OLÁH SÁNDOR (FKgP)
OLÁH SÁNDOR (FKgP)
OLÁH SÁNDOR (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Én örömömnek akartam kifejezést adni beszédem kezdetén, hogy végre van egy olyan ágazat, a kormányzatnak olyan tevékenysége, amelyben többé-kevésbé a nemzeti konszenzus jeleit üdvözölhetjük és tapasztalhatjuk… De most ezeket a kezdő gondolatokat nem merem tovább folytatni, mert Tamás Gáspár Miklós "meglőtt" engem ebben a hitemben. Szerencsére, amikor a külügyi kormányzat egy-egy elhatározása és lépése előtt, mondjuk, hatpárti véleményeket gyűjt, akkor a Szabad Demokraták Szövetségétől nem Tamás Gáspár szokott jelen lenni, hanem másvalaki, akivel együtt azért többé-kevésbé egyetértésre lehet jutni az ország külpolitikai és esetenként aktuális érdekeiben. (Taps a jobb oldalon és Dénes János részéről.)
Én azt a summázatát a külpolitikai helyzetünknek, hogy "ég a határ", abban az esetben fogadnám el, ha most a tűzoltóság fejlesztéséről lenne szó. (Derültség a jobb oldalon.) Én a külpolitika problematikáját szeretném megbeszélni, és nagyon szomorú, ha a külpolitika tűzoltó feladatokra vállalkozik. Akkor rossz egy ország külpolitikája, hogyha az országra veszélyes, égő határok környékezik népünket. Azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy ez a század a nemzetállamok kialakulásának százada, és nyilván a jövő század az integráció százada lesz. A nemzetállamok kialakulása sokféleképpen történt. Mi büntetésből vagyunk szenvedő alanyai annak, hogy ma ilyen Magyarország, és olyan a környezetünk, amilyen. Mások egy háborúban való részvételük honorálásaként kapták meg volt gyarmatosítóktól függetlenségüket, a harmadik csoport pedig a nemzeti öntudatra ébredés eredményeként tudta szuverenitását elérni.
Tény az, hogy ma Magyarország évszázadok után nem tapasztalt szuverén állapotot mondhat magáénak, és ebben egyöntetűen le kell szögezni, hogy nem egy kormány, nem egy parlament, nem egy párt, hanem az itt ülők mindegyike, az általuk képviselt pártok mindegyike és az egész magyar társadalom hatalmas teljesítményt könyvelhet el magának. Miért? Azért, mert ez a társadalom azt a szuverenitást, amelyiket június 30-án valósítottunk meg, úgy érte el, hogy először is saját erejéből elsősorban, sőt ezen túl még mások számára is nyitott egy kis kaput. Másodszor úgy érte el, hogy megszenvedte, megéhezte, mert nem vállalt olyan szerződéses feltételeket sem, amelyek esetleg gazdasági blokád helyett a Szovjetunió részéről Magyarországgal szemben a gazdasági megértést mutatták volna.
Elég kemény és határozott tudott lenni a külügyi kormányzat ahhoz, hogy ne vállaljon a szuverenitás megkötésekor vagy biztosításakor olyan feltételt, amelyikkel azonnal elad ebből a szuverenitásból valamennyit. (Taps a kormánypártok padsoraiban.) Ha a külpolitikában van eredmény, kérem, ez az. És egyes országok, ha elérik szuverenitásukat, akkor azt mondhatnám, az a kormány, vagy az a parlament, vagy az a társadalom történelmi tettet hajtott végre. Csak mi mindig szerénykedünk akkor, amikor az eredményeinkről van szó, mert hozzászoktunk valami kis intellektuális nyavalygáshoz. (Derültség a kormánypártok padsoraiban.)
Kérem szépen, mindenki részese ennek az eredménynek. Nem akarom mérlegelni az érdemeket, mert ennek sincs mértékegysége, mint a hazaszeretetnek. Nincs a külpolitikai okosságnak sem mértékegysége. De tény az, hogy az akkori, korábbi összes ellenzéki párt olyan politikai nyomást gyakorolt az akkori kormánypártra és állampártra, hogy akkor már – még egy szabad választás előtt – valami konszenzusféle alakult ki a nemzeti szuverenitás szükséges megteremtése érdekében.
Egy másik, határozott eredmény, és én annak könyvelem el az integráció érdekében eddig tett lépéseinket, és a közeljövőben talán realizálódó és várható erdményeinket. Én itt a társult tagság esetleges lehetőségeire gondolok. Tisztában vagyunk azzal, hogy a társult tagságunk a nyugat-európai gazdasági közösséggel bizonyos mértékig kiharcolt és megszerzett szuverenitásunk részbeni feladását fogja jelenteni. De minden integráció ezt jelenti.
Tévedés és hiba lenne tehát, ha bármelyik párt vagy maga a kormányzat a politikáját úgy állítaná be, hogy nem számol azzal, hogy eredményes integráció csak a szuverenitás részbeni feladásával lehetséges. Más kérdés, hogy milyen mértékig sikerül ezt a társult viszonyt úgy levezényelni, hogy az ország mai gazdasági problémái és nehézségei súlyosabb sérelmet ne szenvedjenek. Itt bölcs mérlegelés kell, hogy mennyiben jövőt építő a külpolitika és a külgazdaság és mennyire kifejezetten csak mát és holnapot építő. Azt tudjuk, minden társadalom nehezebben érti meg a jövő érdekében hozott áldozatvállalást, mindenki szeretné a ma és a közvetlen holnap eredményeit elsősorban érezni és tapasztalni. Itt a kormányzatnak nagyon fontos szerepe van, hogy ebben jól határozza meg a súlyokat és az arányokat.
És ha két ilyen – szerintem kifejezetten fontos – külpolitikai eredményt felsoroltam, egy kis hiányérzetet is hadd mondjak azért el. Úgy mondja Tamás Gáspár Miklós, hogy a külügyminiszter úr beszámolója óvatos volt. Én is így éreztem, és örömmel éreztem így, mert külpolitikai kormányzatunk egyik-másik biká… bakija (derültség) sajnos éppen ennek az óvatosságnak a hiányából adódott. Nem árt, inkább legyünk óvatosak, semmint rossz szájízt és súlyos következményeket magával hozó, meggondolatlan kijelentéseket tegyünk.
A másik pedig kisebbségünk sorsa. Csóti úr részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel. Én csak arról az oldalról közelíteném meg, mi mennyit tettünk azért, hogy kisebbségeink méltó, megfelelő bánásmódra számíthassanak saját államaikban. Vajon miért késik Magyarországon annak a kisebbségi törvénynek a megalkotása, okos és bölcs törvénybe iktatása, amelyiknek alapján azonos elbánást és arányos elbánást kérhetnénk a környező államoktól? Nem arra gondolok persze, hogyha a kétmilliós magyar ajkú kisebbségnek egy Bólyai Egyetem szervezéséről van szó, ennek viszonzásaként Kétegyháza környékén egy román nyelvű egyetemet kell felállítani. A viszonosság és az arányosság elvét lehetne megkívánni tehát, de ehhez meg kell tenni a magunk erejéből és a magunk lehetőségei szerint azokat az első lépéseket, amire mi hivatkozhatunk, mert sajnos ma odakintről a mi mulasztásainkra hivatkoznak, és sokszor nem éppen alaptalanul.
Elnézést kérek, túlléptem az időt.
