KIRÁLY ZOLTÁN (független)
KIRÁLY ZOLTÁN (független)
KIRÁLY ZOLTÁN (független) Elnök Úr! Tisztelt Ház!
Mindenekelőtt hadd bocsássam előre, hogy nem a független képviselőcsoport vezérszónokaként szólalok meg és mondom el mondandómat, hanem a magam álláspontját és véleményét szeretném közreadni. Még egy megjegyzés: valószínűleg azért tartotta utolsó felszólalónak magát Karcsay Sándor, mert a szónoki pulpitus igazán kitakar bennünket az ő látósugarából.
Tisztelt Ház! Úgy gondolom, azért abban egyetértünk nagyon sokan itt a független képviselők között is, hogy lassan már egy éve várunk erre a vitára, erre a mai vitanapra, hogy a Kormány végre, ha csak ilyen formában is, de legalább lehetőséget adjon arra, hogy a képviselők kifejthessék a Parlamentben véleményüket az ország külpolitikájáról. Azt azonban hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy még vitanap mivoltában is furcsállom és sajnálatosnak tartom, hogy előzetesen nem kaptunk ehhez írásos anyagot, amely tartalmazta volna a Kormány külpolitikai koncepcióját, és ennek jegyében foglalta volna össze eddigi tevékenységét. A megítélés talán alaposabb és pontosabb lehetett volna.
Tisztelt Ház! Jeszenszky Géza külügyminiszter úr említette volt, hogy ma Európa a nagy átrendeződések korszakában van. Való igaz, Közép-Kelet-Európában megkezdődött a demokratikus átmenet. Ám, tegyük hozzá, hogy ez még nem valóságos és nem stabil demokráciákat eredményezett. Még ugyanis nem dőlt el végérvényesen, hogy a demokrácia tünékeny álom volt-e csupán, avagy gyökeret is eresztett mindennapjaink valóságában. Az Európába csatlakozáshoz, az igényelt demokráciához térségünk egyes országai még nem értek el, mások pedig lehet, csak a színfalakat festették át. A nagyközönség, a modern nyugati világ csak az elején tapsolt ezekhez a változásokhoz, a kezdeti derűlátást mostanra az esélyek tárgyilagos, hideg és időnként komor mérlegelése váltotta fel.
Mostanában nálunk igen sokféle magatartást várnak el a nyugati világtól. Mi több, tanácsokat is adnak nekik. A nyugat – ezt ahogy tapasztalhatjuk – nyugodtan mérlegeli, meghallgatja, de nem siet és nem kapkod. Mindig érdekei szerint cselekedett ezidáig is, éppen ebben áll fejlettségének titka, és nem tesz most sem másképpen.
Illúzió tehát azt hinni, hogy a nyugat Közép-Kelet-Európa érdekei szerint cselekszik majd, és tán nevetséges dolog azt vélni, hogy a közép-kelet-európai térségből nyomást lehet gyakorolni a nyugatra. Ezért alapvető fontosságúnak tartom, hogy az egyébként magabiztos magyar külpolitika vegye tudomásul, a Szovjetunió, avagy a Szuvjetunió helyén létrejött egyes szuverén államok nélkül a térségnek nincs a nyugat számára stratégiai jelentősége. S ezzel összefüggésben hadd tegyem hozzá azt is, csak szeretném remélni, mindazok a kritikák, vélemények, amelyek a szovjet-magyar kapcsolatok megromlásáról szóltak eleddig, vagy azok javítását szorgalmazzák, a jövőben nem minősítettnek hazaárulásnak.
Úgy gondolom, hogy Magyarország külpolitikájának több lábon állását azért is fontosnak kell tekintenünk, mert tulajdonképpen még az sem dőlt el véglegesen, hogy létrejön-e az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő egységes Európa. Az is lehet, hogy újabb politikai törésvonalak keletkeznek az öreg kontinensen. Úgy hiszem, Magyarországnak vigyáznia kell, hogy – sporthasonlattal élve – nehogy lesre fussunk azzal, hogy csak, és mindig csak egy vasat tartunk a tűzben. Amit tehetünk, az az, hogy szándékainkat egyértelműen kinyílvánítjuk, de a megvalósítás módjában, ütemében hallgatnunk kell egészséges szkepszisünkre is. A nagyhatalmak közötti erőviszonyok átrendeződése, az egyik egyensúlyi állapotból a másikba történő átmenet mindig destabilizálódással jár, és nem kell különösebb jóstehetség annak kimondásához, hogy ez a folyamat eltart még legalább egy évtizedig. Most azonban kétségtelenül más a helyzet, mint az előző két, ha úgy tetszik, tektonikus erejű hatalmi átrendeződésnél. Akkor mindkét alkalommal a folyamat világháborúba torkollott, most a nagyhatalmak a belső átrendeződést kényes, törékeny tárgyalások útján kialkudott kompromisszumokon keresztül vezénylik.
Ezért úgy vélem, alapvető nemzeti érdekünk, hogy lehetőleg minden nagyhatalom irányába rendezett, jó viszonyt alakítsunk ki azért, hogy külpolitikai mozgásterünket megnövelhessük. Vagyis látványosan egyoldalú elkötelezettséget meggyőződésem szerint nem vállalhatunk.
A miniszterelnök úr legutóbb észak-amerikai és krakkói tárgyalásai után a kijelentésekből és az elemzésekből úgy tűnik, Magyarország megtette az első lépést, illetve bejelentette igényét a NATO-hoz való csatlakozásra. Én azt hiszem, ebben sem lehetünk túlzottan optimisták. A nyugat érdekei időnként ám mást diktálnak. Valószínűleg kéretni fogja magát, vagy kegyesen majd megengedi, hogy belépjen Magyarország a NATO-ba, ám az érdek az én olvasatomban nyilvánvaló: Magyarország, Cseh-Szlovákia és Lengyelország jó ütközőzónát jelenthet a nyugat számára közte és a destabilizálódott, bizonytalan jövőjű Szovjetunió között. S ennek nyomán azt is meg kell kérdeznem, vajon, miután éppenhogycsak fölszámoltuk a Varsói Szerződéshez való tartozásunkat, szükséges-e, kívánja-e ez a nemzet egy újabb katonai politikai szövetséghez való tartozást. Meggyőződésem ugyanis, hogy külpolitikai viszonyrendszerünk csak számos serpenyőből álló mérlegrendszert alkotva, a világpolitikai lépéseinket úgy kell igazítani, hogy ez a mérlegrendszer mindig egyensúlyban maradjon. S hitem szerint ezt akkor tudjuk elérni, a legjobban megvalósítani, ha a Magyar Köztársaság külpolitikája nem Új-Zélanddal, hanem a közvetlen szomszédaival való kapcsolatok alapvető rendezésére helyezi a hangsúlyt. Ha Magyarország jövőjét abban látja és azért tesz meg mindent Európában és a többi kontinensen, hogy hazánk Kelet-Európa Svájca, pénzügyi, kereskedelmi központja lehessen, s akkor tesz jót a nemzetnek, ha figyelemmel a bekövetkezett mai változásokra, ám alapozva az oly sokszor hivatkozott 1956-os forradalom és szabadságharc és Nagy Imre hagyatékára, katonai értelemben kinyílvánítja örökös semlegességét.
Tisztelt Ház!
Ez a napirendi pont a koalíciós Kormány külpolitikájának eredményei címet viseli, és hadd tegyem hozzá – erre említést tett egy mondat erejéig a külügyminiszter úr is –, némi kudarcát, időnként tévedéseit, netán szakszerűségeit is illeti. Ezek sorából hadd emeljem ki talán a legszemléletesebbet azt, amelyet, ugye, a jugoszláviai fegyverszállítási botrányként emlegetett annak idején a közvélemény, s amellyel – tegyük hozzá, ez a legkevesebb – jugoszláv ügyekbe való beavatkozás árnyéka vetődött Magyarországra. (Moraj az MDF soraiban.) Nem kívánom az ügy részleteit is előhozni, csak annyit visszaidézni az 1991. február 12-én lezajlott ülésből, Rockenbauer Zoltán fölszólalásából, hogy ő is hivatkozott arra – mint a közbeszóló ugye –, hivatkozott Jeszenszky Géza külügyminiszter úr állítására, miszerint tavaly októberben Jugoszláviában még nem volt semmiféle súlyosnak mondható helyzet.
Nos, tisztelt Ház, én úgy gondolom, ha a külügyi vezetés a tavaly szeptemberi, októberi események nyomán nem számolt, akárcsak a lehetőség szintjén is, a fegyveres konfliktus bekövetkeztével, egy jugoszláviai polgárháborúval, akkor szerintem alkalmatlan a Magyar Köztársaság külügyeinek intézésére. (Szórványos taps az ellenzék soraiban, fölzúdulás a kormánypártok részéről.) Ha azonban számolt ezzel a mai helyzetalakulással, akkor valótlan a Kormánynak ez az állítása, hogy a magyar fegyverszállítások mögött semmilyen politikai érdek nem húzódik meg. (Zaj és bekiabálások a jobb oldalon.)
A fegyverszállítások nyomán egyébként egyik képviselőtársunk, Kónya Imre még arra is utalt, hogy milyen különbség van a régi és a mai kormány külpolitikája között, emlékeztetve bennünket arra, hogy a korábbi kormányok a harmadik világ nem demok-ratikus kormányainak, fölfegyverkezett országaiba szállítottak fegyvereket, a Magyar Köztársaság kormánya azonban egy demokratikus választások útján hatalomra jutott kormánynak szállított fegyvert. Ez önmagában, úgy gondolom, igaz, ám egy év elmúltával is azt állítom, lényegi különbség a fegyverszállítás tényében nincs. Mi több, különbség sincs. Az a kormány, amelyik fegyvert szállít, mindegy, hogy demokratikusan választott kormányról van-e szó vagy nem, az háborút gerjeszt, az öldöklést segíti elő! (Felzúdulás a kormánypártok soraiban.) Ez pedig nem férhet bele egy demokratikus… (Zaj – az elnök csenget.) … kormány külpolitikai koncepciójába.
Háborúellenes lévén, a magam részéről azt is ki kívánom nyílvánítani, hogy szerintem az ott kioltott emberéletekért a magyar Kormányt politikai és erkölcsi felelősség terheli. (Felzúdulás a jobb oldalon.)
Tisztelt Ház!
(Közbeszólások: Lejárt az idő! – Zaj. – Az elnök csenget.)
Ha lejárt az idő, akkor itt abbahagyom. Két megjegyzésem lenne… (Zaj.)
