SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF)
SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF)
SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Ház! "A bajok, melyek közéletünkbe újabban férkőztek be, és amelyek a közérzületre lehangoló befolyással vannak, nagy részben lélektani bajok, amelyek ellen lélektani eszközök segítségével is kell küzdeni.
A visszavonásnak, az egyenetlenségnek, az egymással való összevetésnek mindazon elemeivel szemben, melyek közéletünkben az utolsó idők alatt oly sajnosan szaporodtak, és az előbbinél sokkal nagyobb mértékben tűntek fel, nagy jelentőséggel bírhat egy oly ünnepély, annak már előkészítése is, és még inkább méltó megünneplése, amely emlékeztet minket egy együtt átélt ezeréves történet minden viszontagságaira, mely emlékeztet minket a nemzeti szolidaritásnak, a nemzeti egységnek szent kötelékeire, amely azoknak az érzelmeknek, melyek közöttünk visszavonást és egyenetlenséget idéznek elő, ellenébe helyezi ellenállhatatlan áradattal azokat a hinni akaró, minden magyar ember szívében sokkal erősebb érzelmeket, mely minket az összetartásra, a szolidaritásra, az együtt munkálkodásra, az együttes szenvedésre, együttes küzdésre, szóval az együttlétnek minden lelki, minden akaratbeli, minden tettbeli alkotóelemének fenntartására utal."
Tisztelt Képviselőtársaim! Nem az történt sajnos, hogy megtáltosodtam, és ilyen veretes hangon szólalok meg ezentúl, hanem az ellenzéki gróf Apponyi Albert 1893. február 4-i felszólalásából idéztem, abból a parlamenti vitából, amit az akkori országgyűlés a tervezett ezredéves kiállítással kapcsolatban folytatott. Döbbenetes párhuzamok vonhatók az akkori és a mostani vita között, és azt hiszem, sok tanulságot levonhatunk nagy elődeink szavaiból, úgyhogy engedjék meg, hogy a továbbiakban még néhány idézetet felolvassak az 1893-as parlamenti jegyzőkönyvből. A jobb megértés szempontjából hozzáteszem, hogy a vita az ellenzék és a Kormány között akkor nem arról folyt, hogy legyen-e világkiállítás, vagy sem, hanem hogy nemzeti vagy világkiállítást rendezzenek-e. E vitát sűrűn átszövik politikai indítékok is, úgyhogy bármennyire is kívánatos lenne számunkra, hogy a világkiállítás kérdését depolitikussá tudjuk tenni, ettől a tehertől nagy elődeinknek sem sikerült megszabadulniuk.
Továbbra is Apponyi Alberttől idézek: "Hogy mi hozta létre a nemzetben azt a hangulatot, hogy a magyar embernek most csakugyan nincs ünneplő kedve, ezzel ez alkalommal foglalkozni nem akarok. Azt a vádat a jelenlegi kormányra áthárítani, amely nemrég alakult meg, nem volna igazságos és nem is teszem. A millennium megünneplésének legszebb módja az volna, a legmesszebb kiható nemzeti ünneplés az volna, hogyha közéletünkből eltávolítanók mindazokat a bajokat, amelyek a mostani kedély-depressziót, a mostani lehangoltságot előidézték. Az ünnepély fényének és melegének el kell tudnia hatni, és annak módját ki kell találni, az ország legelhagyottabb, legszegényebb kunyhójába is. De az ünnepélynek kihatással kell bírnia az összes európai, vagy ne is korlátoljuk még ennyire sem, az egész művelt világ összes testvér nemzeteire. Nemcsak a múltat megünneplő, de a jövőt is előkészítő, újabb, számtalan évre terjedő lendület előidézésére hívatott nagy állami és nemzeti cselekményt kell előkészíteni." Idáig az idézet.
Érdekes felfigyelni arra, hogy az akkori többnapos vita során pénzügyi kérdés alig merült fel. Idézek Neményi Ambrusnak, a pénzügyi bizottság előadójának felszólalásából: "Egy világkiállításnak költségeit előzetesen megállapítani, minden eddigi tapasztalás szerint, éppenséggel lehetetlen. Ezeknek előrebocsátása után azonban megjegyezni kívánom, hogy a pénzügyi és közgazdasági bizottságok az ezredéves kiállítás ügyének sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, semhogy arra nézve kizárólag a pénzügyi szempontot tekinthetnék mérvadónak."
A kiállítás elődeink által is megfogalmazott célja: magunkra vonni a világ figyelmét, bizonyítani életképességünket, megújulni akarásunkat éppen a gazdasági életünkben történő kitörés érdekében.
Gaál Jenő egykori képviselőtársunktól idézek: "Itt az alkalom, hogy az ezredéves ünnepélyt kellőleg felkarolva, a társadalom életműködését újból felvillanyozzuk. Nekünk be kell mutatnunk azt is, hogy ebben az országban milyen szellemi erő él, s hogy mily eredményeket tud az felmutatni. Csak egy példára utalok, az 1885-i gazdasági kongresszus példájára. Méltóztatnak visszaemlékezni, hogy akkor szintén társadalmi úton hozatott létre az európai gazdák összejövetele, és az ezen összejövetel alkalmával kifejtett munkálkodásról a külföldön évekig beszéltek és írtak. Arra pedig, tisztelt Ház, nagy súlyt kell fektetnünk, hogy nemzetünk az európai népcsaládban megbecsültessék, mert valamint az egyes reá van utalva arra, hogy abban a körben, amelyben él, tiszteletben tartassék, még talán fokozottabb mértékben rá van utalva a nemzet."
Végezetül Wekerle Sándor miniszterelnöknek azokat a szavait idézem, melyek ugyancsak tanulságosak lehetnek számunkra: "Hogy ez az ünnep a jövőre is kihasson, éppen azért mi nem látványosságokra, hanem maradandó alkotásokra kívánjuk a súlyt fekteni. Nem egy pártnak, nem egy osztálynak, nem is egy helynek ünnepe lesz, hanem minden pártnak, az egész országnak, és az egész nemzetnek ünnepe."
Tisztelt Képviselőtársaim! Önök közül most talán többen azt mondják, hogy az idézetekkel felelőtlenül az érzelmekre kívántam hatni, a rideg gazdasági számítások, az Állami Számvevőszék, a Nemzeti Bank és az ellenzék által többször is hangoztatott gazdasági elemzések megkerülésével. Őszintén bevallom, hogy valóban ez volt a szándékom. Ha Eötvös Károly, Apponyi Albert, Thaly Kálmán, Wekerle Sándor és sokan az akkoriak közül nem szégyellték a nemzeti érzésre apellálni, nekem sem kell szégyenkeznem miatta. Ők komolyan gondolták, hogy szabad nép tesz csuda dolgokat.
Nem lévén gazdasági szakember, meg sem kísérelhettem ez irányból megközelíteni a vitánk tárgyát. Azt tapasztalom, hogy az idők végezetéig lehetne a szakembereket pró és kontra megszólaltani. Egyre erősödik bennem az érzés, hogy egy ilyen vállalkozásnál lehetetlenség a folyamatok pénzügyi alakulását egzaktul megjósolni.
Egy jogos aggályt azonban mindenképpen meg kell említenem, és ez az ilyen tömegeket idevonzó rendezvénnyel járó környezetszennyezési veszély. Jogos az érvelés, hogy ma, amikor a főváros nem kis területén a levegő szennyezettsége a kritikus pontnál vagy afelett van, amikor a főváros szennyvizének nagy része alig tisztítva jut a Dunába, amikor ellenőrizhetetlen hulladékhegyek tornyosulnak a város határában, magyarán, amikor fuldoklik a város, egy ilyen látogatóság rászabadítása a városra katasztrófa-állapotot teremthet. Cinizmus lenne, ha éppen azzal a világkiállítással tennénk tönkre a várost, mely homlokzatán egyik témájaként a feltámadó környezetet hirdeti.
Következik-e ebből a világkiállítás megrendezésének elvetése?
Tisztelt Képviselőtársaim! Ha van egy fa a kertemben, amelyik roskadozik a gyümölcsök terhétől, hogyha rászállna egy varjú, kettéhasadna a fa, balga ember lennék, ha éjjel-nappal a fa mellett strázsálva hajkurásznám a varjút, mert attól előbb úgyis leszakad a fa. Ha ehelyett felkötözöm vagy alátámasztom az ágakat, akkor már nem érdekelnek a varjak.
Tegyük a világkiállítás eszközévé az elérni kívánt környezetvédelmi céljainknak. Képviselőtársaim már felsorolták, melyek azok az elengedhetetlen beruházások, víztisztító, hulladékfeldolgozó stb., melyeket a világkiállítástól függetlenül is meg kell valósítani. A világkiállítás serkentő erőként hathat ezek adott határidőn belüli elkészítésére. Pál László tisztelt képviselőtársam már utalt rá tegnap, illetve hát az elmúlt vitánknál, hogyha csak néhány olyan infrastrukturális létesítmény valósul is meg, ami a főváros környezeti állapotán segít, az építkezések és a hathónapos rendezvény kétségtelen fokzott megterhelése után a város helyzete máris jobb, mint előtte volt.
A vidék kezdeti lelkesedésének letörése helyett ösztönözni kéne, hogy minél több olyan rendezvény történjen ez időben szerte az országban, mely odavonzaná a turistákat, tehermentesítve a fővárost. Szét lehetne húzni például az események színterét a Duna mentén is, melynek mint közlekedési víziútnak a szerepét vissza kellene állítani. Ez még a visegrádi munkagödör ütötte seb gyorsabb begyógyulására is jótékonyan hathatna.
Nagy hiba lenne, ha a kitörés egyetlen lehetőségének a világkiállítást tekintenénk, mintha enélkül esélyünk sem lenne a talpraállásra. A világkiállítás pusztán csak olyan serkentője, iniciátora lehet gazdasági életünknek, mint a kémiai reakciók katalizátora, mely átsegíti a reakció beindulását egy magasabb energiaküszöbön, hogy azután már magától játszódjon le a folyamat.
Emberi természetünkből adódik, hogy a pusztából kijutni úgy tudunk, ha mindig van előttünk egy távoli fa, egy leütött karó, aminek elérésére összeszedjük erőnket.
Tisztelt Képviselőtársaim! Húsvét közeledtével a falvaink lakói kimeszelik a házaikat, rendbeszedik az esetleg egész évben elhanyagolt portáikat, a városi ember is kitakarítja lakását. Nem azért, mintha mindenki vallásos hitétől indíttatva készülne erre az ünnepre, hanem mert kell lennie az év egy napjának, amikor rendbeszedjük fizikai és szellemi állapotunkat, egy kicsit magunkban is átélve a feltámadás misztériumát és az újrakezdés élményét.
Kompromisszumok, megegyezések nélkül ezt a világkiállítást megrendezni nem lehet. Amennyiben sikerül megegyeznünk ellenzékkel, fővárossal, pénzügyi intézményekkel – amit remélek –, legyen ez az esemény a döntés után az egykori ellenzőknek és támogatóknak egyaránt, valamennyiünknek húsvéti ünnepe.
Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)
