JESZENSZKY GÉZA, DR. külügyminiszter:
JESZENSZKY GÉZA, DR. külügyminiszter:
JESZENSZKY GÉZA, DR. külügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Őszintén mondhatom, hogy nem a megkönnyebbülés, a jó szó, amit érzek ez után a vita után, megmondom őszintén azt, a legjobb szó talán a gratuláció. Akkor is hogyha volt egy-két, talán inkább csak egy olyan hang, aminek - nem a személyes vonatkozásai miatt, hanem az ország és a külföld füle miatt – nem hiszem, hogy el kellett volna hangoznia, de a döntő dolog az, hogy ez az ország, ez a Parlament ebben az első, szabad Parlament újjáalakulása óta az első külügyi vitában ilyen felelősségteljes és ilyen, nem egyszerűen mértéktartó, hanem tényleg ilyen építő hangot tudott használni.
Én amikor erre a vitára készültem, valóban átfutottam az elmúlt másfél év néhány fontosabb kritikus írását, fölidézendő nem csupán a múlt néhány pillanatát, hanem az esetleges támadási vagy bírálati felületeket is, és az, hogy ebben a vitában a hangnem olyan volt amilyen volt, az, hogy az ellenzéki szónokok oly nagymértékben egészítették ki azt, amit szerettem volna elmondani, de az idő hiánya miatt sem tudtam elmondani, és hogy oly irányba irányították az ország figyelmét is, ami teljes mértékben egyezik a Kormány és az én személyes véleményemmel a feladatok tekintetében, ez azt mutatja – nem csupán azt mutatja –, hogy az országban és ebben a Parlamentben konszenzus van a külpolitika terén, és hogy ez valóban lehetőséget kínál egy tágabb egyetértésre is, hanem azt mutatja, hogy az az óhaj, amit megfogalmaztam az expozéban is, ez érvényes erre az Országgyűlésre, tehát az ország, a nemzet érdekeit a pártpolitika fölé tudják helyezni.
Úgy érzem, hogy a továbbiakban csupán vázlatszerűen tudok kitérni néhány olyan konkrét dologra, amire viszont kötelességemnek érzem, hogy kitérjek.
Nem rajtam múlott, hogy erre a vitára csak most került sor. Én magam is személyesen is szorgalmaztam ezt, de az ország előtt álló feladatok, a gazdasági törvényhozás, az alkotmányozás halasztotta el ezt a vitát. Én a magam részéről bármikor kész vagyok erre akár az Országgyűlés, akár a külügyi bizottság keretében, mint ahogy eddig is kész voltam. Azt hiszem, a jövőben ez rendszeresen megtörténhet – hogy fél év, egy év? –, ezt önökre bízom.
Azt hiszem, hogy a világ nem csupán az elmúlt hónapokban nyugtázta nagyon sok cikkben, nyilatkozatban az ország stabilitását és ez a stabilitás nem csupán relatív stabilitás, a régió általános instabillá válásának a következménye, hanem ezt nagyon fontos eredmények támasztják alá. De ez a mai vita meggyőződésem szerint nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az országról kialakult kedvező kép tovább erősödik. A felelősségérzet és az egyetértés a legjobb záloga annak, hogy ebben az országban mind a szó szoros értelmében, mind tágabb értelemben érdemes befektetni.
Eredményeinkhez nagyban hozzájárult – azt hiszem – mindaz, amit itt elmondtak: az a szándék és azok a tettek, amelyeket az Országgyűlés különböző pártokhoz tartozó tagjai véghez vittek, de én azt hiszem, az a fontos, – amit néhányan itt el is mondtak –, hogy akármi lesz a szomszédságunkban, Magyarország valóban megmaradjon a stabilitás országa. Ugyanakkor nem szeretném, hogy sziget maradjon ez az ország, vagy szigetté váljék ez az ország, mert akkor a feladatunk jóval nehezebb lesz. Én is egyetértek azokkal a szónokokkal – legutóbb Németh Zsolttal, aki szerint egyáltalán nem törvényszerű, hogy régiónk a diktatúrák összeomlásával válságövezetté válik. De hogy ez rajtunk is múlik, szomszédainkon is múlik és a világ vezető gazdasági és katonai hatalmain nagyon múlik, ebben biztos vagyok, és éppen ez tesz egészében véve óvatosan optimistává, mert a készség megvan.
Itt térnék ki arra, amit felvetettek egyesek: hogy talán a régió fontosságát ma nem látják sokan, vagy nem is fontos igazán. Azt hiszem, hogy nem csupán a történelem bizonyítja az ellenkezőjét. Azt, hogy két világháború – sajnos – itt tört ki, hogy hadszintér voltunk – de talán inkább egy pozitív példát emelnék ki. Ha a diktatúrák is itt szenvedtek vereséget és 1989, amely egy világtörténelmi korszakot, egy rossz korszakot zárt le – és hitem szerint egy jobb korszak nyitánya, – ez is ebben a régióban történt!
De tovább megyek még. Amit ez a régió, Közép- és Kelet-Európa fog nyújtani, ez fogja a választ megadni arra, hogy lehetséges-e és milyen módon lehetséges ez a bizonyos békés átmenet nem csupán a politikai rendszerben, hanem a gazdaságban is. És ez Ázsia és Afrika országainak, a nyomorban lévő országok számára is irányt fog mutatni, hogy nem az a hamis utópia a megoldás, amellyel néhányan játszottak, hanem az a megfontolt politika, amelyet talán éppen ez az ország és vele együtt más közép- és – remélhetőleg – kelet-európai ország is tanúsít. Valóban számunkra az Európai Közösség, az európai integráció jelenti a kiút, a kitörés legjobb módját, legtöbb reményét. Nyugodtan állíthatom, hogy erre a Kormány, valamennyi minisztérium felelősséggel készül és nem csupán ezzel az Európai Közösséggel foglalkozó osztályok jöttek létre minisztériumokban, hanem ennek a kérdésnek a teljes súlyát felmérjük, viszont azt valóban elfogadom, hogy a magyar társadalmat is fel kell erre készíteni, és meg fogjuk mondani, amikor ehhez a helyzethez, a teljes tagsághoz közel állunk, illetve amikor valójában nem tag, de társult tag leszünk az Európai Közösségben – remélhetőleg januártól – akkor még inkább alkalmunk lesz arra, hogy szembe nézzünk nem csupán a kétségtelenül ránk váró előnyökkel, hanem a felelősséggel, a feladatokkal is.
Meggyőződésem, hogy ebben az integrálódásban a biztonság rendkívül fontos – és annak ellenére, hogy Antall miniszterelnök úr, aki a NATO kérdésben szeretett volna felszólalni, de tárgyalásra kellett mennie, éppen a cseh parlament elnökével találkozik, ő ehhez a kérdéshez szeretett volna egy szót hozzátenni, – én azt hiszem, hogy ennek az országnak és nem csupán ennek a Parlamentnek nem kell ma mondani, hogy amikor a hidegháborúnak vége, akkor a semlegességnek is megszűnt a korábbi jelentősége. A semlegesség alapjában véve a háborúból való kimaradási szándék regisztrálását jelenti.
Ugyanakkor az, hogy mi a NATO-val intézményes kapcsolat kialakítására törekszünk más közép- és – remélhetőleg kialakuló – kelet-európai demokráciákkal együtt, még nem jelenti azt, hogy valamiféle katonai blokkba akarnánk belépni. Ez azt jelenti elsősorban, hogy olyan átfogó biztonsági rendszer magját, lehetőségét látjuk a NATO-ban, amely nyilvánvalóan akár más néven, de messze meghaladhatja a korábbi funkcióját, és még azt is el tudom képzelni, hogy egyszer a demokratikus Oroszország is tagja lesz egy európai biztonsági rendszernek, amely ebből a szerződésből fog kinőni.
Ami a külpolitikai mechanizmust illeti: úgy látom, hogy minden kormány, különösen a világ minden demokratikus kormánya bizonyos értelemben sokoldalú, sok-intézményes külpolitikát folytat és azt természetesnek tartom, hogy gyakorlatilag valamennyi társtárca "külpolitizál", utazik, és nem csupán meghívásoknak tesz eleget, hanem nagyon fontos tárgyalásokat folytat az ő saját szakemberei révén.
Mindezt a Kormány ellenőrzi, összhangban tartja és megelégedéssel mondhatom, hogy a kormányüléseken, ahol elég sok időt töltünk, külpolitikai kérdésekben eszmecsere volt, de komoly vita, nézeteltérés nem volt – azért, mert ebben a külpolitikában a koalíciós kormány egyet tud érteni és ez biztosítja alapjában véve azt a koordinációt, amelyre szükség van.
Ami még itt felmerült: a szomszédokhoz való viszony. Meggyőződésem, hogy a magyar kisebbségek sorsát valóban a szomszéd államok vezető erejéhez, a vezető nemzetekhez fűződő viszonyunk javulása és harmonikussá válása nagyban elősegíti. Ezt a kormányzat és személy szerint magam is mindig nagyon szem előtt tartottam valamennyi lépésemben, tárgyalásomban.
De nemcsak a szomszédban, – távolabbi országokban is a kétoldalú kapcsolatokon belül mindig ott volt szem előtt, sőt ki is mondva a magyar kisebbségek, vagy éppen a távoli országokban élő magyarok helyzete, és ez nem csupán emlékezetes találkozásokat jelentett, hanem azt is jelentette, hogy gondjaikat átérezve még évtizedes távlatból megismerve a helyszínen is – úgy érzem – társaimmal, kollégáimmal együtt ezt tudtuk képviselni.
Meggyőződésünk, hogy a kisállami nyomorúságnak véget lehet vetni, és a legjobb úton haladunk, hogy véget vessünk, és nem csupán az szolgálja ezt, hogy most már Bibó István legfontosabb munkáinak válogatása angol nyelven is hozzáférhető, de talán ez is elő fogja segíteni, hogy eszméi nemcsak Magyarországon, – és nemcsak az ő eszméi, hanem tényleg a konföderációs gondolat és együttműködés XIX.–XX. századi magyar és nem-magyar kiválóságainak eszméi győzni fognak az egész térségben Közép- és Kelet-Európában.
Úgy érzem, egy szomszédunkról a felszólalások miatt kell szólni legalább is egy szó erejéig. Mégpedig meggyőződésem, hogy a magyar külpolitikának tényleg kifejezetten érdeme az, hogy következetes volt a déli szomszéddal kapcsolatban is, és az a kormány-nyilatkozat, amelyet június 27-én tettünk, a mai napig is érvényes és nem szorult korrekcióra.
Ami azonban azt illeti, hogy tavaly ősszel Jugoszlávia milyen volt, én itt olyan tekintélyekre tudok hivatkozni, mint az európai 35 EBEÉ-állam külügyminisztere, aki idén júliusban a külügyminiszterek berlini tanácsán is olymértékű optimizmussal nyilatkozott Jugoszlávia egységéről és jövőjéről, ami lehet, hogy túlhaladott vagy túlzás volt már akkor is, de az, hogy tavaly, sőt meggyőződésem szerint még a tavasszal is a konföderatív megoldás lehetősége nyitva állott, – és nagyon nagy felelősség terheli nem ezt a magyar Kormányt, hanem azokat, akik ezzel a lehetőséggel akkor nem éltek –, tehát én azt hiszem, ez jelzi azt, hogy a jugoszláv kérdésben nem jogos az az elmarasztaló szó, amely ebben a Házban egy képviselő szájából elhangzott.
Végezetül az, hogy ez a vita ilyen volt, az nem egyszerűen hangnem kérdése volt, hanem meggyőződésem az, hogy annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évben meglehetősen sok éles sajtókritika hangzott el, mégis a vita hangnemét az jelenti, az határozta meg, hogy a magyar külpolitikát távlatban nézve, másfél éves távlatban nézve valóban azt a közös külpolitikát, amiről beszéltem, ilyen módon konstruktívan lehet megközelíteni. Lehet sok mindent hozzátenni, és nyilván szükségünk is van erre a hozzátételre, de egészében véve az eredményeket, a közös eredményeket nyugodtan hangoztathatjuk.
Meggyőződésem, hogy Magyarország nincsen egyedül, nem hagyja magára sem ezt a régiót, sem ezt az országot a világ demokráciájának sora, ennek nagyon sok jelét tapasztaljuk, és meggyőződésem, hogy a jövőben még inkább fogjuk tapasztalni. Ezért fontos a belső stabilitás, s ezért fontos a regionális stabilitás. Ezért Magyarország mindent megtesz, ami tőle telik, és nagyon remélem, hogy nem csupán a visegrádi hármasban résztvevő másik két partnerünk, és nem csupán a hó alóli szabadságba szökkenő Oroszország és a többi szovjetunióbeli köztársaság, hanem az egész régió hozzá fog járulni ahhoz, hogy a nyugat, a gazdag demokráciák valóban invesztáljanak az egész térségben, látva, hogy ez alapjában véve nem altruizmus, hanem ez az ő érdekük is. Valóban egy világtörténelmi lehetőséget kapott nemcsak a nyugat, az egész világ és közte mi is, és ezzel élnünk kell.
Minden ami történik, érint bennünket, ezzel is tisztában vagyunk. Valóban, ami Jugoszláviában történik, az is mindenkit érint, ezzel mindenki tisztában van, tehát a harang nemcsak a Jugoszláviában szenvedőkért szól. Azt, hogy a harang egyszer majd az örömünnep hangja legyen – azt is meg tudjuk teremteni – és ehhez a magyar külpolitika, biztosíthatom önöket, mind az óvatosságot, mind a bátorságot szem előtt fogja tartani. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)
