KÓSA LAJOS (FIDESZ)
KÓSA LAJOS (FIDESZ)
KÓSA LAJOS (FIDESZ) Elnök Úr! Tisztelt ház! A világkiállítással kapcsolatos törvényjavaslat vitájában már számtalan idézetet és citátumot hallottunk. Nem állt szándékomban ugyan, de most már engedjék meg nekem, hogy elmondjam azt, ami nekem erről a világkiállításról eszembe jutott. Ez pedig egy filmben lejátszódó történet. Két marcona cowboy lovagol egymás mellett a sivatagban, egyszer csak az egyik leszáll a lováról, ledobálja magáról a ruháit, és beszalad a közeli kaktuszbozótba. Két–három perc múlva előjön, testén karmolások, véres nyomok, a barátja megkérdezi: Te, mondd, miért szaladtál be a kaktuszbozótba? Erre a válasz: Pillanatnyilag jó megoldásnak tűnt. (Derültség.)
Nos, az expo számomra pillanatnyilag jó megoldásnak tűnik. Azonban, hogy miért nem jó megoldás igazában, vagy valójában, annak a bemutatására a következő módszert választottam: megpróbáltam tételmondatokba szedni az expo híveinek legfőbb állításait, és a legfőbb pozitívumokat, amelyeket az expóval kapcsolatban állítottak, és ezekről próbálom bemutatni, hogy ezek szerintem miért nem állják meg a helyüket.
Az első ilyen tételmondat az elmaradott térségekkel, és azzal a struktúrális problémával foglalkozik, ami abban jelentkezik, hogy Magyarországon van egy főváros, vannak nagyon elmaradott területek, és az e területek közötti feszültséget kellene valamilyen módon oldani. Hogy az expo ebben mit segíthet, azt igazából központi vagy központi vezérfonal mellett nem lehet megmondani, hiszen akkor lehetne megmondani, hogyha lehetne vizsgálni azt a problémát, hogy az expo fejlesztési programja hogyan illeszkedik a Kormány meglévő vagy készülés alatt álló, a válságban lévő területek fejlesztési programjához. Mivel a Kormánynak ilyen érvényes, elfogadott programja nincs, ezért nehéz azt elemezni, hogy a két tervezetnek mi lehet a viszonya.
Úgy tudom, hogy a Kormány műhelyeiben már készülnek valamilyen tanulmányok, de ezek még nem elfogadottak, ezért nem lehet azt vizsgálni, hogy az exponak mi ezekhez a viszonya. Ezért azt kell megnézni, hogy milyen válságban lévő területek vannak Magyarországon, és ezekhez hogyan viszonyul az expo. Az egyik, ilyen válságban lévő terület – csak nagyon röviden – ezt úgy lehetne mondani, hogy depressziós térségek. Ezek korábban viszonylagos fejlett területek voltak, azonban jelentős tőkével rendelkeznek, jelentős szakképzett munkaerővel, azonban azért, mert az az ágazat, amely mondjuk egy ilyen térségben a gazdasági termelésnek a döntő zömét adta, válságba került, ezáltal az egész térség egy ilyen lecsengő, depressziós válságba került. Ilyenek például a bányavidékek, Borsod, Nógrád.
Ezeknek a területeknek a problémáját az jelenti, ami a válságukat is okozta, vagyis ezeknek az ágazatoknak a válságba kerülése, a meglévő nagy, lekötött tőke, és az adott struktúrában jelentkező munkaerő. Ezekre a problémákra az expo egész egyszerűen nem tud mit mondani.
A másik, válságban lévő területtípus a hagyományosan fejletlen térségek típusa, ilyen például Szabolcs, Békés vagy Külső–Somogy. Ezeknek a területeknek az elmaradottságát nagyon bonyolult lenne most elemezni, azonban figyelemre méltó, hogy ezek a területek hosszú történelmi időszakot tekintve is Magyarország elmaradott területeihez tartoztak, és megkockáztatható az a kijelentés, hogy a fejlesztésük valami hosszútávú, nagyon megalapozott, nagyon előrelátó, előregondoló programot és fejlesztési tervet igényel, arról nem is beszélve, hogy ezek a területek annyira kiesnek az ország peremszerű vidékeire, hogy az expo hatásai, esetleges pozitív hatásai ezeken a területeken gyakorlatilag nem nagyon érzékelhetők. Egyébként sincsen olyan fejlesztési terv az expóban, amely mondjuk ezeknek a területeknek a könnyebb elérhetőségét biztosítaná.
A harmadik, válságban léső területtípus pedig a túlfejlett területek típusa. Ilyen Magyarországon csak ellentmondásosan van, ez Budapest lenne, vagy lehetne. Azonban itt hozzá kell tenni, hogy ez nem tipikusan túlfejlett terület, hiszen olyan elmaradott, bizonyos dimenzióban olyan elmaradott területek is vannak Budapesten, amelyek nem jellemzőek egy túlnépesedett és túlfejlett területre. Azonban az expo fejlesztésének zöme kétségtelenül erre a területre koncentrál.
Már csak azt kell megvizsgálni, hogy vajon ahhoz, hogy a Budapesten meglévő, zsúfoltságból eredő problémákat valamilyen módon orvosolni tudjuk, ahhoz olyan fejlesztésekre van-e szükség amilyeneket az expo megvalósítani kíván. Én egyáltalán nem tartom azt véletlennek, hogy azok a nagy fejlesztési elképzelések, amelyek például Budapest tömegközlekedési gondjainak az enyhítését lettek volna hivatottak megoldani, egészen egyszerűen nem szerepelnek az expóban. Én nem állítom azt, hogy az expóban kellene szerepelniük, hiszen tudjuk, hogy erre nincsen pénz. Én csak azt szeretném bizonyítani, hogy valamelyest megmutatni önöknek, hogy a város problémáiból adódó fejlesztési igények egyáltalán nem biztos, hogy azok az igények, amelyeket az expo megrendezéséhez kellene nekünk kielégíteni, vagy teljesíteni. Hadd utaljak például arra, hogy közismert probléma, és nagyon sokszor elhangzott már, hogy mennyire szükség lenne Budapest közlekedési gondjainak enyhítésében a délbudai metróra, vagy az észak–délbudai közúti összeköttetést biztonságosan megteremtő útra. Ezekre a projektekre szükség van, de ezek nem szerepelnek az expóban. Ez azt mutatja, hogy igen, nem kézenfekvő az, hogyha Budapesten infrastruktúrát kell fejleszteni és fejlesztünk Budapesten infrastruktúrát, akkor a kettő találkozik, és azt mondjuk, hogy enyhítettük a gondjainkat. Sőt!
Azt kell mondanom, hogy a harmadik típusú területi problémára – ez a túlfejlettségi probléma – egyáltalán nem biztos, hogy az expo jó megoldást kínál.
A következő nagy érvrendszer az infrastruktúra körül fogalmazódik meg, ezt röviden úgy lehetne jellemezni, hogy az országnak szüksége van infrastruktúrára és ezért infrastruktúrát kell fejleszteni, az expo zömmel infrastruktúrát fejlesztene, tehát minden nagyon jó, minden nagyon szép, és nagyon jó úton járunk.
Ennek az érvnek a cáfolata részben hasonlít az előbb elmondottakra, hisezen az is kézenfekvő, hogy az országnak valóban nagyon súlyosak az infrastrukturális gondjai, mi is egyetértünk azzal, hogy infrastruktúrát kell fejlesztteni, annál is inkább, mivel valószínűleg az infrastruktúra Magyarországon növekvő skálahozadéki szakaszban van, tehát kifejezettem megéri infrastruktúrát fejleszteni. Azonban egyáltalán nem biztos, sőt nem jelenti azt, hogyha expót fejlesztünk, és azzal fejlesztünk valamilyen infrastruktúrát, hogy az az infrastruktúra fejlesztési szükséglet, amire a jelen helyzetben, a jelen gazdasági helyzetben és a jelen infrastrukturális helyzetben Magyarországnak szüksége van.
Sőt, én azt állítom, hogy ezek zömmel nem esnek egybe. Éppen ezért azt gondolom, hogy az infrastruktúrafejlesztésre hivatkozni az expo melletti érvként legalábbis bizonytalan.
A harmadik ilyen tételmondat a multiplikátorhatás körül fogalmazódik meg. Ugye, ez azt jelenti, hogy az expo nyújtotta beruházások azok a gazdaságban keresletet támasztanak, megrendeléseket jelentenek, a különböző magyar és külföldi vállalatok elkezdenek termelni, ezek pótlólagos keresetet teremtenek, és az egész beruházásmennyiség ilyen multiplikátorszerűen szétárad a gazdaságban.
Ezzel a probléma a következő: ha versenyalapon kívánjuk azt az expót megrendezni, vagyis ez azt jelenti, hogy az adott beruházási projektekre pályázatot írunk ki, és megversenyeztetjük a lehetséges beruházókat vagy kivitelezőket. Akkor valószínűsíthető az a helyzet, hogy a magyar megrendelők, tekintettel arra, hogy speciális problémákról, illetőleg szűk határidőkről van szó, ki fognak szorulni zömmel – nem mindegyik nyilvánvalóan, nagy részük ki fog szorulni – ezekről a versenytárgyalásokról. Ebben az esetben, amennyiben külföldi vállalatok a kivitelezők, a multiplikátor-hatás már erősen megkérdőjeleződik, hiszen ez külföldi vállalatoknak külföldi technológiáknak, küldöldi szakembereknek biztosít munkát.
Ha valamilyen módon biztosítani kívánjuk, hogy a magyar megrendelők, pontosabban a magyar kivitelezők jussanak jelentős mennyiségben munkához, akkor annak a veszélye áll fenn, hogy egy egyébként is jelentős kapacitásfelesleggel rendelkező ágazatot tartunk életben, és ennek az ágazatnak a strukturális átalakulását késleltetjük. Vagyis igaz, hogy ebben az esetben, ha hazai megrendelők kapják a megrendeléseket, jelentkezik egy multiplikátor-hatás, csakhogy az a helyzet, hogy a véleményünk szerint jelenleg ezeket a kapacitásokat nemhogy életben kellene tartani, hanem meg kellene engedni, hogy ebben az ágazatban jelentős struktúraváltás következzen be.
Ezért azt mondhatom, hogy a multiplikátor hatás az egyáltalán vagy nem jelentkezik vagy pedig pontosan, hogy káros hatásokat fejt ki a gazdaság számára.
A negyedik tetszetős érvcsoport az a munkanélküliség problémája. Ugye itt az expo-támogatók azt mondják, hogy az expo munkahelyeket teremt és ezáltal felszívja a magyar munkanélküliek egy jelentős részét. Na, most ezzel a tetszetős állítással az a probléma, hogy figyelmen kívül hagyja a Magyarországon meglévő munkanélküliség szerkezetét. Ennek van egy területi és egy szakmai szerkezete. A területi szerkezet, arra már utaltam, addig, amíg mondjuk Pest megyében és Pesten, augusztusi adatok, 35 000 munkanélküli található, addig ezzel szemben vidéken 219 000 munkanélküli található, és ezeknek a zöme az ország olyan válságban lévő peremterületein él, amit már említettem: Baranya, Szabolcs, Nógrád, Borsod. Ráadásul ennek a felesleges munkaerőnek a képzettségi struktúrája az olyan, hogy vagy olyan speciális szakértelme van, amely nehezen forgatható át és jelenleg válságban lévő ágazatokban használható igazán: bányászat, kohászat stb., vagy pedig egyáltalán nem szakképzett ez a munkaerő, hanem egyszerűen egy jelentős szakképzetlen munkaerő-kínálat van. Ezeket, hogy mennyiben tudja az expo fejlesztése felszívni, ez két dolog miatt problémás.
Az egyik az az, hogy tekintettel a szűk határidőkre és valóban a színvonalbeli különbségekre, egyáltalán nem valószínű az, hogy itt tömegével jelentkezik a szakképzetlen vagy a szükségleteknek nem megfelelő szakképzettségi struktúrájú munkaerő-feleslegre kereslet. Ennek a munkaerő feleslegnek a területi elhelyezkedését tekintve pedig külön problémát vet fel, hogy hogyan lehet azt megoldani, ha ez mégis jelentkezne, az ország távoleső vidékein élő emberek, akik most jelenleg munka nélkül vannak, vajon hogyan tudnak Pesten állást találni ezzel kapcsolatban, hol lehet őket elszállásolni, hol lehet őket normális emberi körülmények között elhelyezni.
Összességében erről az érvről azt lehet mondani, hogy nem kizárt, hogy az expo bizonyos munkanélküliséget felszív, azonban ne legyenek illúzióink, pontosan a területi és a szakképzettségi struktúrákban jelentkező problémák miatt, hogy ez úgy jelentkezik, hogy csináljunk expót, mert az gyakorlatilag megszünteti vagy jórészt elszívja Magyarországon a munkaerő-felesleget. Ez egyáltalán nem igaz így.
Összegezve, és akkor még egy mondatot hadd mondjak hozzá, az viszont a finanszírozás oldaláról egészen biztos, azért, mert rövid a határidő és feszítő ez a határidő, bizonyos objektumokat, bizonyos projekteket meg kell valósítani, fel kell építeni, kapacitások kellenek hozzá stb., stb., hogy ez kimutathatóan, és a tapasztalati tények ezt igazolják, minden beruházás esetén egyszerűen növeli a költségeket. Tehát ez relatíve drágább beruházás, mint hogyha ezt kényelmesen, időben elnyújtva, optimális kapacitás alkalmazása mellett lehetne megvalósítani.
Annak a négy érvnek a hatására, illetőleg ennek a finanszírozási megjegyzésnek a hatására, én így tudnám összegezni az expo megítélését, hogy a területi feszültségeket nem enyhíti ez az expo, a munkanélküliségre gyakorolt hatása az csekély, a gazdasági élénkítő hatása kétséges. Olyan infrastruktúrát fejleszt, amelyre nem biztos, hogy nekünk szükségünk van ebben a jelenlegi helyzetben, viszont az elmondható, hogy ez rendkívül drága fejlesztés.
Összességében azt mondhatom, hogy ezért mi nem tudjuk támogatni az expo megrendezését.
Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szeretnék visszautalni az elmúlt heti vitára, amikor is arról volt szó, hogy az expo-vita kapcsán gazdaságpolitikák, gazdaságpolitikai filozófiák ütköznek. Én akkor azt állítottam, hogy az én véleményem szerint az expo az egy nagy fejlesztési program, jelentős állami kiadásokkal jár, és alapvetően egy keresletélénkítő gazdasági program. Hogyha tekintetbe vesszük, hogy honnan finanszírozható ez, és itt a Programirodának a kiadott közleményeit, megjelent újsághirdetéseit végigvizsgálva láthatjuk, hogy azért a sajáterős, tehát a befektetői részvétel, még a Programiroda által tervezettben sem haladja meg az expo forrásainak az 50%-át. Teljesen nyilvánvaló, és ezek a legoptimistább számítások, de például a Magyar Hírlapban a sajáterős részvétel az expo, pontosabban a világkiállítási iroda anyagában mindössze csak 10%. Tehát ilyen számok között ingadozik a befektetői részvétel. Nyilvánvaló, hogy a többi forrást azt valahonnan meg kell teremteni. Na most, honnan lehet ezt megteremteni? Egyrészt külső adósságból. Nyilván, azt gondolom, hogy Magyarországon senki sem képviselhet igazán olyan fejlesztési projektet, amely jelentős külső adósságnöveléssel jár.
A másik lehetséges finanszírozási forma, az nyilván az adóemelés, de tudjuk azt, hogy ez rendkívül népszerűtlen egyébként is az országban, ráadásul nagyon feszített a költségvetés, nagyon nagyok a lakosság adóterhei, tehát ennek a lehetséges finanszírozási útnak is nagyon erősek a korlátai.
A harmadik lehetséges finanszírozási út pedig a belső államadósság növelése, és ezzel mintegy későbbre hárítjuk át azt a terhet, amit az expo felépítése jelent. Na most, akármelyik valósul meg, tekintettel arra, hogy ebben a költségvetésben felesleges források vagy szabad források nem állnak rendelkezésre az expo megrendezésére, hanem hogyha rendelkezésre állnak, a költségvetési hiányt növeli, hiszen ez egy kiegyensúlyozatlan költségvetés, ez azt jelenti szerintünk, hogy az expo felépítése és ennek az ára, hogyha belső adósságállomány-növekedésben jelentkezik, akkor ez azt jelenti, hogy a következő generációkra hárítjuk át annak a költségét, hogy mi most expót fogunk rendezni, és ehhez egyszerűen mi nem akarunk hozzájárulni és nem is tudunk hozzájárulni, hiszen nekünk ezt rendkívül nehéz elfogadni, hogy egy expo fejlesztést a következő generációkra hárítunk át.
Azonban, hogy nemcsak a FIDESZ-nek nehéz ezt elfogadni, hanem a közgazdasági elméletben is rendkívül problematikus a fejlesztéseknek ez a formája. Engedjék meg, hogy a Musgrave házaspár: Public finance in theory and practice című munkájából idézzem a következő részt:… (Közbeszólás jobbról: Kímélj meg!) … "Jóllehet a tehermegosztás, teheráthárítás mechanizmusa használható egy állami, közösségi beruházás költségeinek időbeli szétterítésére, eloszlására, ám sajnos nem használható egy fejlesztési program költségeinek szétterítésére. Ennek az az oka, hogy egy ilyen program önmagában is megköveteli, hogy az összes tőkeberuházás nőjön. Ám semmivel sem juthatunk közelebb e cél eléréséhez, ha az állami tőkefelhalmozást belső hitelből finanszírozzuk, mivel ez a magánberuházások egyidejű visszaesését vonja maga után. Így sajnálatosan a belső eladósodáson keresztül történő tehermegosztás mechanizmusa épp abban az esetben nem alkalmazható, amelyben pedig a leginkább megfelelőnek tűnik."
Ezt természetesen abban a kétpercesben, amelyben megpróbáltam ezeket a gondolatokat felvázolni, nem tudtam ilyen részletesen elmondani, azonban Kádár Béla úr reflexiójában azt állította, hogy én valószínű járatlan vagyok a közgazdaság-tudományban, hiszen különbséget tehetnék a keresletélénkítő és a kínálatélénkítő gazdasági programok között, és az ő állítása szerint az expo az kifejezetten nem keresletélénkítő, hanem kínálatbővítő gazdaságpolitika volt. Hogyha valaki kíváncsi a pontos szövegre, nem akarom felolvasni, itt van a jegyzőkönyvben. És ő arra is utalt, hogy nézzek utána a közgazdasági irodalomban. Én utánanéztem, ezért aztán azt mondom, hogy tényleg ő is azt fejtegette, hogy nem akar közgazdasági iskolamester szerepben játszani, tényleg nem szerencsés, mert egyszerűen nincsen igaza ebben az állításban. Szeretném felolvasni, hogy hogyan definiálódik a kínálat oldali közgazdaságtan Pearce: The dictionary of modern economics című munkájában, amely egy ilyen közgazdasági kézikönyvnek mondható. (Derültség. Zaj.) "A kínálatösztönző gazdaságpolitika, illetve az azt elméletileg megalapozó kínálat-oldali közgazdaságtan a termelési tényezők kínálatát és hatékony felhasználását akadályozó gátak leépítésére összpontosít. E gátak közül a legfontosabbnak a munkára és a beruházásra való ösztönzöttség hiányát tartják, ami az adók szerkezetéből és színvonalából, továbbá az erőforrások hatékony allokációját gátló intézményekből és szokásokból fakad. Az ebből az elméletből következő gazdaságpolitikai recept tipikusan az adókulcsok csökkentésére, illetve a munka- és termékpiacokon folyó versenyt fokozó intézkedésekre épül."
Azt gondolom, ez igazolja azt, hogy ez az expo-beruházás egyáltalán nem azt a célt szolgálja, amire itt, a vitában Kádár Béla úr megpróbált utalni.
Végezetül, Elnök Úr, Tisztelt Ház! Azt gondolom, az a gazdaságpolitika, illetőleg az a politika, amely az ország válságból való kivezetését és a nemzet felemelkedését – hogyha ilyen patetikus szavakat akarok használni – egy ilyen közgazdasági csodaváráson keresztül tudja csak elképzelni, és nem lát más kiutat az ország számára, mint hogy ilyen nagy ugrásokat tegyünk, tehát nem a szívós, kitartó munkára építkezik, hanem valami csodát, valami, nem tudom, milyen áldást vár, az alapvetően azt mutatja, hogy azok az emberek, akik így vélekednek, rendkívül pesszimisták az ország jövője szempontjából.
Én azt mondom, hogy ne legyünk ennyire pesszimisták, legyünk egy kicsit optimistábbak – sírni ráérünk később is. (Derültség, taps a bal oldalon.)
