FODOR ISTVÁN, DR. a független képviselők vezérszónoka:
FODOR ISTVÁN, DR. a független képviselők vezérszónoka:
FODOR ISTVÁN, DR. a független képviselők vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház!
A Parlamentben mandátummal rendelkező pártok a napirenden levő témában a vita megkezdéséig vagy nem hozták nyilvánosságra álláspontjukat, vagy ha igen, akkor a társadalmi igazságérzetre való hivatkozás alapján azt a követelményt fogalmazták meg, hogy a demokratikus rendszer közéletéből annak hitelessége érdekében ki kell zárni azokat a szereplőket, akik a megelőző diktatórikus rendszerben a politikai elnyomó szervezetek bármelyikével együttműködtek.
Ezért nem volt meglepő, hogy a házbizottság ülésén a közélet szereplői politikai feddhetetlenségének megállapítását szolgáló, korábban az Országgyűlés napirendjére vett indítványok akármelyikének tárgysorozatba vételét illetően ellentmondó vélemények hangzottak el.
Hangsúlyozom, a vita a házbizottságban csak másodlagosan folyt arról, hogy ha már tárgysorozatba vesszük, akkor a három indítvány közül melyik képezze a vita tárgyát. Nézetkülönbség mindenekelőtt abban volt, hogy ezt a kérdést szabad-e bármilyen megközelítéssel vitára bocsátani.
Mindezt azért is mondom el, mert kezdettől fogva furcsa kettősséget tapasztalok magatartásunkban, ha az ügynöklistáról esik szó. Nevezetesen, másféle megnyilvánulásokat tapasztalok egymás közti beszélgetések során, a kulisszák mögött, s megint másféléket a nyilvános politikai szereplés alkalmával. Egymás között szó esvén a politikai elnyomó szervezetekről, félelmetes és misztikus ez az ügynöklista. Olyan, mint egy időzített bomba, amelyről nem tudni, hogy egy ártalmatlan pukkanással kileheli lelkét, avagy repeszei válogatás nélkül sebzik a vétkeseket és vétleneket egyaránt.
Politikai kinyilatkoztatások alkalmával az ügynöklista minden bajunk forrása. Ugyanúgy azonosul a 301-es parcella áldozatainak gyilkosaival, mint öröklött, vagy újkeletű gazdasági, szociális gondjainkkal. Veretes szónoklatú varázslóinak rekvizitjében egyéb mondanivaló híján az ügynöklista a nyuszi, amely a kalapból előhúzva végül mégiscsak tapsra ragadtatja a publikumot.
Véget kell vetni a félelemnek, misztikumnak, szemfényvesztésnek, gyűlölködésnek egyaránt. Már régen meghaladtuk annak az idejét, hogy végre nyilvánosan, tisztázó szándékkal, egy európai megoldással meghatározzuk viszonyunkat mindazokhoz, akik a megelőző diktatórikus rendszerben a politikai elnyomó szervezetekkel együttműködtek. Ha ez a viszony azt jelenti, hogy a törvény ereje által korlátozzuk a demokratikus közéletben a fentiek alapján kompromittálódott személyek szereplését, akkor ez a megoldás mindenekelőtt feleljen meg a társadalom igazságérzetének. Feleljen meg úgy is, hogy a valóban vétkesek nevei kerüljenek nyilvánosságra, kitéve ezáltal viselőjüket a társadalom megvetésének, és feleljen meg úgy is, hogy vétlen személyek meghurcolása teljes biztonsággal kizárható legyen.
Az elfogadásra kerülő megoldás úgy korlátozzon, hogy egyúttal alkotmányos is legyen, és végül, de nem utolsósorban zárja ki annak lehetőségét, hogy a politikai provokációk által társadalmi destabilizáció forrása lehessen.
Tisztelt Ház! Az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának jelentése tárgyszerű és alapos áttekintést ad 1945 januárjáig visszamenően a politikai elnyomó szervezetekről, különösen a Belügyminisztérium III/III-as Belső Elhárítási Csoportfőnökségének működési mechanizmusáról, a nyilvántartások rendszeréről.
A magam részében a továbbiakban a jelentés IV. és V. fejezetéhez, a hitelesség kérdéséhez és az összegzéshez kívánok kiegészítéseket fűzni.
A hitelesség kérdésében kiegészítésem a következő:
Szakemberek elmondása szerint bármilyen célú titkosszolgálat létezésének alapja, a titkosszolgálatok filozófiájának lényege egy sajátos bizalom, amely az ügynök részéről nyilvánul meg a tartótisztje felé. Az ügynöknek tudnia kell, hogy a tartótiszt által kezelt nyilvántartások alapján semmilyen körülmények között nem bukhat le. Éppen ezért a tartótisztek bármilyen körülmények között bármilyen eszközt felhasználnak annak érdekében, hogy ügynökeiket a lelepleződés veszélyeitől megóvják.
Ezért valószínűsíthető, hogy a 89-es decemberi 90-es januári iratmegsemmisítések nem véletlenszerűen történtek, hanem célirányosan. Tehát a tartótisztek nagyon is ügyeltek arra, hogy az érdemi munkát végző ügynökök dossziéjából ne maradjon semmi.
Ezt támasztja alá a jelentésnek az az utalása, miszerint a Belügyminisztérium III/III-as Csoportfőnökségének nyilvántartása csaknem teljes egészében megsemmisült. Megmaradtak – írja a jelentés – az elhalt vagy kizárt hálózati személyek anyagai, valamint célszemélyek vagy célobjektumok lezárt dossziéi.
Nem tesz említést a jelentés arról az eljárásról, amelyet a tartótisztek abban az esetben alkalmaztak, amikor a leleplezés veszélyének kitett ügynök anyagait valamilyen ok folytán, például függőben lévő pénzügyi elszámolások miatt nem állt módjukban megsemmisíteni. Nos, ilyen esetben a valódi ügynökök dossziéjából az azonosító kartont, amelynek alapján a fedőnév mögött lévő valóságos személy kiléte megállapítható, kivették, és helyébe egy célszemély azonosító kartonját rakták.
A nemzetbiztonsági bizottság jelentése és az általam hozzáfűzött megjegyzések alapján a politikai elnyomó szervezetek nyilvántartásának hitelességét illetően a jelentés V., összefoglaló fejezetével is összhangban az alábbi következtéseket ajánlom figyelmükbe:
Először: Kétséget kizáróan és teljes körűen csak a hivatásos tisztek és a szigorúan titkos tisztek kiléte állapítható meg.
Másodszor: a Belügyminisztérium volt III/III-as Belső Elhárítási Csoportfőnöksége iratainak túlnyomó többségét 1989 decemberében és 1990 januárjában miniszterhelyettesi utasításra, jegyzőkönyvezés nélkül megsemmisítették. A megsemmisítés célirányos voltának eredményeként a megmaradt iratok többsége elhalt vagy kizárt hálózati személyek anyagait, valamint célszemélyek dossziéit tartalmazza.
Harmadszor: Nem zárható ki annak lehetősége, hogy konspirációs vagy technikai okok folytán vétlen célszemélyek azonosító kartonjait valódi ügynökök megsemmisített azonosító kartonjainak pótlására használták.
A nyilvántartások hitelességét illetően levont fenti következtetések perdöntőek annak megítélésében, hogy az adatok nyilvánosságra hozatala mennyiben felel meg a társadalom igazságérzetének, a modern jogállamiság kritériumainak, a személyi szabadságjogok érvényesítési követelményeinek.
Úgy gondolom, bár erre vonatkozóan a jelentésből és más forrásból sincsenek információim, hogy a tárgysorozatunkon szereplő törvényjavaslat által meghatározott kört, tehát a közélet szereplőinek körét illetően túlnyomórészben a majdnem teljesen megsemmisült ügynöklista tartalmazhatott volna kompromittáló adatokat, s jelentősen kevesebbet, vagy alig a hivatásos, valamint szigorúan titkos tisztekről ma is meglévő nyilvántartások. Tehát a mennyiségét tekintve csak az ügynökök töredékét tudjuk tettenérni a törvényjavaslatban vázolt megoldással.
Az én igazságérzetem szerint elgondolkoztató az a tény is, hogy a törvényjavaslat nem súlyoz, mégpedig azért, mert nem is súlyozhat. Az Országgyűlés nem bűnüldöző szerv, így az általa hozott törvény legfeljebb adatokat közölhet és nem tényeket. Így ez a megoldás kénytelen egyként kezelni az emberi életek megnyomorítására alkalmas ötletek értelmi szerzőivel, tehát a Büntető Törvénykönyv szabályaiba ütköző bűncselekmények elkövetőivel mindazokat, akik a szolgáltatott információk felhasználásának valódi céljairól mit sem tudó balekok voltak, vagy ahogy expozéjában miniszter úr mondta, a körülmények szorításában megalázott kisemberek.
Az pedig számomra teljességgel elfogadhatatlan, hogy a "vágjuk az erdőt, hullik a forgács" hírhedt bölcsességét magunkévá téve ártatlan embereket és leszármazottaikat meghurcolunk, megbélyegzünk.
A konspirációs okokból vétlenül gyanúba keveredő személyek ártatlanságának tisztázását illetően ne tápláljunk illúziókat hivatásos tiszt tanuvallomásától, mert ezzel a valódi ügynökét kellene lelepleznie, ez pedig egy ízig-vérig titkosszolgálati ember alkatával – amint fentebb arra utaltam – szakemberek szerint a titkosszolgálatok filozófiájával összeegyeztethetetlen magatartás lenne.
Tisztelt Országgyűlés! Úgy vélem, nem kell kétszer elolvasni a törvényjavaslatot senkinek ahhoz, hogy megállapítsa, az valójában nem felel meg eredeti céljának, mert a közéleti szereplést nem korlátozza. Az igaz, hogy ez a körülmény egyúttal a minimális követelmény a törvény alkotmányossága szempontjából. De nem tartom kizártnak, hogy a nevek egyszerű nyilvánosságra hozataláról és így egész törvényünkről az Alkotmánybíróság fogja kimondani a végső szót.
Ne tartsanak cinikusnak képviselőtársaink, ha felhívom figyelmüket arra a látszólagos ellentmondásra, ami valójában nem is ellentmondás, hanem éppen a jogállamiság követelményeinek megfelelő alkotmányunk, és remélem, a valamennyiünk által vallott és felvállalt értékrend tiltja meg számunkra azt, hogy a jog eszközeivel korlátokat állítsunk alapvető emberi jogok gyakorlása elé, még akkor is, ha a korlátozni kívánt személyek ugyanezen értékrend alapján a megvetésünket érdemlik.
Nem kell túlzottan nagy fantázia annak előrelátásához sem, hogy a neveknek éppen a négy legmagasabb alkotmányos intézményünk megszemélyesítője által történő nyilvánosságra hozatala politikai provokációk és ezáltal súlyos destabilizáció forrása lehet.
Hölgyeim és Uraim!
Aki halálos veszedelemben van, az ösztönszerűen feltétlen reflexeinek parancsai szerint cselekszik. Manipulációval, s ki tudja, még mivel fogja vádolni a köztársaság elnökét, az Országgyűlés elnökét, a miniszterelnököt és az Alkotmánybíróság elnökét, személyükön keresztül alapjaiban rendíthetik meg politikai intézményrendszerünket. Kifejezetten örülök annak, hogy az Alkotmánybíróság elnöke jelezte, miszerint a vizsgálatban a törvénytervezet által javasolt módon történő részvétele alkotmányellenes lenne. Én sajnálnám azt is, ha a miniszterelnök úr tekintélyét a vizsgálat irányításában való részvétele kikezdené. De hát a miniszterelnök úr végül is a koalícióé, és amikor ő maga benyújtotta az előterjesztést, akkor nyilván számolt a lehetséges következményekkel. Ugyanakkor mint állampolgár kérem a köztársasági elnök urat, és mint képviselő kérem az Országgyűlés elnökét, hogy tiltakozzanak minden olyan politikai indíttatású szerepvállalás ellen, amelynek semmi köze alkotmányos megbízatásukhoz.
Kiszámítható volt az is, hogy a módosító elképzelések a törvény hatályának jelentős kiterjesztésére tesznek javaslatot.
Ha rossz néven veszik is képviselőtársaim, el kell mondanom: némelyik módosító javaslat olvasásakor az az érzésem, hogy azt a játékot játsszuk, ki tud nagyobbat mondani. Veszélyes játék ez, mert olyan légkört teremt, amiben elveszítjük valóságérzetünket – mint ahogy tűnik, talán már el is veszítettük. Csak ilyen légkörben történhet meg, hogy magát felelősnek tartó politikus szájából elhangzik, hogy világnézeti hovatartozás alapján emberek egy csoportját, akárcsak öt évre is, de meg kell fosztani alapvető emberi jogaik gyakorlásától, s csak ilyen légkörben történhet meg az, hogy más politikusok közül, akiket erről megkérdeznek, egy sem mondja, hogy egy ilyen jogszabály a zsidótörvényekhez hasonló szégyenfoltja lenne történelmünknek.
Vegyük már észre, hogy az ilyen típusú intézkedéseket követően mindig újabb törésvonalak mentén osztódik meg a társadalom, s fordul el a hatalom gyakorlóitól és sokszor magától a rendszertől is az állampolgárok mind jelentősebb része. Fékezzük meg hát indulatainkat, és törvényhozókhoz illő méltósággal ne egy bizánci, hanem XX. század végi európai megoldást keressünk!
Felszólalásomra készülve kerestem a mi mostani rendszerváltozásunkkal azonos léptékű és progresszív irányú történelmi példákat. Megtudtam, hogy 1867-ben a haza bölcse a kiegyezés során vita nélkül tudomásul vette, hogy gróf Batthyány Lajos és az aradi 13-ak gyilkosainak kiszolgálói, a hirhedt császári titkosrendőrség valamennyi nyilvántartása a császári levéltárakba került, és ott is maradt elzárva egészen a Monarchia alkonyáig.
A második világháborút követően Franciaországban lázas tevékenység indult azoknak a felkutatására, akik együttműködtek a Gestapóval. Azután 1947-ben, két év után, első miniszterelnöksége idején De Gaulle tábornok volt az, aki rájött, hogy a túlélés érdekében a megbékélés az egyetlen járható út, és elzáratta a nyilvántartásokat.
A Franco-diktatúra bukása után a spanyolok nem vártak két évet, azonnal döntöttek: rögtön elzárásra ítélték az egyébként bizonyára sokakat kompromittáló dokumentumokat. Persze tudom, két azonos történelmi helyzet nincs, de az előbbi példák alapján tényként megállapítható, hogy ezt az eljárást a civilizált világ európai módszerként fogadta.
A mi esetünkben úgy vélem, a szükséges teendők közül az első lépés már megtörtént. A politikai elnyomó szervezeteket kiiktattuk intézményrendszerünkből. Meggyőződésem, hogy a bűncselekményeket elkövetők megítélése tekintetében nem spórolhatjuk meg magunknak azt, hogy személyre szólóan, a büntetőeljárás szabályai szerint lefolytatott tényfeltárásnak kell megtörténnie. Kollektív ítélkezés még egyszer Magyarországon nem fordulhat elő.
S végül, ami a közélet szereplőinek esetleges ügynöki múltját illeti az eddig elmondottakkal együtt is, nekem most az a véleményem, hogy a vizsgálat teljes egészében nem mellőzhető, mégpedig azért nem, mert ennek az ügynöklistának van még egy képessége: nevezetesen az, hogy mindenkit beszenynyez, aki csak beszél is róla, függetlenül az illető szándékaitól.
Úgy ítélem meg, hogy a fókuszban lévő Országgyűlés és Kormány körein kívül eső közéleti szférák ettől még mentesek. A társadalmi igazságérzetnek megfelelni ebben a kérdésben egyébként is már csak jelképes értékkel lehet.
Ezért az a véleményem, hogy az országgyűlési képviselők, a Kormány tagjai és a politikai államtitkárok tekintetében kell elvégezni a vizsgálatot. Javasolni fogom módosító javaslatban az Országgyűlésnek, hogy a vizsgálat a Kormány előterjesztésében meghatározott nyilvántartásokra terjedjen ki. Javasolom, hogy a vizsgálat irányításával egy – az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának tagjaiból paritásos alapon megválasztott – ad hoc bizottságot bízzunk meg.
Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Kérem Önöket arra, fontolják meg az elmondottakat, és mindehhez figyelembe ajánlom Gandhi egy híres mondását: "Ne ítélkezzünk embertársaink felett, ha nem tudjuk a teljes igazságot!" És mivel most ez a helyzet, ezért azt javasolom, hogy fogadjuk meg Felipe Gonzales spanyol miniszterelnök tanácsát is, amit két évvel ezelőtt hazánkban tett látogatásakor mondott: "Uraim! Mi lapoztunk egyet a történelmünkben. A saját jövőjük érdekében ezt ajánlom Önöknek is."
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
