nagyobb bátorság, képviselőtársaim, abbahagyni a szocializmus építését, mint belekezdeni egy világkiállításba? Egy 40 éves hatalmi és gazdasági struktúrát kikezdeni, lebontani és elindulni egy sose járt történelmi úton, sokkal nagyobb merészség volt!
És ezt az utat a "Kis János-ok", a "Demszky Gábor-ok", az "Orbán Viktor-ok" szemrebbenés nélkül járták, nem féltek a gumibottól se, a hatalmi retorziótól sem és nem féltek a jövőtől sem! Pedig az ország sorsa iránti felelősség nagyobb volt, mint amennyit egy világkiállítás megrendezése jelenthetne.
Az akkori ellenzéki erők felismerték, hogy csak előre menekülhetünk. Most sincs más utunk. Nincs semmi, ami ennek a stratégiának a megváltoztatására késztetne vagy intene bennünket. Politikai filozófiájuk alapján azt gondolná az ember, hogy az ellenzéki pártok csak expo-pártiak lehetnek, előrenéznek, racionálisak, vállalkozáspártiak, azért harcolnak, hogy az állam szerepe csökkenjen a gazdaságban. Nehéz megértenem expoellenzésüket, illetve ha jól értelmezem, nem is magát az expot ellenzik ők, csak ezt a tervet, ezt a feltételrendszert tartják elégtelennek és a hozzájuk kapcsolódó, várható pozitívumokat túlzóknak, megalapozatlanoknak.
Jó, hát akkor induljunk ki ebből. Fogadja el a Parlament, hogy megrendezzük a világkiállítást, de nem egészen így, nem egészen a megjelölt feltételek mellett. Az ellenzék szakmai érvei alapján csökkentsük minimálisra a kockázatot és erősítsük a sikert ígérő tendenciákat. Nyilvánvaló, hogy nekünk a világkiállítás nem önmagáért kell, habár nem lenne kis dolog 5 év múlva megmutatni a világnak, vezet út a szocializmusból felfelé is! Azt hiszem, ez sokkal izgalmasabb mutatvány lenne, mint az eredeti cél: hogy tud-e eredményesen együttműködni egy kapitalista, meg egy volt szocialista ország, azaz Bécs és Budapest.
A világ tud csodálatos telefonokat, szuper utakat, autókat, számítógépeket gyártani. A világ mindent tud, de azt csak mi tudjuk megmutatni, hogyan lehet egy működésképtelen szocializmusból a működő szociális piacgazdaság felé menetelni! Ettől pár évig még érdekesek lehetünk a világnak, de nem sokáig, és nem is ez a lényeg. A kiállítás nekünk elsősorban arra kell, mint nyúl az agárversenyen: ösztönzőnek, hogy gyorsabban haladjunk, hogy hamarabb és jobban megcsináljuk, amit úgy sem halaszthatunk már tovább. Ugyanis évtizedekig a nagyipart fejlesztettük, kommunális infrastruktúra nélkül. Azután a fogyasztást erőltettük, szolgáltatási infrastruktúra nélkül. Most már az infrastruktúra fejlesztése nem halasztható tovább.
Ha korszerű és hatékony termelési struktúrát akarunk, új technológiákat, együttműködést és versenyt a világgal, meg lakható országot, akkor már nem késlekedhetünk. Ezt meg kell csinálnunk világkiállítással vagy anélkül! Expoval talán könnyebb, de biztosan gyorsabb!
Az embereket most szükség szerint új reményt keltő impulzusok érdeklik, arra van szükségük. Ezek politikai impulzusok már nem lehetnek, mert azok már nem hatnak az emberekre. Tapasztalták, hogy a politika önmagában nem változtatja meg az életüket. Örülnek ugyan a szabadságnak, a demokráciának, de belefásultak a meddő vitákba és keserűen tapasztalják, hogy az ő életkörülményeik tovább romlanak. Az impulzusnak tehát ezért gazdaságinak kell lennie.
Képviselőtársaim! Az expo – az! Abban a pillanatban, ahogy döntünk a megrendezéséről, megszűnik politikai kérdés lenni. A pártoknak a lehető leggyorsabban és legteljesebb mértékig ki kell vonulniuk belőle és átadni a terepet a vállalkozóknak, a menedzsereknek, a gazdasági és pénzügyi szakembereknek, az építészeknek és a kertészeknek.
Természetesen olyan törvény kell, amely meggátolja a korrupciót, a telekspekulációt, az ország kiárusítását. Azt persze tudomásul kell vennünk, hogy a nagy haszon azé lesz, aki sok pénzt fektet bele és a nagy kockázatot elvállalja. Ez nem lehet a lakosság, mert – sajnos – széles rétegének már nincs erre pénze. Lehetne viszont az állam a "nagy nyerő", de neki sincs pénze, új adókat pedig ránk már aligha vethet ki. De lehetnének a hazai vállalkozók, tőkések, de ők kevesen vannak. Maradnak a külföldi vállalkozók, a nagy haszon – ha lesz – az övék lesz! Mi a földet, a vizet és a levegőt tudjuk adni, ezen kívül a munkaerőnket és a szellemi kapacitásunkat, de ez sem kevés! És nem szabad olcsón adnunk, különösen a szellemi tőke területén növelhetjük részesedésünket. Még talán nem késő, hogy a tehetséges fiatalokat külföldre küldjük a világba expoul tanulni és itthon is kiképezni minél több szakembert, hogy ne kelljen pénzért megvennünk azt a tudást, amelyet mi magunk is elsajátíthatunk.
Az expo után ittmaradó materiális infrastruktúra mellett itt maradna olyan menedzseri, gazdaságszervezői, pénzügyi, üzleti tudás és munkakultúra, amely bőségesen kamatozna az ország továbbépítésében és talán még exportra is jutna.
Nem kívánok az expo ellenzőinek érveivel foglalkozni. Nem mintha nem volna véleményem, vagy szakértők érveire támaszkodó álláspontom. De azt hiszem, minden érv és ellenérve elhangzott már és a legmeggyőzőbbek sem értek el túl sok hatást egyik térfélen sem. A vita a finanszírozhatóság és a megvalósíthatóság köpenyébe bújt, részint mert itt lehet leginkább számokat mondani, részint mert ez fordítható le legközvetlenebbül lakossági terhekre, illetve nyereségre.
Nem hiszem, hogy ez lenne a valóságos kulcskérdése. Egy váratlan aszály belekerült az országnak 40 milliárdjába, a KGST csődje, összeomlása magában elvitt 160 milliárdot. Ha ezeket kibírtuk képviselőtársaim, amiből semmi hasznunk nem lehet, ki kell bírnunk azt is, ami fölemelkedésünket szolgálhatja. (Szórványos taps.) Ha van munkánk és sokat keresünk, nem olyan nagy baj, ha adót kell fizetni. Adót fizetni a semmiből nehéz. Ha pedig nem állami kis expo lesz, hanem vállalkozói nagy expo, akkor a vállalkozók fizetik majd a többletadót, reméljük, a jelenleginél sokkal kevésbé vonakodva. És ez talán lehetővé teszi azt is, hogy a kispénzű lakosság adóterhei csökkenjenek végre.
Ezért hát tisztelettel azt javaslom, ennek a felelős, ám laikus testületnek, hogy döntsön gyorsan és mielőbb adja át a terepet a gazdasági szakembereknek, mert minden jel arra vall, hogy mi is, a gazdaság is, és az ország is így jár a legjobban. Nagy a felelősségünk? Igen. A hosszú hónapok óta tartó vitákban minden expot tagadó érv a nép, az ország érdekében hangzott el. És ugyanezzel érvvel minden expo-párti felszólaló is: a nép, az ország érdeke. Ilyen alapon az eredmény 1:1, futballnyelven szólva. Ha tehát komolyan vesszük, azt kell mondanunk: még nem értünk egyet jóformán semmiben, de a hivatkozási alapunk már közös. Jelesül a céljaink közösek: a nép érdeke, az ország fölemelkedése. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
