HORN GYULA (MSZP)
HORN GYULA (MSZP)
HORN GYULA (MSZP) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés!
Engedjék meg, hogy a magam, illetve a frakció nevében a témával kapcsolatban, illetve az elhangzottakkal összefüggésben néhány – talán gondolatnak minősíthető – dolgot megfogalmazzak.
Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy konszenzus szükséges egy ilyen kis ország számára a külpolitika, nemzetközi tevékenységünk számára. Én azt hiszem, hogy a legfontosabb kérdésekben – s ebben Oláh Sándort meg kívánom erősíteni – létezik ez a konszenzus. A parlamenti pártok – kivétel nélkül – egy-egy esetet nem számítva, felül tudnak emelkedni a szűk párt – politikai érdekeken, és egyetértésre tudnak jutni mindazokban az ügyekben, amelyek az országot komolyan érintik.
Szeretném a helyzetünkkel, külpolitikánkkal kapcsolatban néhány dologra felhívni a figyelmet, amit szem előtt kell tartani, és ami jórészt itt is szóba került.
Az egyik az, hogy én ugyanúgy örülök mint képviselőtársaim, hogy ez az ország elnyerte a szuverenitását, függetlenségét, ez volt évtizedes álmunk mindannyiunknak; rögtön hozzá szeretnék valamit tenni, nehogy félreértésekben ringassuk magunkat. Nincs a világon olyan állam – és különösképpen kis ország –, amely figyelmen kívül hagyhatja a környező világ elvárásait vele szemben, amely ne lenne egymásra utalva a többivel, ne függne a többi államtól. Tehát ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert a magyar külpolitikának ezeket a szempontokat mindig szem előtt kell tartania, figyelembe kell vennie.
A másik dolog: azért az is egy ritka helyzet, ami körülöttünk kialakult. Talán történészek jobban meg tudják fogalmazni, de megítélésem szerint utoljára a reformkorban volt olyan helyzet, hogy körülöttünk háborúk, illetve háborúk potenciális veszélye létezett. Ez roppant módon veszélyezteti is, nehezíti is helyzetünket, külpolitikai tevékenységünket. Veszélyezteti abból a szempontból, hogyha szomszédságunkban háború zajlik, mindig fennáll annak a potenciális veszélye, hogy belesodródunk. Nagyon örülök annak, hogy mind ez ideig ezt a veszélyt sikerült elhárítani.
A következő, ami megítélésem szerint mindanynyiunk – Parlament, Kormány – számára rendkívül fontos, hogy milyen igényt támaszt a társadalom a magyar külpolitikával szemben. Ha jól érzékelem, a magyar társadalomban megfogalmazódik két dolog. Az egyik az, hogy a külpolitikánk segítse elő az ország boldogulását, hogy az emberek normálisan, jól tudjanak élni, boldogulni, másfelől pedig tegye lehetővé a fejlett Európába való integrálódásunkat, és békében tudjunk élni a szomszédainkkal. Azt hiszem, ez a legfontosabb társadalmi igény, elvárás Parlamenttel és Kormánnyal szemben egyaránt.
Ezzel kapcsolatban mindjárt meg szeretnék valamit jegyezni. A mai Magyarországnak semmivel sem könnyebb külpolitikát folytatnia, mint 1990 tavasza előtt. Ezt azért szeretném aláhúzni, mert azért tapasztaljuk, hogy óriási volt a 89–90-es változások kapcsán a világ velünk rokonszenvező véleményének az eufóriája, nagy varázst alakítottunk ki, teremtettünk magunk körül, itt, ez a térség, ugyanakkor úgy ítélem, nemcsak az eufória és a varázs van múlóban, hanem olyan szürke hétköznapok köszöntöttek ránk, amelyek sok szempontból legalább olyan nehezek, mint a fordulat előtti időszak feladatai voltak.
Mire gondolok, és mi következik ebből?
Meggyőződésem szerint ma a világ csak azt honorálja, amit mi magunk el tudunk érni ebben az országban, és döntően, alapvetően a szociális piacgazdaság kiépítése terén, másfelől pedig a demokratikus viszonyok, demokratikus intézmények megerősítése terén. Ezt honorálja, és ha ezt tesszük, akkor kapunk nemzetközi támogatást is.
Azt is figyelembe kell venni, hogy ma tulajdonképpen Európa ezekben az ügyekben – beleértve a közép-kelet-európai térséget – jórészt magára van hagyatva. Nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok ne akarná velünk építeni a kapcsolatot, félreértés ne legyen, de azért a jugoszláviai válság nagyon sok tanulságot hozott, többek között azt, hogy ma az Egyesült Államok a közel-keleti rendezéssel van elfoglalva. Érthető, olyan stratégiai lehetőség nyílott meg számára, amely az elmúlt negyvenvalahány év alatt soha nem létezett. Rendezheti úgy a viszonyokat ott, ebben a számára stratégiai fontosságú térségben, ami egyaránt kielégíti Izrael és az arab államoknak az igényeit. Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok ezzel van lekötve, és ugyanekkor ebből kiindulva nem kíván olyan precedenst teremteni – beavatkozással és minden egyébbel – itt Közép-Kelet-Európában, amely megzavarhatja feladatainak a megvalósítását.
Ami a Szovjetuniót illeti: a Szovjetunió saját magával van elfoglalva, illetve külkapcsolatainak újrarendezésével. Most, pillanatnyilag, ebben az időszakban nem tud világpolitikát folytatni, mint ahogy azelőtt folytatott, és aligha kétséges, hogy ugyanazt a politikát már méreteiben sohasem folytathatja, anélkül, hogy a szerepének jelentőségét csökkentené. Megítélésem szerint ebből mindannyiunk, de különösen Magyarország számára, egy olyan következtetés származik, hogy ténylegesen él az a jelszó, hogy "Európa az európaiaké."
Meggyőződésem szerint nekünk alapvető kötelességünk a többi közép-kelet-európai országgal, mindenekelőtt Lengyelországgal és Cseh-Szlovákiával együtt érdekeltté tenni Nyugat-Európát abban, hogy teljes mellszélességgel forduljanak a térség irányába. Tudniillik azért tudjuk érdekeltté tenni, mert azoknak a változásoknak a nyomán, amelyek a Szovjetunióban és itt végbemennek, olyan lehetőség nyílik számukra, amely soha a történelemben: hogy Európa önálló gazdasági lábakra állhat, radikálisan csökkentheti a többi világrésztől való függőségét. Ez a lehetőség csak akkor valósulhat meg, ha stabil piacgazdaságok és stabil politikai viszonyok lesznek, hogy ha nem robbantják fel a gáz- vagy az olajvezetéket és minden egyebeket. Tehát Európát, Nyugat-Európát ezekben a folyamatokban kell érdekeltté tenni.
Meggyőződésem szerint Magyarország ezekben – ahogy eddig is, az elmúlt másfél év során és az azt megelőző időszakban – kezdeményező szerepet tölthet be. Kezdeményező szerepet nemcsak megfogalmazott javaslataival, hanem vállalkozásaival is.
Anélkül, hogy elvenném az időnket, azért még szeretném megjegyezni, hogy én végtelenül sajnálom a világkiállítás kútbaesését. Személyes véleményem szerint, lehet, hogy a frakcióm tagjai is osztják ezt, úgy ítélem meg, hogy ez a pártcsatározások áldozata lett. (Zaj az ellenzék soraiban. Bekiabálás az MDF padsoraiból: Így van! Taps jobbról.) Hozzá szeretnék tenni valamit, lehet-e valamit tenni még ezek után? Szerintem nemcsak lehet, hanem kell is. (Zaj az ellenzék soraiban. Hack Péter: Bős-Nagymaros!) Tisztelem nagyon az SZDSZ képviselőit, de engedjék végigmondani. (Derültség. Közbeszólás: A FIDESZ?) A FIDESZ-re is vonatkozik! (Derültség.) Következő: én nem elsősorban arra gondolok, hogy más helyen megrendezni a világkiállítást – lehet, és ebben minden normális, jó javaslatot támogatni lehet. Azt ne engedjük meg, hogy az a sok ajánlat – és van ilyen, közel négymilliárd dollárnyi összeg – amely infrastrukturális és egyéb beruházásokra irányul, hogy ez ne vesszen kárba, amellyel idejönne a tőke akkor is, ha expót nem rendeztünk volna. Biztos, hogy az expo vonzóbbá, konkrétabbá tette volna, de nem szabad ezt kiengedni, és hogy nem szabad, ezért elsősorban – megítélésem szerint – a Parlamentnek kellene felelősséget vállalnia, nemcsak az ország súlyos gondjainak megoldásáért, infrastrukturális, egyéb bajainak, hanem a munkahely-teremtő programok biztosításáért is. És én nagyon kérem a tisztelt Képviselő… (Taps a kormánypártok soraiban.) Elnök Úr, kérek öntől egy olyan hozzájárulást, hogy van minden frakciónak még plusz 5 perce, annak rovására beszélhessek, ha netán kimerítem.
