KOVÁCS JENŐ (MSZP)
KOVÁCS JENŐ (MSZP)
KOVÁCS JENŐ (MSZP) Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Hány rezsimben lehet rendőrfőnök Fouché? Hány kormánynak lehet minisztere Talleyrand? Örök kérdés, nehéz a válasz. Meglehet, hogy a végszám szerencse, erős gyomor és csipetnyi képesség dolga. Ki tudja? A Kormány sem találhatta meg a választ. Ezért aztán ugyan tárgyszerűen, ám meglehetősen kényszeredetten terjesztette elő javaslatát.Meg tudjuk érteni. A beterjesztés óta eltelt időszak igazolta félelmeit.
A vita időpontja – figyelembe véve a Közép-Európában kialakult, nem egy országban polgárháborús helyzetet, s a magyar nemzetbiztonsági szervekre nehezedő nyomást – a lehető legkevésbé alkalmas arra, hogy a titkos szolgálati tevékenységet behatóan, a nagy nyilvánosság előtt tisztességesen megvitassuk. Ráadásul ez a vita elkerülhetetlenül reflektorfénybe állítja a Kormány közel kétéves teljesítményét ezen a területen, és talán még ennek sem jött el az ideje. A déli határokon tartósuló fenyegetés és a keleti határokon kialakult biztonsági vákuum közepette elindulhat a politikusokat és a titkos szolgálatokat érintő nagy felfedezések és nagy leleplezések láncolata, és a nemzetbiztonsági szolgálatok – amelyek éppen hogy csak kezdenek újjáépülni – újra hosszú időre meghasonlanak.
Megértjük a Kormány kényszeredettségét és zavarát, hiszen vele együtt mi is tudjuk: a napirenden szereplő, egyébként valóban rendezésre váró, megoldandó kérdések nemcsak etikai és politikai, hanem a törvényi szempontok szerint is meglehetősen ingatagok. Nincs korszerű, az emberi jogi normákkal összhangban álló adatvédelmi törvény, amely egyebek közt az állampolgárokra vonatkozó adatokhoz való hozzáférést és az adatok nyilvánosságra hozatalának szabályait tartalmazza.
Nincsen rendőrségi törvény, nincsen nemzetbiztonsági törvény, nincsen törvény a nemzetbiztonsági kockázatról és az állami szolgálatban való alkalmazhatóság szabályairól. A titkos szolgálatok működését pedig változatlanul az előző kormány átmenetinek szánt rendelkezései szabályozzák.
Ki a felelős azért, hogy ezek sürgős tárgyalása helyett az előttünk fekvő javaslatról vitázunk? Azt hiszem, mindannyian. Elsősorban a Kormány, amely parlamenti többségére támaszkodva értelmes és az ország biztonságát szolgáló irányt szabhatott volna az eseményeknek. De felelősség terheli az ellenzéket is, mert egyik részében ahhoz nem volt meg a politikai bátorság, hogy abbahagyja elvesztett választási kampányát, másik részében pedig ahhoz, hogy a várható felhördüléssel szembeszegülve kimondja: ebben a formában ennek a kérdésnek a megvitatása semmilyen értelmes magyar érdeket nem szolgál.
Nem jó, hogy a Kormány a könnyebbik utat választotta. A feladat lehetetlenségének és a kockázatnak biztos tudatában végül ismét engedett a szélsőségeknek, és meghátrált. Elénk terjesztett egy törvényjavaslatot, amely a deklarált szerzői szándék szerint egyidejűleg három célt igyekszik megvalósítani.
Először: felderíteni az igazságot; másodszor: növelni a politikai stabilitást; harmadszor: megerősíteni a nemzetbiztonságot.
Nos, nekünk úgy tűnik, hogy ami előttünk fekszik, az ezekhez a célokhoz sem külön-külön, sem együttesen nem visz közelebb bennünket. Sajnos, a Kormány elmulasztotta bevallani: a nemzet biztonsági helyzetének megerősítésére tett erőfeszítés lényegében kizárja az igazán fontos tények feltárását, a teljes igazság felderítését, aminthogy az igazán lényeges tények feltárása, a nem kevéssé meghökkentő tények lavinája jelentős kockázat a politikai intézmények amúgy is törékeny stabilitására.
A Kormány javaslata a lehetetlent kísérli meg: egyszerre próbál követni három, alapvető kérdésekben is egymásnak ellentmondó célt. Ez vezet oda, hogy egy történelmileg hamis, jogilag abszurd, nemzetbiztonsági szempontból pedig kifejezetten veszélyes törvényjavaslatról kényszerülünk vitázni.
A törvénytervezet logikája kizárólag hatalmi-politikai szempontból makulátlan. El kell ugyanis ismerni, hogy a hatalomra kerültek jogot formálhatnak az adófizetők pénzéből fenntartott szervezetek kulcspozícióinak betöltésére és az Alkotmány keretei között a személyzeti politika meghatározására.
A győztes történelmi joga, hogy megjutalmazza kíséretét. Nem állítható a Kormányról, hogy nem élt ezzel a jogával. Igaz, az sem, hogy eközben parlamenti többségét kirívóan és kihívóan vette volna igénybe. Elégedetlen is vele a kíséret egy része, különösen azok, akik önkormányzati pozíciókra vártak, s a kudarc után elkeseredve vetnék magukat a gazdasági élet, a tömegtájékoztatás és a közigazgatás megmaradt vezető posztjai után. Lassúnak tartják azt a tempót, amellyel a Kormány lehetőséget teremt számukra hűséges cégvezetők, diplomaták, katonatisztek, bankvezérek és fiókvezetők, állomásfőnökök és postaigazgatók, tűzoltóparancsnokok és főszerkesztők, kórházigazgatók, tisztiorvosok és mások kinevezéséhez.
Ez a türelmetlenség vezetett oda, hogy az elmúlt hetekben előhúzták a bozótból a törvényhozási mozsárágyúkat. Így kerekedhetett az ügynöklista kezelésére vonatkozó törvényjavaslatból a foglalkoztatási tilalomra, a hírhedt Berufverbot-ra emlékeztető javaslat.
Egyik-másik módosító indítvány pedig azt mutatja, hogy fokozódik az éberség, és Bacsó Péter örökbecsű hőse, Bástya elvtárs váratlanul új életre kél. (Derültség.) El kell ismerni: Pelikán elvtárs, aki időnként hálózati személy is volt, a dolgok mai állása szerint még lehet gátőr. Nem kétlem azonban, hogy akad majd éles szem, amely ezt észreveszi, és tesz azért, hogy ezt a bűnös mulasztást el ne kövessük.
Tisztelt Ház! A történelem – legyen annak jelképe Trianon vagy Jalta – egyetlen embert sem menthet fel tetteiért viselt felelőssége alól. Sokan vétettek súlyosan ebben a században. Különösen azok, akik akár jobb-, akár baloldali eszmék jegyében önmagukat a törvény fölé helyezve önnön személyüket bírává és ítéletvégrehajtóvá emelték, akik foglalkozás, osztályba sorolás, nemzetiségi, politikai vagy vallási hovatartozás alapján rendeztek hajtóvadászatot, és mértek ki kollektív büntetést.
Sajnos, minden szellemi és politikai mozgalomra fröccsent sár. Ma a történelmi közelség okán érthetően a baloldaliakra vetül inkább az ilyen tettek hosszú árnyéka. Nos, ez valóban politikai lehetőség, ám mégsem jogcím a tizedelésre, a kollektív bűnösség kimondására, a vak gyűlölet szülte vagy a politikai szerencsejátékosok szította vendettára.
Sajnálatos, hogy a Kormányt korábbi szokásától eltérően néhány héten belül immár másodszor látszik megkísérteni az a veszélyes gondolat, miszerint ami lehetséges, az jogos is. Az ugyanis a kollektív megbélyegzés egyik módja, hogy a törvényjavaslat leplezetlen nyíltságal, páratlan sematizmussal minősíti az 1945–1990 közötti időszakot. Mert nem kétséges, hogy aki a titkosszolgálatokra mond ki sommás ítéletet, az sommás ítéletet mond különböző politikai korszakokról és ezek politikusairól is.
A történelmi pedantériára oly érzékeny Kormány joggal háborodna fel, ha valaki egy kalap alá venné Bethlent és Prónayt, Keresztes-Fischert és Bakyt, Szálasit, Imrédyt és Telekit. Tegnap a miniszterelnök úr meggyőzően érvelt amellett, hogy egy politikus és egy politikai korszak csak igen árnyaltan, a tények alapos ismeretében ítélhető meg. Ehhez a gondolkodásmódhoz ez a törvényjavaslat méltatlan. Sommás ítéletet mond, s ezzel egy falkába zárja Rákosi Mátyást és Pozsgay Imrét, egy kalap alá veszi Gerő Ernőt és Nyers Rezsőt, az ártatlan emberek felett önbíráskodó, a letartóztatottakat megalázó keretlegényt és a demokratikus változások szükségességét hirdető tisztet. A javaslat szerint nincs különbség Péter Gábor és Horváth István, Farkas Mihály és Szűrös Mátyás, Révai József és Németh Miklós, Horn Gyula között. Ha valaki nem így látja a dolgokat netán, az nem helyeselheti ezt a törvényjavaslatot.
Tisztelt Ház! A törvényjavaslat lényege: azok, akik rendszeresen valamilyen ellenszolgáltatás fejében információt adtak az államigazgatási szerveknek, a vezető politikusoknak, megnevezendők és a közfunkciók egy meghatározott köréből eltávolítandók.
Szorosan követve ezt a logikát, felmerül a kérdés: alkalmas-e ez a törvényjavaslat az igazság kiderítésére, a valóságnak megfelelően határozza-e meg azt a kört, amely együttműködött az államhatalommal, és embertársai megtévesztése árán rendszeresen megosztotta vele információit?
A leghatározottabban állítjuk, hogy nem. Nem, és ezt az előterjesztők is tudják. Nem véletlen, hogy a Kormány megkerül több olyan fontos kérdést, amelyre pedig a nemzetbiztonsági bizottság jelentése nagy nyomatékkal hívja fel a figyelmet. Nem állítanám határozottan, hogy nem tudnám megmagyarázni magamnak a hallgatás indítékait, de azért szívesen meghallgattam volna magát a Kormányt, hogy miért vonja ki a törvény hatálya alól éppen azokat, akik mindig is a legértékesebb információkat szolgáltatták. Azt ugyanis nem nehéz belátni, hogy az információ értéke nem az információ megszerzésének módjától, hanem annak tartalmától függ.
El kellett volna ismerni azt a tényt, hogy a politikai és a nemzetbiztonsági információk több, igen különböző forrásból táplálkoznak. Így van ez ma is. A forrásoknak csak egy része a titkosszolgálatok hálózata. Legalább ilyen értékes, általában értékesebb információk származnak azoktól a személyektől és csoportoktól, akik a mindenkori politikai vezetők bizalmát, különleges figyelmét és nem egyszer barátságát élvezik, és szakmai vagy éppen politikai igazságuk érdekében náluk tesznek panaszt, adnak információkat vitákról, politikai ellenlábasokról.
Nem hiszem, hogy különleges meglepetést okozna, mégis megemlítem: a vezető értelmiség több, egymással rivalizáló csoportja rendszeresen az MSZMP egymással rivalizáló személyiségeinél keresett szövetséget. (Közbeszólások: Így van!) Országszerte keringenek értesülések az MSZMP KB volt székházának évtizedekig neves tollforgatókkal, tudósokkal és művészekkel tömött 2. emeleti irodáiról, más duna-parti székházak állandó látogatóiról, az irodák lakóinak rendszeres vacsoravendégeiről, összekötőkről és rajtuk keresztül váltott üzenetekről.
Nos, ezek az értesülések többségükben megalapozottak. (Közbeszólások.) Különösen helytállóak az 1985. évi MSZMP-kongresszus és az 1989. őszi népszavazás közti időszakot illetően. Semmilyen személyi, tárgyi vagy jogi akadálya sem lenne annak, hogy a törvény alapján kibontakozó eljárások során megvizsgálják: kartonok és dossziék, aláírások, titoktartási nyilatkozatok és pénzügyi bizonylatok mellőzésével kiktől is kapták tulajdonképpen az előző kormányzatok, a politikai vezetés a legértékesebb információkat a politikai, a kulturális és a tudományos élet mozgásairól.
A Kormány ezt nem kezdeményezi, és vélhetően a Parlament többsége is elutasítaná, ezzel is kinyilvánítva, hogy azonos cselekedeteket nem mér azonos mércével, és az igazság kiderítésénél előbbre tartja az intézmények integritásának megőrzését. Magam is csak rendkívüli helyzetben támogatnék egy ilyen indítványt. Ellenérzésem oka elsősorban az lenne, hogy egy ilyen vizsgálat csak a valóság egyik oldalát mutatná meg, mert a dolgok másik oldala az, hogy a nyolcvanas években a különböző kontesztáló csoportok és az MSZMP egyes csoportjai között egyre szorosabb kapcsolat és együttműködés alakult ki, amelynek végkifejleteként politikai ellenfélként ugyan, de együtt teremtették meg a gyökeres átalakulás politikai és törvényi feltételeit.
Tisztelt Ház! A Kormány javaslata nem szól az egyházakról. És nehezen tudom elképzelni, hogy a belügyminiszter úr nem fog határozottan szembeszegülni az egyházi személyek vizsgálatának gondolatával. Lehet, hogy tévedek. Mi osztjuk a Kormány aggodalmát, diplomáciai megfontolásait ebben a kérdésben. De leszögezzük: Ez az ügy is mutatja, hogy az igazságot nem a tervezett törvény, hanem csak az idő és az emberek józan ítélete hozhatja meg.
A leginkább megértők azzal kapcsolatban vagyunk, hogy a Kormány nem kívánja fellebbenteni a fátylat a titkosszolgálatok, szélesebb értelemben a fegyveres erők és testületek múlt- és jelenbéli szoros együttműködéséről. Nem lenne jó, ha a kiélezett közép-európai helyzetben nem a nemzetbiztonsági tevékenység megerősítését, hanem annak dezorganizálását érnénk el. Az Országgyűlés nem vehet magára ilyen felelősséget, amikor a határainkon szaporodó államokkal együtt szaporodnak a hazánk iránt aktívan érdeklődő titkosszolgálatok, amikor a jugoszláviai háború jelentős nemzetbiztonsági erőket köt le, amikor a menekültáradattal ügynökök hada is Magyarországra sodródik. Most éppen az államgépezet működésében rejlő biztonsági kockázat mérséklésére lenne szükség.
A törvényjavaslat, sajnos, e tekintetben teljességgel célt téveszt. S ha a potenciális veszélyekből valóság válik, annak a Kormány lesz az oka, mert a törvényjavaslat előterjesztésével maga a Kormány idézte elő ezeket a veszélyeket.
A törvényjavaslat ugyan erőtlen kísérletet tesz arra, hogy a nemzetbiztonsági és ezáltal a politikai információgyűjtést kizárólag a mai Nemzetbiztonsági Hivatalhoz hasonló belső elhárítási szervek feladatköreként tüntesse fel, de hát még a mai gyakorlat sem ez.
A nemzetbiztonsági bizottság jelentése pedig világosan rámutat arra, hogy ez a múltra vetítve sem igaz. Teljességgel érthető, hogy a Kormány ki akarja vonni a vitából a hírszerzés, a katonai elhárítás, a felderítés, a rendőrség, a kábítószer- és terrorelhárító szervek, a büntetés-végrehajtás, a vám- és pénzügyőrség, az adóhatóság és mások tevékenységét. Ez azonban, valljuk be, egyben az igazság újabb csonkolása is. Ráadásul meddő kísérlet, hiszen nehezen elképzelhető, hogy a törvényjavaslat szerint kipécézettek éppen ezekről az összefüggésekről fognak fegyelmezetten hallgatni.
A nemzetbiztonsági kockázat csökkentését a törvényjavaslat mentén nem lehet megoldani. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a külső hatalmak általi zsarolhatóság esélyét csökkenteni kell a politikusok és az állami alkalmazottak körében. Tisztességes és nem eleve eldöntött vitára érdemes az a kérdés, hogy az 1990 tavaszáig működő titkosszolgálatok, a különböző fegyveres erők és testületek alkalmazottai jelentenek-e biztonsági kockázatot a Magyar Köztársaságra, s alkalmazhatók-e továbbra is állami szolgálatban. Azt azonban erősen vitathatónak tartjuk, hogy egy volt és esetleg ma is aktív hálózati személy jobban zsarolható idegen hatalmak által, mint a magyar vállalatokat vagy a koncessziókat már a versenytárgyalás előtt elígérő miniszter, ha véletlenül lenne ilyen.
Ki a nagyobb nemzetbiztonsági kockázat az állami szolgálatban? A törvényjavaslatban megjelölt személyek vagy esetleg külföldi titkosszolgálatok magyar alkalmazottja, a korrupt, ó- vagy újhitű közhivatalnok, az eladósodott, lehetetlen pénzügyi helyzetben tántorgó vállalkozók, a kábítószerfüggők, a közepes, de állandó alkoholmámort kedvelők, a külföldi pártsegélyeket saját zsebükbe csúsztatók, ha véletlenül lennének ilyenek?
Mielőbb nyíltan meg kell vitatnunk ezeket a kérdéseket. Nem halasztható sokáig, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson a közszolgálati alkalmazhatóság biztonsági kritériumairól, a felvételi eljárás szabályairól, s a biztonsági ellenőrzés rendjéről. Ez adhat megoldást a zsarolhatóság visszaszorítására és a biztonsági kockázat csökkentésére.
Elnök Úr! Ha a nemzetbiztonság és a szükséges igazságtétel olyan fontos ügyeiben nem tudunk kitérni abból a kerékvágásból, amelyet immár két éve követünk, akkor nem jutunk becsületes és előremutató eredményre. Ellenkezőleg: az eszkalálódó kölcsönös vádaskodásokkal válogatás nélkül sározzuk be egymást és önmagunkat is ezzel. Egyben lehetővé tesszük azt, hogy a demokratikus rend hazai és külföldi ellenfelei manipulációkkal beleszólhassanak abba, hogy ki legyen politikus és közhivatalnok Magyarországon.
Meggyőződésem, hogy ezt egyetlen képviselő sem kívánja. A vitának ebben a szakaszában még nincsen késő, hogy új kezdetet vegyünk, és új megközelítést keressünk. Amennyiben a Kormány a javaslatát nem kívánja visszavonni, amelynek nagy a valószínűsége, akkor megfontolásra ajánljuk a következő kezdeményezésünket.
Először is: a Parlament hat hónapon belül döntsön:
1. A politikai okokból meghurcoltak anyagi jóvátételéről.
2. Az adatvédelemre vonatkozó törvényről.
3. A rendőrségi törvényről.
4. A nemzetbiztonsági szolgálatok működésének szabályairól.
5. A közszolgálati jogviszonyra vonatkozó törvényről.
6. A közszolgálati alkalmazás biztonsági kritériumaira, a felvételi eljárás és a biztonsági ellenőrzés szabályaira vonatkozó törvényjavaslatokról.
Másodszor: a Ház az általános vitát ne zárja le, és újra akkor nyissa meg, amikor az előttünk fekvő törvényjavaslat az előző pontban felsorolt törvényekkel való összefüggéseiben tárgyalható. Addig elképzelhetőnek tartjuk, hogy a hasonló témájú törvénytervezetek és határozati javaslatok szerzői sem szorgalmazzák saját kezdeményezéseik napirendre tűzését.
Tisztelt Ház! Nem kívánjuk kezdeményezésünket most azonnal, ügyrendi javaslat formájában szavazásra bocsáttatni, de azt kérjük, hogy mérlegeljék a frakciók, a különböző illetékes bizottságok, a Kormány, és kezelje jóindulatú kezdeményezésként a házbizottság.
Készek vagyunk támogatni minden javaslatot – származzék bárkitől –, amely gátat vet a vita elmocsarasodásának, a belpolitikai stabilitásra és a nemzetbiztonságra leselkedő veszélyeknek. Mi valóban hiszünk a sok évvel ezelőtt élt tudós szavainak, miszerint a józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között. Köszönöm szépen. (Taps.)
