VÁSÁRHELYI MIKLÓS (SZDSZ)
VÁSÁRHELYI MIKLÓS (SZDSZ)
VÁSÁRHELYI MIKLÓS (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház!
A mai külpolitikai vitának, úgy látom, jellemzője és vezérfonala volt a konszenzus gondolata, amely ebben a vitában is megnyilvánult. Igaz, ez azzal járt, hogy helyenként nem túlzott érdeklődés nyilvánult meg a vita iránt, de azért ez azt az egészséges szellemet, amely itt, a vita közben általában kialakult, nem befolyásolta. Öt perc nem elegendő ahhoz, hogy az előbbiek során felmerült valamennyi témára, sőt azoknak csak némelyikére is válaszoljak, így csak a konszenzus kérdésével szeretnék tehát foglalkozni, mégpedig azért, mert igen tisztelt Oláh Sándor képviselőtársam olyan formában vetette fel, ami ennek értelmezését részünkről számomra szükségessé és kötelezővé teszi.
Én úgy gondolom, hogy a konszenzus hasznos dolog, és a Parlamentnek mindenképpen tisztességére válik az, hogy ezt a konszenszust a külpolitika területén nagy vonásokban sikerült megvalósítani. Úgy vélem, hogy ez egyben tanulság is tisztelt képviselőtársaim számára, mert ha ezen a nagyon kényes, sokszor valóban rendkívül élesen jelentkező problémakörben sikerül konszenzust találni, akkor miért ne lehetne ezt a konszenzust más területeken is megtalálni. Az alapja ennek a kölcsönös megbecsülés, a tisztesség, a fair harcmodor és – hadd tegyem hozzá – a presztizskérdések félretevése, és a kompromiszszumkészség. Enélkül nincs konszenzus.
A külügyi bizottságban ilyen módon sikerül nemegyszer konszenzusra jutnunk – és mi örülünk annak, hogy ez a szellem kihatott a mai vitára is. Azonban nekem az az érzésem, hogy ebbe a konszenzusba olyan kritikus felszólalás, olyan felszólalás, amely olyan kritikus elemeket tartalmazott, amilyen Tamás Gáspár Miklós képviselőtársamé volt, belefér, sőt, abszolute beleillik. A konszenzus, tudniillik, nem azt jelenti, hogy egy megnyilvánulás van, és a képviselőknek az a dolguk, hogy erre rábólintsanak. A konszenzus nem adott valami, az nem egy idilli állapot – a konszenzust el kell érni. A konszenzust bizony gyakran szikrázó viták eredményeképpen lehet elérni – ahogy az a külügyi bizottságban nem egyszer elő is fordult. Más dolog az, hogy ilyen konkrét kérdésekben, amelyek rendszerint a bizottságban felmerülnek, ott kompromisszumra tudunk jutni, de kötelességünk az, amikor egy ilyen általános külpolitikai elvi beszámoló hangzik el, amilyen a Jeszenszky külügyminiszteré volt, hogy azzal kapcsolatban megtegyük a kritikai észrevételeinket. Ez egyáltalán nem jelenti a konszenzus felborítását, sőt, véleményem szerint még megzavarását sem.
Ebből a szempontból én Csóti képviselőtársamnak a Tamás Gáspár Miklós felszólalására adott válaszát helyenként kicsit türelmetlennek és nyersnek éreztem, és nem tartom indokoltnak, hogy ennyire erőteljesen válaszoljon Tamás Gáspár Miklós kritikai észrevételeire. (Zaj.)
Hadd tegyem hozzá, hogy a külügyi bizottságban nem egyszer nagyon éles viták vannak közöttünk – a teljesség kedvéért azt is meg kell mondanom, hogy inkább személyi kérdésekben, mint politikai kérdésekben, mert a Külügyminisztérium személyi politikájával kapcsolatban nem egyszer vannak kritikai észrevételeink. Ezek rendszerint nem konszenzussal végződnek, hanem olyan formában, amit nem tartok szerencsésnek – ami viszont, szerencsés módon, kivételt jelent a külpolitikai bizottságban is –, hogy tudniillik szavazással, pontosabban: leszavazással végződik a vita, ami a bizottságon belüli, adott erőviszonyok folytán magától értetődik. De, mondom, nem ez a gyakorlat, nem ez, ami általában előfordul. Időnként fordul elő ilyen, és én azt hiszem, valamennyiünk kívánsága az, hogy erre a lehető legritkábban kerüljön sor.
