MAGYAR BÁLINT, DR. (SZDSZ)
MAGYAR BÁLINT, DR. (SZDSZ)
MAGYAR BÁLINT, DR. (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház, Hölgyeim és Uraim! Nem hiszem, hogy van ember, aki pontosan tudja, hogyan is áll most a tárgyalt kérdésnek, az expónak az ügye. Tárgyalunk egy törvényjavaslatról, aminek ügyében már szeptemberben kellett volna a Háznak döntenie, mert – hangzott még nyáron az érvelés –: december elején dönt a magyar expo ügyéről a nemzetközi vásárügyi szervezet. Tudjuk, december 5-én nem tárgyalhat a témáról a BIE, hisz' addig már nem kerülhet asztalára úgy a javaslat, ahogy azt eredetileg a Kormány tervezte.
Talán még a parlamenti vitát sem lehet addig lezárni, hiába próbáltuk meg. Ráadásul az sem teljesen világos, hogy mi képezi a vita tárgyát. A Kormány tervezete, vagy a miniszteri expozé? És ehhez jön még a népszavazási kezdeményezés, amit az imént próbált figyelmen kívül hagyni a parlament kormánypárti többsége.
Mi nem ellenezzük a népszavazást, ha hitelesítik a kezdeményező aláírásokat, de néhány dologban mégis jó lenne tisztábban látni. Nem is arról kívánok most beszélni, mi lesz akkor, ha a polgárok úgy döntenek – talán –, hogy legyen expo, de a BIE ezt nem akarja. Vagy mi van akkor, ha a nép úgy dönt, hogy ne legyen expo, de az Országgyűlés már előtte éppen az ellenkezője mellett foglalt állást? S azt hiszem, a többi variációról most nem is érdemes beszélni.
Más oldalról közelíteném meg a kérdést, nevezetesen a népszavazásra bocsátott kérdések oldaláról.
A népszavazást kezdeményezők első kérdése így szól a magyar polgárokhoz: "Kívánja-e az 1996-os világkiállítás megrendezését, amely a rohamosn növekvő munkanélküliség, a munkanélküliek problémáinak feloldásában a munkanélküli járulék helyett munkahelyek teremtésével kínál megoldást? "
Nem kétséges – tisztelt Ház –, hogyan szavazna erre a kérdésre Bod Péter miniszter úr, hiszen véleménye szerint az expo sem a piacépítést, sem pedig a területi egyensúlyteremtést nem szolgálta volna igazából. Ha ugyanis egy igazi világkiállítást akarunk csinálni, gyorsan és jó minőségben, akkor az a magyar vállalatokat kiszelektálta volna a versenyből. Sőt, még azt is hozzáteszi, hogy a legnagyobb gond az, hogyan lehet szavatolni a magyar hányad részvételét. Világszínvonalú beruházásokat kell rövid idő alatt végrehajtani, s garanciákat kell életbe léptetni ahhoz, hogy ebből ne szoruljon ki a magyar építőipar, a gépgyártás, a magyar gazdaság. Ennek egyelőre nem látom nyomát – mondja Bod Péter Ákos miniszter úr.
A megválaszolandó kérdés szerintünk tehát inkább úgy hangozhatna: kívánja-e Ön, hogy az új munkahelyek teremtésére fordítható szűkös költségvetési eszközöket inkább a jórészt külföldi munkaerőt alkalmazó, külföldi kivitelező vállalatoknak nyújtott megbízások vagy garanciák emésszék fel? De úgy is megfogalmazhatjuk a kérdést: úgy gondolja-e Ön, hogy a borsodi, a szabolcsi és más válságterületeken kialakuló munkanélküliséget budapesti munkahelyteremtéssel kell orvosolni, ahol a munkanélküliek aránya most is csak töredéke az előbb említett területekének?
Tisztelt Képviselőtársaim! Kívánja-e – szól Palotás János úr második kérdése –, hogy 1996-ra az európai gazdaságba beépült magyar gazdaság olyan infrastrukturális gazdasági és kulturális adottságokkal rendelkezzék, amely szakvilágkiállítás méltó megrendezésére teszi képessé?
Mészáros Péter képviselőtársam az MDF-ből erre azt kérdezi, hogy az a 30 milliárd forint, amely tulajdonképpen az infrastrukturális beruházások fedezésének egy részét szolgálja, mire elegendő. Majd folytatja, mondván: tudjuk, hogy ez a dél-budai, dél-pesti, észak-csepeli terület meglehetősen lerobbant, infrastruktúra-igényes önmagában is, de a második körben magának a fővárosnak is szükséges az infrastruktúráját olyan állapotba hozni, hogy egyáltalán odaállhassunk a világ elé.
A harmadik kör pedig a távolsági közlekedés, amely ugyancsak némi befektetést igényel.
Jávor Károly képviselő kollégája pedig hozzáteszi, szintén az MDF-ből: Nincs elfogadott területfejlesztési koncepciója az országnak, valamint nincs a Parlament által elfogadott, hosszú távú közlekedési koncepciója sem.
Magyarul: ez az expó nyilvánvalóan közlekedési szempontból nincs beleillesztve ebbe. Akkor viszont nagyon rosszul érezném magam – így a képviselő úr –, ha az expóhoz kellene területfejlesztési és közlekedés-fejlesztési országos koncepciót igazítani. Ez a képviselő úr szerint megengedhetetlen.
Kovács Árpád az Állami Számvevőszék képviseletében pedig hasonlóan szkeptikus. Szerinte Magyarország és Budapest nem Bécs, ahol mindössze egy metróállomás kellett volna a világkiállításhoz. Mégcsak nem is Sevilla, ahol óriási állami garanciákat és pénzösszegeket biztosítottak a fejlesztéshez. Mégcsak nem is Montreál, hanem egy kelet-európai főváros a maga infrastrukturális elmaradottságával.
Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke szerint a gazdaságban nincsenek csodák. Az a 30 milliárd forint, amiről a költségvetési kiadásban szó van, egyrészt más feltételrendszerrel, közös világkiállítással számolva született. Másrészt senki sem lehet biztos benne, hogy ez az összeg folyó áron is elegendő lehet a világkiállítás megrendezésére. Egy világkiállítás megrendezésének valószínűleg tényleg van pozitív hozadéka, de nagyon világosan és egyértelműen meg kell mondani az embereknek, hogy ez mibe kerül. Tehát ha a magyar társadalom és mindazok, akik lelkesednek a világkiállításért, ezt komolyan gondolják, akkor azért vállalni kell a pótlólagos áldozatokat is.
A megválaszolandó kérdés véleményünk szerint így hangozhatna: Kívánja-e, hogy Budapest infrastruktúrája olyan állapotba kerüljön – a költségvetés, illetve az adófizetők további terhelése és a vidéki infrasturktúra-fejlesztés költségvetési támogatásának visszafogása révén –, mely lehetővé teszi a világkiállítás megrendezését?
Tisztelt Országgyűlés! Arra adott-e ön megbízást a legutóbbi választásokon – kérdezi Palotás János képviselőtársam –, hogy a Parlament, a Kormány, az önkormányzatok egymást ellenőrizve, de közös felelősséggel, a társadalom képességeiben bízva a gazdaság és a kultúra fejlődését, növekedését érjék el? Így elvárható-e, hogy az 1996-os világkiállítás megvalósítását is ennek szellemében oldják meg?
Bethlen István képviselőtársamnak az MDF-ből például az a meggyőződése, hogy egy állami hivatal képtelen egy világkiállítás levezénylésére. Már ez a csodálatos újmódi magyar szó mutatja: "levezénylés" és vállalkozás és piaci magatartás egymással teljesen összeegyeztethetetlen fogalmak. Tehát ne várjunk csodát.
Az Állami Számvevőszék szakvéleménye pedig szintén kritikusnak tartja, hogy az új finanszírozási koncepciónak a megalapozása csak elméleti síkon maradt. Mindössze az tűnik egyértelműnek, hogy nem az ingatlantulajdonosok önálló üzleti vállalkozásairól, hanem központilag elrendelt, diktált akcióról van szó.
A megválaszolandó kérdés ez esetben a következő lehetne: Arra adott-e ön megbízást a legutóbbi választásokon, hogy az állami végrehajtó hatalom a bős-nagymarosi vízlépcsőhöz hasonló kockázatos, a társadalom tűrőképességét erősen próbára tevő presztízsberuházásokkal kívánjon a gazdasági növekedés levezénylőjeként fellépni?
Hölgyeim és Uraim! Kívánja-e – kérdezik a népszavazást kezdeményezők –, hogy a világkiállítás befektetői és kivitelezői vállalkozásra épüljön? Így az alap-infrastruktúrák területén is jelentős teret kell adni a magántulajdonnak, a magánvállalkozásnak.
Az Állami Számvevőszék vagyonkezelő főcsoportjának véleménye szerint a beérkezett, úgynevezett szándéknyilatkozatok mögött rejlő valós szándékok tartalma, nevezetesen ami a tényleges tőkebefektetésekre vonatkozik, továbbra is tisztázatlan. Mindössze az vált egyértelműbbé, hogy a nyilatkozatot tevők többsége elsősorban nem saját tőkéjét kívánja befektetni az infrastrukturális létesítményekbe. Elsősorban városi közlekedés és közművek fejlesztésébe történő tervezett külföldi tőkebevonás látszik nehezen megvalósíthatónak.
Surányi György szerint pedig összességében megállapítható, hogy a szándéknyilatkozatok csaknem 90%-a a finanszírozás, illetve a tőkebefektetés szempontjából egyáltalán nem értékelhető.
A finanszírozás kérdését is érintő szándéknyilatkozatok még koncepcionálisan sem kiérleltek, pénzügyileg kezelhető konkrétumokat nem tartalmaznak. Nem térnek ki a finanszírozás feltételeire, a garanciális igényekre. Csupán néhány olyan szándéknyilatkozat található – írja a Magyar Nemzeti Bank elnöke a dokumentációban –, amely egyértelműen tőkebefektetést sejtet. De ezek egy része nem vagy csak közvetve kapcsolható világkiállításhoz. Egy részük eddig nehezen teljesíthető feltételekhez van kötve. Az expo és az azzal szorosan összefüggő infrastruktúra-fejlesztés vállalkozói alapon történő finaszírozása Surányi György szerint nem látszik biztosíthatónak.
Hagelmayer István, az ÁSZ elnöke szerint a városi közlekedés és közművek fejlesztésébe történő tervezett külföldi tőkebevonás nehezen megvalósíthatónak látszik. E befektetések megtérüléséhez a külföldi cégek általában állami garanciát kérnek, sőt többnyire az államnak a finanszírozásban való 20–30%-os részvételét is kikötik.
Véleményünk szerint a megválaszolandó kérdés ez esetben úgy hangozhatna: Kívánja-e ön a világkiállításhoz közvetve vagy közvetlenül kapcsolódó alap infrastruktúrák vállalkozási alapon történő fejlesztését, s ezzel Surányi György szerint például azt, hogy a Budapest – Bécs autópályán alkalmanként 7–800 forintnyi útdíjat, egy vállalkozásban felépülő hídon átkelésenként 20–40 forintnyi hídvámot vagy a jelenlegit kétszer-háromszor meghaladó csatornadíjakat kelljen önnek fizetnie?
Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Akarja-e – szól a népszavazást kezdeményezők utolsó kérdése –, hogy 1996-ban budapesti központtal, de az egész ország, a vidék gazdasági és kulturális adottságait fejlesztő világkiállítás legyen Magyarországon? Ez a kérdés, kedves barátaim, csakúgy, mint az előbbiek, olyan, mintha Pető Ivánt idézve azt kérdeznénk hazánk polgáraitól: Kívánják-e, hogy Magyarországon olyan klimatikus viszonyok legyenek, mint például Olaszországban? Hát persze. Ki ne kívánná? Ellenben az Állami Számvevőszék másképp gondolkodik erről a kérdésről, és az ő válasza így hangzik: Sem a költségek nagyságrendje, sem azok finanszírozási forrásai nem ítélhetők meg reálisan, s e nagyfokú bizonytalanságok miatt a döntés beláthatatlan kockázattal járna az állami költségvetés számára.
A világkiállítás megrendezésével kapcsolatos erkölcsi és pénzügyi kockázat az idő múlásával tovább fokozódott. Kovács Árpád – szintén az ÁSZ-tól – úgy vélekedik, hogy a kérdés vulgárisan a következő: Ehhez az ügyhöz kellene százmilliárd forint biztos pénz, ez a százmilliárd viszont nincsen meg.
Ebben egyetért vele Kupa Mihály is, mikor kijelenti… (Kupa Mihály bejön az ülésterembe. – Derültség.) Parancsoljon, Miniszter Úr…, a szükséges százmilliárdhoz jelentősen növelni kellene az adóterheket, majd hozzáteszi: ha a főváros igent mondana, lényegében a pénzügyi kormányzatot hozná kényelmetlen helyzetbe. A 30 milliárd forintos támogatás nem elegendő egy világkiállítás megrendezésére, amelynek ráadásul a célja sem tisztázott. Felesleges illúziókeltésről van csupán szó – mondja a pénzügyminiszter úr –, ugyan világkiállítást lehet rendezni, de nem ilyen tematikával, nem ilyen emberekkel és nem ennyi pénzből. És szinte már nem is merem idézni azt a nyilatkozatát, melyben azt mondta, hogy Baráth Etelének már rég le kellett volna mondania, két éve szórakozik ezzel az expóval, hát ha az Állami Számvevőszék, amit a Parlament választott meg, nem elég, akkor mi az isten elég? Talán az ENSZ Biztonsági Tanácsa. (Derültség, taps az SZDSZ soraiban.)
Kedves Barátaim! Ha már ilyen szépen a népszavazási kérdések végére értünk, joggal merül fel a kérdés, miért beszélnek az előzőekben idézett urak így? Miért nem lelkesednek eléggé, miért akadékoskodnak, vagy Kádár Béla miniszter úr szerint miért ül rajtuk is, mint a világkiállítás többi ellenzőjén, a turáni átok? (Derültség az SZDSZ soraiban.)
Kádár Béla miniszter úr szerint biztos hiányzik belőlük valami, szerinte ugyanis általában egy közgazdásznak és politikusnak van valami szakmai képzelőereje is. Ez a képzelőerő általában a döntéshozókat szokta olyan kegyelmi állapotba hozni, hogy egy nagyobb horderejű vállalkozásnak úgy durván fel tudják becsülni a ráfordításait és megtérüléseit. Úgy tűnik, a pénzügyminiszter úrnak még nem sikerült ebbe a kegyelmi állapotba kerülnie. (Derültség az SZDSZ soraiban.)
Szabó Iván képviselőtársam egy hónapja viszont kicsit másutt kereste a rejtély nyitját. Szerinte, ha történetesen a világkiállítás elindít bizonyos fejlődést Magyarországon, ez 1994-ben a kormánykoalíció pártjai számára lesz előnyös. Sajnos, maga a világkiállítás úgy halt el, mint egy sanda politikai indítékból elszalasztott esély. Sőt, Kádár Béla miniszter úr már a Kormány körein belül is ellenségeket talál, bár nem akar, úgymond, konspirációs kombinációba keveredni, ő úgy vélekedik, hogy itt egy nagyon érdekes négyszög alakult ki, mégpedig igen gyorsan: az expót ellenző két politikai párt, a főváros, az önkormányzat és az egymással elég szoros kapcsolatot tartó pénzügyminisztériumi vezetés és az Állami Számvevőszék között. Ez a csodálatos budapesti négyes jött össze. Nem tudom, hogy maradt ki ebből a Magyar Nemzeti Bank.
De most tegyük félre a világkiállítással kapcsolatos sanda politikai indítékoknak nevezett szakmai kételyeket, s nézzük, melyek a törvénytervezet kapcsán feltehető, valódi politikai kérdések.
Először is: Nem lehet-e, hogy a Kormányzat is úgy látja, a következő évek gazdaságpolitikája részben kényszerítő körülmények miatt is, oly kevés vígasztalót ígér, hogy a reményt az expo víziójával kell ébren tartani? Vagy nem lehet-e, hogy a Kormányzat az adófizetők pénzének piaci kockázatot nem vállaló klientalista, államfüggő vállalkozói réteg kialakulásához kíván hozzájárulni?
Vagy harmadszor meg lehetne talán kérdezni: Nem lehet-e, hogy a Kormányzat egyszerűen csak egy olyan törvénytervezetet kíván elfogadtatni a Parlamenttel, amely az expo ürügyén kormányirányítás alá akarja vonni a következő évek fővárosi beruházásait, s erre hivatkozva sért halmozottan önkormányzati alapjogokat? Hiszen tudják jól, hogy amennyiben az önkormányzatoknak új feladatot írnak elő kötelezően, akkor annak fedezetét a költségvetésből biztosítaniuk kell. S azt is tudják, még ha elő is írnak ilyen feladatokat, s még ha biztosítják is annak fedezetét, ez nem hatalmazza fel a kormányzatot arra, hogy a feladat végrehajtásából az érintett önkormányzatot kormánybiztosokkal, programirodával vagy világkiállítási tanáccsal kiszorítsák. Ez ugyanis nem más, mint a fővárosi és kerületi önkormányzatok jogainak részleges kisajátítása, vagyis az önkormányzati választások eredményének választásokon kívüli eszközökkel történő megváltoztatása.
Végezetül meg lehet kérdezni: Nem lehet-e, hogy miközben itt vitatkozunk és aláírásokat gyűjtenek a népszavazásra, már maga a Kormány is régen ejtette ezt a légvárakra épülő elképzelést, csak megpróbálja a liberális pártokra és a fővárosra hárítani az elmaradt csoda ódiumát? Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ soraiból.)
