KÓNYA IMRE, DR. (MDF)
KÓNYA IMRE, DR. (MDF)
KÓNYA IMRE, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Magyar Köztársaság szabadon választott Parlamentje mintegy négyéves tevékenysége irányát meghatározandó, első döntésével törvényt alkotott az 1956 októberi forradalom és szabadságharc jelentőségéről. Az eltelt másfél esztendőben azóta hozzávetőleg 60 új törvényt hoztunk, körülbelül ugyanennyi törvénymódosítást és közel 100 országgyűlési határozatot.
Ezek eredményeként létrejött és megszilárdult a parlamentáris demokrácia kiegyensúlyozott intézményrendszere, és ma már elmondhatjuk, hogy azt a magyar népre rákényszerített és természetétől idegen, elnyomó erőszakrendszert, amelyből 1956 forradalma során a nemzet – sajnos azóta sem tapasztalt gyönyörű egységben – hirtelen felegyenesedett, nos, ezt az erőszakrendszert olyan, valóban demokratikus politikai intézményrendszerrel váltottuk fel, amely kapcsolódik az európai kultúrállamok gyakorlatához és a legjobb magyar hagyományokhoz, amelyben az alkotmányosság és a törvényesség maradéktalanul érvényesül, és amelyben nem létezik más politikai hatalom, csak az, amely végső soron a választópolgárok akaratára vezethető vissza. A törvényhozó hatalom a szabadon választott Országgyűlésé, a végrehajtó hatalom a neki felelős Kormányé, a helyi szintű hatalom birtokosai pedig a szintén szabadon választott önkormányzatok. A rossz emlékű Elnöki Tanács helyett a kerekasztal mellett létrehozott köztársasági elnöki jogintézmény, a szabadon választott Parlament által elfogadott alkotmánymódosítással a parlamentáris demokrácia követelményeinek ma már minden vonatkozásában megfelel és a nemzeti egység egyik legfőbb biztosítéka. Van Alkotmánybíróságunk, amely őrködik az alkotmányos rend felett, ügyel a demokratikus intézmények alkotmányos működésének és végső soron az intézményrendszer harmonikus egyensúlyának megőrzésére, azt is biztosítja, hogy a többség semmiképpen ne terjeszkedjék túl kompetenciáján.
Demokratikus intézményrendszerünk stabilitását bizonyítja, hogy alkotmányértelmezési kérdésekben az Alkotmánybíróság jogkörét a Parlament akkor sem vonta kétségbe – lásd kárpótlási törvény –, amikor pedig a többség ezzel az értelmezéssel nem értett egyet.
Az emberi jogok, ideértve a határainkon belül élő nemzeti és etnikai kisebbségek jogait is, a legteljesebb terjedelemben biztosítottak és maradéktalanul érvényesülnek.
Ez alatt a másfél év alatt szűnt meg a Varsói Szerződés, melyre hivatkozva leverték forradalmunkat, a KGST, melynek alapján folytatólagosan kifosztottak, és egyben a visszavetettség állapotában tartottak bennünket. És végül, de nem utolsósorban, ekkor szabadult fel hazánk az idegen megszállás alól.
Ezekben a változásokban meghatározott szerep jutott nekünk magunknak. És itt nem kizárólag arra a kezdeményező külpolitikai tevékenységre gondolok, mellyel az Antall-kormány elősegítette az idejétmúlt intézmények megszűnését, hanem mindenekelőtt az 1956-os forradalomra, amikor a magyar nép súlyos véráldozatot vállalva lépett fel a kártékony ideológiáját a fél világra rákényszerítő birodalommal szemben, tulajdonképpen az egész világ érdekében.
Az a kivételes helyzet, amely számunkra az elmúlt évtizedekben korlátozott lehetőséget biztosított a viszonylag emberi életre, sőt némiképp a rendszer korhasztására, bomlasztására is, mindenekelőtt a magyar nép 1956-os áldozatvállalásának, helytállásának köszönhető. Miként az is, hogy immár demokratikus országként biztos erkölcsi alapról, kellő súllyal figyelmeztessük a világ boldogabb, mert szerencsésebb országait, nemzeteit, hogy most rajtuk a sor, az eddigieknél nagyobb odafigyeléssel és konkrét segítséggel támogathatják azt a küzdelmet, amelyet 35 esztendő után ugyan megváltozott körülmények között, de ismét az életben maradásáért folytat nemzetünk.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc során a magyar nép a szovjet világbirodalom elnyomása alá kerülő népek közül egyedülálló erővel nyilvánította ki egységes akaratát önmaga és az egész világ előtt, a szabadság és a nemzeti függetlenség mellett. A szabadon választott Parlament első törvényében hitet tett ezek mellett az eszmék mellett.
Másfél év elteltével úgy hiszem, szégyenkezésre nincs okunk. Rengeteg feladat vár még ránk, de a szabadság megvalósult, a nemzeti függetlenség teljes és vitathatatlan. Most valóban elérkezett az idő, hogy első törvényünk után másfél esztendővel ismét visszatérjünk 56-ra. Emlékérmet és emléklapot kell alapítanunk a haza szabadságának védelmében szerzett érdeme elismerésére. Azt hiszem, hogy ebben az esetben nem azt kell indokolnunk, hogy valóban jogosultak-e a megbecsülésre mindazok, akiket a törvényjavaslat jogosultként megjelöl. Még csak az sem szorul indokolásra, hogy miért kell különbséget tenni azok javára, akik fegyverrel harcoltak a forradalomért, vagy ettől függetlenül szabadságukkal, életükkel fizettek azért, amit a nemzet szabadságáért cselekedtek azokkal szemben, akik ezt el nem érő érdemeket szereztek 56-ban. A kérdés nem az, hogy ők érdemesek-e a megbecsülésre. A kérdés az, hogy mi érdemesek vagyunk-e arra, hogy őket megbecsüljük.
Az eltelt másfél esztendő során a magyar Országgyűlés rendszerváltoztató hivatását első törvényünk által kijelölt úton a magyar október szellemében igyekezett teljesíteni. A most tárgyalt törvényt azonban, tisztelt Képviselőtársaim, csak akkor van jogunk elfogadni, ha elég erős bennünk az elhatározás, hogy az elkövetkező időszakban, miközben figyelmünket a korszakos gazdasági törvényekre összpontosítjuk, nem mulasztjuk el megtenni mindazt, ami a törvényes igazságtétel érdekében módunkban áll. Az alkotmányosság és a törvényesség követelményének tiszteletben tartása megkérdőjelezhetetlen evidencia, de a törvényes igazságtétel immár elodázhatatlan kötelesség.
Azt kérem képviselőtársaimtól, hogy ezt a törvényt csak az szavazza meg, aki hajlandó igent mondani a törvényes igazságtételre is. 1956 katarzisa, a kommunizmusnak elkötelezett, mégis tisztességes nemzeti gondolkodású magyar embereket, azoknak egy részét, egyszerre ráébresztette arra, hogy hol a helyük. E törvényjavaslattól ilyen katartikus élmény nem várható. De talán elgondolkoznak tiszteletre méltó ellenzéki barátaink, hogy nem maradtak-e olyan kérdések a pártcsatározásoktól szabdalt magyar közéletben, amelyekben változatlanul együttműködhetnénk. Ellen kell-e állni ellenzékként a kormányzati törekvéseknek akkor is, ha korábban együtt ugyanúgy gondoltuk? Mi változatlanul készek vagyunk az együttműködésre 56 szellemében, a Kerekasztal szellemében, az alkotmányosság és a parlamentáris demokrácia szellemében. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
