KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ) Elnök úr! Tisztelt Ház! Attól tartok, hogy nem leszek olyan emelkedett, mint Kovács Jenő tisztelt képviselőtársam, de talán olyan hosszú sem, mint Fodor képviselőtársam volt.
A jót rosszul csinálni felettébb könnyű. Nehezebb dolog, hogy lehet-e rosszat jól csinálni, és hogy helyes-e. Az előttünk fekvő törvényjavaslat minden ízében rossz. Ezt nemcsak én, az ellenzéki látom így, de így ítélik meg a tisztelt kormánypárti képviselők is. Onnan gondolom, hogy így látják, mert a nyolc szakaszból álló javaslat minden egyes pontjához átlag öt módosítást nyújtottak be: a Hack Péter és jómagam együttesen benyújtott indítványaimon, Kövér László indítványán kívül csupa kormánypárti, főképp MDF-es képviselő. És a javaslatok nagy része nem bővíteni és nem szűkíteni akarja a törvény hatályát, hanem egyszerűen kezelhetővé, használhatóvá akarja tenni a törvényt.
A Kormány előterjesztése ugyanis nem használható. Ezt két dologgal lehet magyarázni. Vagy azzal, hogy egyetlen jogász, egyetlen történész, a volt Állambiztonsági Főcsoportfőnökség egyetlen tagja sem volt elérhető a Belügyminisztériumban, amikor a törvényjavaslatot gyorsan be kellett terjeszteni. Vagy úgy, hogy a minisztérium nem is akarta, hogy a törvény működőképes legyen.
Ez utóbbi hipotézis bölcs mértéktartást tételez fel a Kormány részéről. Ez esetben viszont nem vagyunk-e balgák mi, akik mindenféle módosításokkal működőképessé akarjuk varázsolni, azaz jóvá akarjuk változtatni azt, ami természete szerint rossz?
Az általános vita megkezdésekor az SZDSZ vezérszónoka, Hack Péter már elmondta a kormány-előterjesztéssel kapcsolatos legfontosabb kifogásokat. Nem akarom őt ismételni, csak egy dologra hívnám fel a figyelmet. A múlt év nyarán beterjesztett Demszky–Hack-féle törvényjavaslat nem igazságtételi törvény volt, vagy lett volna. Ott tisztán és világosan arról volt szó, hogy vannak emberek különféle tiszteletre méltó pozíciókban, akik korábban titokban olyan tevékenységet folytattak, amit a közvélemény ma morálisan elítél. Ugyanakkor számosan vannak, akik tudnak vagy értesülhetnek erről a titkos tevékenységről. Ez utóbbiak adott pillanatban megzsarolhatják az előbbieket. Bölcs dolog tehát, ha azt mondjuk ezeknek az embereknek: öregem, ilyen és ilyen adatok találhatók rólad az irattárban, ha ez igaz, jobb ha csendben veszed a kalapod, mert kínos helyzetbe kerülhetsz.
A törvénytervezet preambuluma ebben az összefüggésben a zsarolhatóság vonatkozásában szólt a demokratikus államélet tisztaságának előmozdításáról. Hadd tegyem hozzá, még egy értelemben szólhatott volna róla, legalábbis a választott tisztségviselők, képviselők, polgármesterek vonatkozásában. Aki ugyanis elfogadja a jelölést egy ilyen tisztségre, az tartozik azzal a választóinak, hogy feltárja az életrajzát. Az egykori ügynök eltitkolta a közéleti életrajzának egy lényeges mozzanatát a választói előtt, vagyis becsapta a választóit. Méghozzá úgy csapta be, hogy többé-kevésbé bizonyos lehetett benne, hogy csalására nem derül fény. A pufajkásnak számolnia kellett vele, hogy a választóik közül, vagy a választási küzdelem során akad ellenfele, vagy egy újságíró, aki emlékezteti a közvéleményt, hogy az illető pufajkás volt, hiszen, hogy Hack Pétert idézzem, a pufajkás attól volt pufajkás, hogy pufajkát hordott, a "tégla" ellenben nem hordott téglát. Most pontosan erről van szó.
Az előttünk fekvő törvényjavaslat olyanokat fenyeget azzal, hogy meg lesznek nevezve, akik meg vannak nevezve, hiszen tudható, melyik közéleti személyiség volt pufajkás, melyik újságíró volt ÁVH-s.
Zárójelben jegyzem meg, hogy a politikai elnyomó szervezetek felsorolásában a törvény rendkívül következetlen, hiszen az államvédelmi szervek e néven 1957-ig működtek, a III/III-as Csoportfőnökség e néven 1971-ben jött létre, tehát éppen az 56-os perek előkészítésében részt vett BM politikai nyomozó osztály tagjaira, ha nem voltak korábban ÁVO-sok, a törvény egyáltalán nem vonatkozik.
De eltekintve ilyen apróságoktól, a fő gond az, hogy a törvény szándéka nincs tisztázva. Mi történjék akkor, ha hosszas procedúra után végre nyilvánosságra hoznak egy olyan adatot, amelyet az érintett sosem titkolt, hiszen nem is titkolhatott, lévén köztudott.
Ebben a vonatkozásban a törvény valamiféle igazságtételi törvény kívánna lenni, de szégyenlős igazságtételi törvény, mert nem mond ki semmiféle szankciót, csak azt reméli, hogy az érintett majd elszégyelli magát amiatt, amire eddig büszke volt.
A fentiek értelmében tökéletesen a törvény logikájába vagy logikátlanságába illik azoknak a tisztelt kormánypárti képviselőknek az indítványa, akik azt javasolták, hogy az ellenőrzést terjesszék ki a Munkásőrség hivatásos állományára és kitüntettjeire, az 56-os perek bíráira és ügyészeire, ahogy éppen Fodor képviselő úrtól hallhattuk most, sőt az MSZMP összes központi bizottságára. Ez utóbbiaknál a titokvédelemre vonatkozó szabályok megtartása nem lesz könnyű, minthogy a KB tagjainak névsora nagy példányszámú kiadványokban olvasható.
Nemrégiben egy tv-interjúban a miniszterelnök urat megkérdezték, mi a véleménye a Csehszlovákiában elfogadott törvényről, amely a vezető pártfunkcionáriusokat öt évre kizárja a közéletből. A miniszterelnök úr erre természetesen azt válaszolta, hogy egy másik állam törvényeit nem minősíti, de a kollektív felelősségrevonást elveti, ellenzi.
Nos, én nem vagyok ennyire nemzeti liberális, mint a miniszterelnök úr, szerintem a társadalomnak van közös erkölcsi felelőssége, és erről nem üdvös megfeledkezni, s azt is tudom, hogy a háború után a szövetségesek egyes náci szervezeteket bűnösnek nyilvánítottak, ahogy lényegében bűnös szervezetnek minősítették a magyar csendőrséget is, és ennek alapján olyan csendőröket is megfosztottak a nyugdíjuktól, akik már 38-ban nyugdíjban voltak.
Szóval, mindez létezik, csak akkor nem kell szemérmeskedni, el kell ismerni, hogy ez a törvényjavaslat tartalmazza a kollektív felelősségrevonás motívumát. Kétségkívül szemérmesen, hiszen szankciót nem tartalmaz. Hát ez is ismerős a szocialista jogból. Számos dolog volt tilos úgy, hogy a tilalom megszegését semmilyen jogszabály nem büntette.
A következő pont, amivel a módosító indítványok foglalkoznak, az, hogy milyen szervezetekre, milyen személyekre terjedjen ki ez a vizsgálat.
A kormánypárti képviselők itt – azt lehet mondani – tobzódnak a módosító indítványokban, és egyre szigorúbbnál szigorúbb szabályokat találnak ki, az újságírók felelősségét, a szerkesztők, főszerkesztők felelősségét le akarják szállítani az 50 ezres példányszámú lapok főszerkesztőiről a 30 ezres, sőt a 10 ezres példányszámú lapokéra, különösen lelkész képviselőtársaim indítványozzák az egyházi méltóságoknak, egyházi vezetőknek az ilyen jellegű átvilágítását, a törvényjavaslat az egyetemi tanárok vizsgálatáról beszél, a módosító indítványok leviszik ezt a középiskolák, sőt az általános iskolák igazgatóira. Érdekes hiány azonban, hogy egyetlen olyan kormánypárti módosító indítvány nincsen, amely arra utalna, hogy esetleg a rendőri vezetők felülvizsgálatára is sor kerülhetne, vagy pedig a titkosszolgálatok, a Nemzetbiztonsági Hivatal, az Információs Hivatal hivatásos állományú tagjainak a vizsgálatára, holott hát azért ezektől a fegyveres szervezetektől egyrészt fokozottabb megbízhatóságot lehet talán elvárni, mint egy újságírótól, másrészt azért ezek közelebb voltak azokhoz a szervezetekhez, amelyeket itt ez a törvényjavaslat félig-meddig bűnösnek minősít, és amelyeknek tagjait ki akarja rekeszteni a közéletből.
És azért is indokolt volna egy ilyenfajta felülvizsgálat, mert megfontolandó, meggondolandó az, hogy rendben lévő-e az, hogy jelenleg a demokratikus államrendet olyan személyek védik antidemokratikus kísérletekkel és erőkkel szemben, akik mindmáig az antidemokratikus államrendet védték a demokratikus erőkkel szemben.
Ez természetesen összefügg azzal a tágabb problémával, hogy a törvényjavaslat eleve csak a III/III-as hivatásos állományú titkos tisztjeire és hálózati személyeire vonatkozik, holott hát azt hiszem, mindenki tudhatja, hogy az a bizonyos állambiztonsági főcsoportfőnökség, amelynek számos osztálya és számos csoportja volt, az egy egységes szervezetet alkotott, és a belső szabályai értelmében nem volt olyan szigorú elhatárolás a III/III-as és az ún. kémelhárítással foglalkozó III/II-es vagy a hírszerzéssel foglalkozó III/I-es között.
Azt hiszem, hogy ez egy nagyon tetszetős és a dolgot leegyszerűsítő elgondolás, ha azt mondjuk, hogy a III/III-as volt a csúnya, politikai elnyomó szervezet, amely üldözte a demokratikus erőket, ezzel szemben a többi szervezet az hazafias kötelességét teljesítette, és csak azt csinálta, amit az ilyenfajta szervezetek minden országban tesznek.
Azt hiszem, hogy tudható az, hogy például a hírszerzés, tehát a III/I-es túl azon, hogy különlegesen fontos feladata volt, hogy a szovjet titkosszolgálat számára szerezzen meg információkat – mint ahogy az közismert –, azonkívül főképp azzal foglalkozott, hogy zavart keltett, dezinformációkat terjesztett a magyar emigráció köreiben, és így például a 15 millió magyar egy jelentős csoportja, a nyugaton élő magyarság nagyon fontosnak tartaná azt, hogy a Magyarok Világszövetségének tevékenységére is kiterjedjen valamifajta vizsgálat, mert hiszen ők is éppen olyan jól tudják, mint mindenki, hogy a Magyarok Világszövetsége éppen úgy, mint az Egyházügyi Hivatal a Belügyminisztériumnak, az állambiztonsági szervezetnek egy kihelyezett szerve volt.
Hogy folytassam a törvénnyel kapcsolatos kifogásokat, csak egészen röviden: Azt hiszem, hogy az a gondolat, hogy az ún. közjogi méltóságok konszenzusa alapján kerüljön sor egyáltalán a vizsgálatra, ez egy nonszensz, már csak azért is, mert technikailag tökéletesen kivitelezhetetlen. Tessék elképzelni azt a jelenetet, amikor Antall miniszterelnök úr és Göncz köztársasági elnök úr esetleg alkudoznak arról, hogy én leleplezem azt az ügynököt, Te leleplezed azt az ügynököt vagy viszont. Én azt hiszem, hogy ezt senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez járható, de továbbá azt hiszem, hogy az állampolgári jogegyenlőség elvével tökéletesen ellentétes volna az, hogyha ki lehetne szemelni olyanokat, akikre kiterjed a vizsgálat, másrészt másokra nem kell, hogy kiterjedjen ez a vizsgálat.
Azt gondolom, illetve örültem annak, hogy az ellenzéki javaslatok és a kormánypárti javaslatok egy jelentős része megegyezett abban, hogy ha már egyáltalán sor kerül ilyen vizsgálatra – akkor is így kerül sor erre a vizsgálatra –, akkor az az érintett körnek a törvényben megjelölt minden tagjára vonatkozzon, és legfeljebb az lehessen kivételes, ha valakit felmentenek ez alól a vizsgálat alól valamilyen különleges államérdekből.
Ugyancsak egybevágnak az ellenzéki és a kormánypárti javaslatok abban a tekintetben, hogy hogyan történjék ez a vizsgálat, mi legyen a mechanizmusa, mert azt hiszem, hogy egyet lehet érteni, mert a mi javaslatunkban is ez fordul elő, és egyet lehet érteni azzal az elgondolással, hogy ebben valamilyen szerepet kell adni a Parlamentnek, akár a nemzetbiztonsági bizottságnak, akár egy erre külön létrejött bizottságnak, méghozzá egy lehetőleg paritásos alapon létrejött hatpárti szervezet vizsgáló tevékenységét, illetve adatfeltáró tevékenységét kontrollálni.
Én alapjában véve csatlakozom ahhoz, amit Kovács Jenő is elmondott. Azt gondolom, hogy ez a törvény, ebben a formában, ahogy előterjesztetett, teljes mértékben végrehajthatatlan, értelmetlen. Csak úgy lehetne végrehajtására gondolni, ha minden egyes paragrafusát módosítjuk, és igazából azt hiszem, nem szerencsés dolog az, hogyha az erre hivatott kormányszervek és kodifikáló szervek helyett a Parlament foglalkozik a jogszabályalkotással és kodifikációval.
Tehát tisztelettel én is azt javasolnám, hogy a Kormány vonja vissza ezt a törvényjavaslatot, és én is felsorolnék néhány olyan törvényt, amely bizonyos fokig kiváltaná ezt a törvényt, és megoldaná azokat a feladatokat, amelyeket ezzel a törvénnyel ígér megoldani a kormányzat, azt hiszem, hiába.
Ez az egyik, ahogy az előbb is elhangzott, a közalkalmazottak feddhetetlenségére vonatkozó törvény, ahol meg kellene állapítani, hogy milyen módon – és a törvényben szabályozni kellene – történjen ez a feddhetetlenségi vizsgálat, és azt is, hogy mi összeférhetetlen, tehát milyen múlt az, ami valakit bizonyos időre, valamilyen közszolgálatból kizár. Elképzelhető, hogy szülessen egy ilyen része ennek a törvénynek.
Ehhez tartozik – gondolom ezt nem a Kormánynak kell előterjesztenie, hanem képviselőnek vagy képviselőcsoportnak – a képviselők önkéntes feddhetetlenségi vizsgálatára vonatkozó vagy átvilágítására vonatkozó jogszabály, illetve országgyűlési határozat.
Tehát minekünk magunknak kell elhatároznunk azt, hogy alávetjük magunkat egy ilyen törvényben meghatározott feddhetetlenségi vizsgálatnak. Ide tartozik továbbá a közérdekű adatok nyilvánosságáról és a magántermészetű adatok védelméről szóló törvény, amely, úgy tudom, hogy előkészületben van, és talán hamarosan a Ház elé is fog kerülni. De ehhez a törvényhez tartozik – akár e törvény részeként, de véleményem szerint inkább külön törvényként kellene ezzel foglakozni –, a volt állambiztonsági szervezet hátramaradt iratainak kezeléséről szóló törvényt kellene meghoznunk. Ugyanis ez a kérdés teljes mértékben tisztázatlan.
Engedjenek meg még ezzel kapcsolatban néhány mondatot:
Ugye, mindannyian emlékezünk arra az eseményre, amikor néhány kisgazda képviselő, kisgazdapárti vezető kérésére a miniszterelnök úr személyesen átadott nekik egy-egy iratot arról, hogy szerepelnek-e a Belügyminisztérium különböző nyilvántartásaiban. Akkor az ezzel kapcsolatos kritikai észrevételeket a miniszter úr azzal utasította vissza – és én meg kell, hogy mondjam, egyetértettem vele –, hogy az állampolgári joga mindenkinek, hogy a róla szóló információkhoz hozzájusson.
Nos, én azt gondoltam néhány képviselőtársammal egyetemben, valamint egy lap szerkesztőségével egyetemben – nem akarom megnevezni ezt a lapot, nehogy úgy tűnjék, hogy propagandatevékenységet, reklámtevékenységet folytatok –, szóval e lap szerkesztőségével egyetemben beadtunk egy ilyen kérvényt a miniszterelnök úrhoz, hogy kapjuk már meg mi is a kimutatást arról, hogy milyen nyilvántartásokban szereplünk, illetve milyen adatok vannak rólunk rögzítve.
De a Belügyminisztérium egy tisztségviselőjétől azt a választ kaptuk, hogy a belügyminiszter úr ezeket időközben egy utasításával államtitkokká nyilvánította. Na most ez rendben van, csak én azt hiszem, hogy ezek az adatok korábban is államtitkot képeztek, legalábbis minden korábbi alkalommal ilyen tájékoztatást kaptunk, még korábban például a nemzetbiztonsági bizottságban is Horváth Balázs akkori belügyminiszter úrtól, aki azt mondta, hogy ő megnézte ezeket a kartonokat, és utána elrendelte, hogy ezeket a dobozokat többé addig, ameddig erről valamilyen törvény nem születik, senki ne nyithassa ki, még a Belügyminisztérum állományából is. Tehát azt gondolom, hogy jogosan tételezem fel, hogy ezek államtitkok voltak akkor is, addig is, ameddig a miniszterelnök úr úgy nem rendelkezett, hogy feloldja ezeknek az adatokat a titkosságát, és azután megint államtitokká váltak, amikor az új belügyminiszter úr úgy rendelkezett, hogy ismét államtitokká nyilvánítja őket. Tehát itt valami olyasmi történt, hogy ezek államtitkok voltak addig, aztán államtitkok voltak megint, csak abban a pillanatban nem állam- titkok, amikor a miniszterelnök úr kiadta ezeket az iratokat.
Hogyha a házelnök úr figyelmeztette volna a Házat egy korábbi alkalommal, hogy ne csináljunk a Parlamentben vagy a Parlementből kabarét, akkor én a berdicsevi csodarabbi történetét idézném fel, akiről ugye köztudott, hogy az expresszvonaton ülvén beállt a szombat, és akkor azt mondta: "Itt is szombat van, ott is szombat van, csak itt nincs szombat." És itt is államtitok, ott is államtitok, csak éppen itt nincs államtitok, ahol erre szükség van.
Végezetül még egy érvet szeretnék felhozni amellett, hogy vonassék vissza ez a törvény, és ahogyan Hack Péter a mi törvényjavaslatunknak az előterjesztője, amelyet én összehasonlíthatatlanul jobbnak tartok, mint a Kormány indítványát, de a jelen helyzetben és azzal a feltétellel, hogy a Kormány visszavonja a maga javaslatát, és hogy egy nyilatkozatot tesz arra nézve, hogy a szükséges törvényeket be fogja terjeszteni az Országgyűlésnek, én a magam részéről arra beszélném őt rá, hogy vonja vissza a maga javaslatát is a Kormányéval együtt.
Nos ennek indoklására az eddigeken kívül végezetül még egy érvet szeretnék felhozni. Akkor, amikor több mint egy évvel ezelőtt – azt hiszem, 1990 nyarán – Demszky Gábor és Hack Péter elkészítette ezt a törvényjavaslatot, akkor mi valamennyien úgy gondoltuk, ha valaki ügynök volt – vagyis nem véres büntetteket követett el, de legjobb barátairól, munkatársairól, kollegáiról nap mint nap, hetenként jelentéseket írt – az olyan szégyenletes dolog, hogy akire a gyanú árnyéka vetül, és úgy érzi, hogy ebben a gyanúban valami van, az rohanvást fog menekülni ebből a házból, és úgy eltűnik, hogy soha többé nem látjuk.
Azt hiszem, ebből indult ki a miniszterelnök úr is, amikor ezeket a nyilvántartási lapokat átadta. Azt gondolom, a mintája ennek a dolognak a németországi esemény volt. A magyar nép nagy tanítója, Helmuth Kohl kancellár akkor, amikor terhessé vált számára de Meziérenek a politikai karrierje, akkor egyszerre megjelent újságokban az a feltételezés, hogy de Meziére a stázi ügynöke volt. Ugyan semmiféle egyértelmű bizonyíték erről nem látott tudomásom szerint napvilágot, de Meziére mégis rohanvást menekült a Bundestagból. Ami itt ezzel a dologgal kapcsolatban történt, az azt mutatja, hogy lehet arról szó, hogy valaki netán ügynök volt, talán nem volt ügynök, nem is lehet tudni, de ez egyáltalán nem állja útját a politikai karrierjének. Kérem, ha ez így van, ha ez nem egy szégyenletes dolog az általános erkölcsi megítélés szerint, ha ezek után az embert mindenfélének meg lehet választani, ha folytathatja és megnövelheti politikai karrierjét, akkor az egész dolognak nincs semmi értelme. Hiszen ez egy olyan törvény, amely bizonyos erkölcsi minimumoknak a közös elfogadását, közös komolyan vételét tételezi fel. Azt hiszem, ha ez nincs meg ebben a házban, akkor nem érdemes ilyen törvényt hozni, mert az égvilágon semmiféle következtménye nem lesz. El lehet ezt a dolgot felejteni, ad acta lehet tenni. Csak én attól tartok, hogy az utókor nem fogja megköszönni azoknak az embereknek, akik ebben az ügyben valaha így vagy úgy szerepeltek, hogy másfél év alatt banánköztársaságot csináltak Magyarországból. Köszönöm. (Taps.)
